"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?"

Na, meg a "rendszert csinálsz az idegeimből...", többek között. Majdnem az egész számot tudtam kívülről. :)

(Csak mert a héten is hallottam a rádióban, hogy valaki ezt mondta (idézte?), de vajon tudjuk-e, hogy honnan származnak a mondások, szóösszetételek, panelek, amiket használunk?)

https://www.youtube.com/watch?v=PG8Q4XCjVv4

 (Én pedig még azt sem tudtam, hogy mi az a Neurotic, ki az a Pajor Tamás, viszont ezt a mondatot mindannyiszor láttam egy ház falára graffitizve, ahányszor "felmentem  a városba". :))

"Semmi se szent és semmi se számít" - ilyen az agya neki :)

A napokban az egyik ismerőst követhetem a nyaralási tevékenysége végzése közepette a ma már emlegetett közösségi portálon (engem ez nem zavar, sőt, szórakoztat, szép képeket csinál, meg minden), és ott valaki egy hozzászólásában posztolta be a Whistler mamáját. Azóta többször végigpörgettem az ő, meg az ismerős tumblr-jét is (S, erről meg eszembe jutott, hogy te is megmutattad anno a sötét oldalad, most végighaladok rajtad is :)) A teremőrnénis dolog, az eléggé megosztó, ahogy ő is szóvá tette egy helyütt :). Profán, úgyhogy vallásos érzelműek megbántódhatnak rajta, meg esetleg a széplelkű művészettörténészek is, de némelyik bejegyzés nagyon ott van. :) Ez van, az én lelkem egy része is eléggé sötét biztosan, hogy tetszik... (http://whistlermamaja.tumblr.com/)

És persze, ahogy az már lenni szokott, megint egy dalszövegrészlet jutott eszembe róla. Nem tudom, hogy van ez, az 1980-as, '90-es években úgy tűnik mindent megírtak a dalokban, amire az Univerzum újra és újra berezonál nekem valamit. :)

Tehát, 1990-ben vagyunk, a lemez címe: Ha jön az álom. Ez egy jobb minőségű felvétel róla...

... de itt van egy másik sikerük, ami meg visszaadja azt a hangulatot, ami akkor volt (ja, sehol se volt még a HD, meg az ilyenek, úgy éltünk, akár az állatok, úgyhogy eléggé fogja bántani a fület a hallgatása - de ebből is van fenn a jútyúbon újrahangszerelt, ha nagyon fáj). 

Ahogy pl. Anikó viselte a hajzatát, úgy én is, még őrzöm az ilyen napszemcsiket...

... és ha nem is férfizakóban nyomtam, de volt egy aputól lenyúlt öltönymellényem...

"Nincsenek régi szép idők, csak öreg emberek..."

Fuss, Forest, fuss...

Egy nagy gratuláció neki, a harmadik lett a Dolomitokban rendezett Skyrunning EB-n, a terepfutás egyik legnehezebb versenyén, táv: 80 km, szintemelkedés: 5500 m!!! Vele utaztam anno Olaszországba, hihetetlen alkat, eszméletlen teherbírás jellemzi, s mindezek mellett egy végtelenül szerény embernek is tűnt; egy csoda, hogy mit tud! Főhajtás a másik 3 magyar versenyző előtt is, hogy végigfutották ők is.

Csaba első szavai a befutó után arra a kérdésre, hogyan tetszett a verseny: "Kicsit rövid volt, lehet menni még egy kört?" (fb, turistamagazin)

Potyka :)

Meg van sértődve, mert nem a Tótéknál lakik, pedig a dobozokat igen szereti. Esetleg még a táskákat is. :)

De hogy akkor legyen jó is! :)

Ne csak mindig a morcoskodás, elégedetlenkedés, hiszti és nyafogás!

Írt ma E, hogy már nagyon várják az augusztusi ötyézést, családi körben, kirándulósosan. Tavaly ilyen volt, Füzérradványban, ami már a második alkalom volt, azelőtt Miskolctapolcán lazultunk, ilyen nyári jelleggel:

Én is várom már, idén Bükkszentkereszt a menő :)

Előástam a jogsimat, ilyen helyre kis tartóban leledzett egy doboz mélyén:

Ha esetleg sor kerülne arra a robogó tesztvezetésre...

Kitaláltam, hogy hová szeretnék kirándulni még (egy csomó más helyen kívül persze :)):

Ezt pedig anyukám is készíti még ma is, pedig nem szabolcsiak vagyunk. Nyam-nyam, egyszerű, de nagyszerű, imádom: 

 A könyv egyébként, amiben ez a recept is van, egy gyönyörűség!!!

Levelet kaptam lájf, nááánnnánánánáááá

Írt nekem a führer, úgyismint a kormányunk vezetője. Elbocsátó szép üzenetében megköszöni, hogy hozzájárultam országunk EU-s sikeréhez, miszerint kikerültünk az enyje-benyje eljárás alól. Ó, jeeeeh, büszke vagyok magamra. 

Én értem, hogy ennek felhőtlenül örülnöm kellene, de miközben az EU-nak próbálunk egyfolytában megfelelni, azt csak az itthoni állapotok rovására tudjuk megtenni, az nem baj? 

Azt észrevettük például, hogy megjelent az 'öngondoskodás' szó a köztudatunkban? Nincs baj vele, csak annyi, hogy nem az USA-ban vagyunk... Mert azt érezzük, hogy közben meg azért csak ugyanúgy levonják a fizunkból azt a nem is annyira kis százaléknyi nyugdíjjárulékocskát, meg azt a kis egészségbiztosítási járulékocskát. És akkor még azon felül gondoskodjak magamról? Vagy például, hogy a már jelenlegi állapot szerint átlagban kb. 30-35 %-kal  megsarcolt kis pénzecskémet, ha berakom a bankba, és az valami kis hangyabokányit fial, akkor abból 22 %-ot még kamatadó és - aug. 1-től már - egészségügyi hozzájárulás (!) címén is még egyszer jól megadóztatnak? (Nem új találmány, de mindig is felháborítónak találtam, ha egy dologról ily módon még több bőrt lenyúznak; osztalékadó pölö, megvan? Az osztalék már egy adózott pénzből származik, nem szép, nem korrekt és nem elegáns még egyszer levonni belőle akármennyit, akármilyen címen...) És amúgy is, könyörgöm, mi köze ehhez az egészségügynek?

És a banki tranzakciós illeték? Ááá, dehogy fogják a bankok továbbhárítani az ügyfeleikre, ugyan már. Hát mik ők, merő egy terézanyuk és apuk? De valahol, ott a tűz közelében, ezt is szépen megoldották: http://www.penzcentrum.hu/karrier/tizmilliokkal_vedik_a_bankadotol_a_miniszteriumi_dolgozokat.1037151.html 

És az milyen, hogy valaki nagy okosan kitalálta, hogy rohadjon meg az a munkavállaló, aki szabadságra mer menni, legyen neki azért kevesebb a borítékban,  pusztán azért, mert munkaórát vesznek figyelembe és nem munkanapot, szabadságként, idéntől? Ennek a drágának nem jutott eszébe, hogy így azok is szívnak, akik egyébként nem munkaórai teljesítésben állapodtak meg a munkáltatójukkal a munkaszerződésükben, hanem munkanapiban? De pszt, és hallga', mert most úgy tűnik, hogy ebben lesz változás, visszamenőleg nem hatályosan természetesen (aki a lekvároskenyér lekváros felére esett, az visszakapta költségtérítésként az így kieső bért):
http://www.penzcentrum.hu/karrier/vege_a_kaosznak_lezartak_a_szabadsagolasos_ugyet.1036772.html

Most így ezek jutottak hirtelen eszembe erről a levelecskéről. Bocsi, hogy nem verem magam a földhöz örömömben, hogy sikerült, hogy megcsináltuk (azt a demagóg megjegyzést meg már hagyom is, hogy már megint miért erre költötték az adófizetők pénzét, nem lett volna jobb helye ennek valahol máshol? Ráadásul elsőbbségivel, mire ez a nagy sietség???) Pffff...

Hív a vasút, vár a ...???

Nem titok, hogy szeretek vasutazni. Szeretem az úton levés minden formáját, de ezt nagyon sokat gyakoroltam már az évek során, és még mindig a legjobb érzés felülni egy vonatra, kibámulni az ablakon, nézni az elsuhanó tájat, érezni a súlyos vas, acél, talpfa, széngáz és dízelolaj szagot, amelyek számomra otthonos illatok (ugyanúgy, mint a '70-es évek végén közlekedő teherautók kipufogógázának szaga, amire még óvodáskoromból emlékszem, amikor anyu vitt az üzemi oviba a biciklijén, s mindig érezni lehetett, mert azon a környéken sok járt, lévén, hogy akkor még létezett ipari termelés a szülővárosomban - tudom, durva, de ezek is a gyerekkorom emlékei és szinte hiányzik az a szag, hiába tudom mostani fejjel, hogy isten tudja, milyen káros anyagokat pöfögtek ki azok a monstrumok). Tudni, ismerni, hogy hogyan működnek bizonyos dolgok, amiknek egy része már kiveszett, és nem jön vissza soha többé: pl. volt egyfajta vasúti kocsi, amiből pár éve még elég sok futott, ma már kevésbé látom őket, és az ajtaja még nem automatikusan nyílt, vagy logikusan befelé, hanem kifelé kellett tolni (és sokan, akik keveset utaztak, vagy nem figyeltek rá, mindig befelé húzva akarták kinyitni). Vagy, hogy régen voltak még olyan alkalmazottak (idősebb bácsira emlékszem a környékünkről), akik mentek végig a sínek mentén és összeszedték a szemetet; volt egy speciális botjuk, végén egy hegyes fém szúrófejjel, és azzal szurkálták fel a cuccot, hogy ne kelljen hajolgatni állandóan...Vagy tudni azt, hogy különféle nyomtávok vannak és Záhonynál fogják, és a komplett vasúti kocsit, úgy ahogy van, leemelik a forgóvázról (akkor még nem tudtam, hogy hivatalosan ez a neve :)) és átteszik a Szovjetunióban (mostmár Oroszországban ill. Ukrajnában) használatos szélesebb nyomtávúra (bár már régen jártam arrafelé, gondolom, ez még most is így van; csak nem cserélték le az ukránok a teljes hálózatukat???). 
Csak egy rövid ideig volt autója a családunknak, mert egyébként ahová vasúttal el lehetett jutni, oda mindenhová csihuhuval mentünk. Így aztán még ma sem értem igazán azokat, akik pedig mindenhová autóval közlekednek, mert azt szokták meg (bár ahogy öregszem, azért látom, hogy bizonyos szempontból kényelmesebb, de a mai napig ódzkodom a saját fenntartásútól, és nincs is jelenleg sem, és nem tudom, hogy lesz-e valaha, pedig 1997 óta van jogsim, de egy percet sem vezettem, valahogy meg bírtam állni, ne kérdezzük, hogyan :)). Nem alakult ki bennem belső, lelki függés aziránt, hogy mindig 4 kerék legyen alattam, örömöt okoz még most is menetrendet böngészni, útitervet összeállítani és csak menni és menni... Az valahogy túl egyszerűnek tűnik, hogy beszállok itt az autóba és a végcélnál meg kiszállok...beteg, tudom, én kérek elnézést. :) Persze, nem kizárt, hogy ahogy még jobban öregedek, változik majd ez is, nemtom...

Tehát, van egyrészt ez a megmagyarázhatatlan érzelmi kötődés, ami jó, ami pozitív. Másrészt viszont sok bosszúságot, idegeskedést is okoz, okozott már ez a még ma is szinte félkatonai szervezetként működő valami. Cégnek, vállalatnak nem mondanám, mert egy egység volt régen, aztán feldarabolták, aztán most megint zajlik valami egybetömörítési folyamat, de igazából a benne élők sem tudják egész pontosan szerintem, hogy mikor melyik cég alkalmazottai, kik a vezetők, kinek mi a feladata, hatásköre, stb...

Bármilyenek is az éppen aktuális keretek, az végül is az utast nem nagyon kéne, hogy érdekelje, azonban a baj az, hogy az, ami már hosszú ideje van, az nem működik rendesen, és ez kihat sajnos az utazás minőségére is. Számtalan példa van/lenne az elmúlt évekből, amiknek már egy részét ugyan elfelejtettem, több viszont élénken él bennem. A legutóbbi e hétvégén esett meg szegény szüleimmel, ill. öcsémmel, és megint a teljes szervezetlenség, káosz uralkodott csak, semmi más.
A legdurvább a mentalitás és a hozzáállás, mert sokszor nem azon múlnak, múltak a dolgok, hogy nincs pénz erre, nincs pénz arra, hanem a gondolkodásmód, ami uralkodik. Sokszor a józan ész teljes hiánya, ragaszkodás ezeréves szabályzatokhoz, amiket nem aktualizálnak az új időknek megfelelően, a bebetonozott kapcsolati tőke, az adminisztráció burjánzása a dolgok hatékony és gyors elintézése helyett, a felelősség hárítása, a lesz.rom tabletta erőteljes fogyasztása, stb., stb. Ami szomorú, hogy úgy hallom, hogy az odakerülő fiatalok nagy részénél is hiába reménykednénk abban, hogy a változást meghozzák, hát nem. Ha ott maradnak, bedarálja őket a rendszer, vagy kis idő múltán, miután átlátják, mi a szitu, otthagyják az egészet, gondolom személyiségtől, szakmai kvalitástól, más lehetőségektől függően. 
Sajnos, bár sokaknak fájna, valószínűleg akkor lenne csak változás, ha üzleti alapokra helyeznék a működését. Ha jönne egy ilyen profitorientált izé és jól megvásárolná és átszervezné, akkor asszem többen megtapasztalnák, hogy milyen az, amikor - igaz ugyan, hogy valószínűleg jóval több utaspénzért - nem az utas van a vasútért, hanem fordítva; ahol fontos az, hogy velem utazzanak és mindent megtegyek azért, hogy engem válasszon az a nyomorult utazó és ne a közutas közlekedést; ahol nem hagynák, hogy üljek egy elefántcsonttoronyban a nyugdíjas éveimig, és ne csináljak semmit, csak az emaileket küldözgessem, meg netezzek egész nap, na meg a pasziánsz; ahol lenne korrekt utastájékoztatás, és nem csak a sunnyogás, meg a mellébeszélés, meg a kávézgatás, mert 'nekem ez úgyis a munkaidőmből van, az meg kit érdekel, hogy a szerencsétlenek rendszeresen elkésnek a munkahelyükről, vizsgáról, iskolából, induljanak el duplán korábban, vagy ha nem tetszik, menjenek busszal, én lesz.rom'; meg jegyet, azt nem adok, viszont hepciáskodok, ha valakinek nincs; ahol figyelmet fordítanak arra, hogy a hangosbemondót, azt mindenhonnan lehessen ám hallani, mert az nem elég, ha a szép hangú kisasszony, vagy ippeg úriember saját magát hallja (ugye, hogy ez nem pénzkérdés, ugye?); ahol a személyzet minden tagja megkapta a kiképzést arra vonatkozóan, hogy hogyan működnek a berendezések a vonaton (hangosítás, internet, klíma, avagy télen a fűtés), és ha valaki ki meri nyitni a száját, hogy mégis hogy van ez vagy az, az utasok közül, vagy mondja, hogy nem műkszik, akkor nem leordítom, hogy kussoljál, és üljél csendben a helyeden, barátom, hanem készségesen mindent megteszek azért, hogy az utas jól érezze magát, és ha én nem tudom megoldani a problémát, akkor tudom, hogy kit kell felhívnom ahhoz, hogy megoldjam a segítségével, de legalább az igyekezet látszódjék, hogy próbálok mindent megtenni, hogy az utasnak jobb legyen; ésatöbbi, ésatöbbi. 
Dehát kinek kell egy ilyesmi a nyakába? Meg hát, amúgy is elég hihetetlennek tűnik, hogy eladnák... bár láttunk mi már karonülő varnyút, úgyhogy bármi lehetséges, meg annak az ellenkezője is.
Szóval, így ez van ezzel. Úgyhogy most töröm a fejem, hogy a szülinapi angyalkától kérjek-e egy robogót, hogy legalább a napi rutinban tudjak elszakadni egy kicsit ettől. (Ma busszal jöttem haza, az amúgy dettó ugyanez. Késik, kvaterkázik-jópofizik a sofőr,  mégis beér a megadott időre a célállomásra. Hát mégis, akkor mekkora plusz van az ő menetrendjében is, basszus, ha így is teljesíteni tudja???)

Ukrajna (forrás: toochee)

Tényleg, szégyelljék össze magukat

Mai csengőhang, beleharsanva a reggeli csöndbe (kivételesen az utasok mindannyian aludtak, vagy olvastak, vagy egyéb csendes tevékenységbe merültek), útközben (sajnos nem tudom szó szerint visszaadni, de a lényeg benne van és nem hallottam még):

 Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Budapest-Szeged vonat 8 órát késik, mert az utasok túl lassan tolják...

Értem én a tréfát, csak nem mindig szeretem, főleg, ha ezzel a mentalitással nap mint nap találkozom a szárnyaskerekeseknél...

 

Séta a Károlyi-palotában

Mindig is lenyűgöztek a családtörténetek. Nem tudhatjuk, hogy mit és hogyan éreztek az emberek a múltban, nem tudjuk pontosan végigkövetni egy-egy család történetét, ismeretlenek a kis kacskaringók az egymással vérségi és nem vérségi kapcsolatba keveredő emberek életében, de talán igaza lehet annak, aki azt mondja, hogy valamiképpen minden mindennel összefügg, még ha nem is látszanak pontosan a szálak, amelyek összekötnek embereket, eseményeket. Van némi fogalmunk arról, hogy hogyan és mit cselekedtek az ősök, fennmaradnak kézzelfogható papírok, iratok, fényképek rólunk, vagy pl. az egymásnak írt leveleink. (Nekem is van egy csomó, amiket még akkor kaptam, amikor még írtunk egymásnak úgymond "kézi" leveleket (most is kezezünk, de a pennánk már csak virtuális), de ha valaki beléjük olvasna, mit tudna meg az írójukról? Csak egy nagyon-nagyon pici szeletet, legfeljebb, de lehet, hogy még azt sem tudná a megfelelő kontextusba helyezni, vagy más összefüggéseket költene köré, mint amik valójában voltak ott, abban a pillanatban. Emlékszem, a középiskolai filozófia tanárunk fejtegette annak idején, hogy ráadásul, amit leírunk és ami a fejünkben, gondolatainkban van, már e kettő között is van egy elcsúszás, mert amíg leírjuk, agyunk, idegrendszerünk addig is alakít a gondolatainkon és nem hajszálpontosan ugyanaz kerül leírásra, mint amit gondoltunk eredetileg. Hát akkor még mekkora különbségek lehetnek attól függően, hogy ki olvassa a sorainkat - mindenki szükségszerűen beleviszi az olvasásba, szövegértésébe a saját élményeit, a saját gondolatait, a saját személyiségét...)

A Károlyi-palota bejárását, ahol 1957 óta a Petőfi Irodalmi Múzeum működik, a levéltár bejárásával kezdtük. Igaz, hogy a két helyiség szekrényei - melyeket speciálisan ide készíttettek a régi tulajdonosok, ugyanis a boltívek vonalát követi a szekrények hátsó kialakítása, hihetetlen, hogy mikre nem figyeltek - most a PIM dolgaival vannak tele, de régen a Károlyi család papírjai voltak itt. És hogy mennyire féltették ezeket: az ablakokon megmaradtak a vasból készült spaletták... 
Elnézve az itt kiállított egy-két levelet, jutott eszembe, hogy mennyire félreérthetőek néha a leírt szavak; nincsenek megértést segítő gesztusok, nincs hanginformáció (intonáció, hangfekvés, hangsúlyozás) a közöltekről, teljesen egyedül, a szöveg által magunkra hagyatottan kellene mindig "jól" értenünk a mondanivalót - olyan sokszor nem sikerül... Persze, azt hisszük, hogy igen, de még sokszor akkor sem, hát még ha már eleve bizonytalanok vagyunk benne, hogy mindent jól értettünk-e...

Az utcafronti épületrész következett eztán, elsőként megcsodáltuk a maga korában nagyon haladónak számító üvegtetejű lépcsőházat, majd végigjártuk a termeket. Károlyi György korszaka a palota fénykora, ő végeztette el az épületen azokat az építészeti átalakításokat, amelyek a mai arcát is meghatározzák a kívülről egyszerű klasszicista jegyeket viselő, belül azonban a barokkos palotának.

A palota sok olyan esemény helyszíne is volt, amit a történelemkönyvek is jegyeznek: volt a dunai árvizek miatt hajléktalanná vált menekültek átmeneti szállása, vendégeskedett itt Mária Terézia és férje, zongorázott itt Liszt Ferenc, innen hurcolták el Batthyány Lajost az 1848-49-es szabadságharc idején, Jellasics és Haynau itt rendezte be a főhadiszállását, és megjelent itt a walesi herceg is (az a bizonyos későbbi Edward király, angol király, amely léptet fakó lován). A palota szülötte volt a politikailag ellentmondásos megítélésű Károlyi Mihály miniszterelnök, köztársasági elnök is (Trianon), felesége, Andrássy Katinka hazatérésekor, az 1960-as években lakhatott itt, biztosítani kellett számára egy lakosztályt a palotában. Ez egyébként igen ritka, talán még csak az Esterházyak kiváltsága egyedül, hogy lakhatnak az egykori saját tulajdonú kastélyaikban (Fertőd), minden más esetben bérleti díjat kell fizetniük, ha erre lenne igényük. Elképesztő egyébként, hogy a Károlyi-családnak mekkora vagyona volt, országszerte több kastélyt is a magukénak mondhattak, többek között pl. a füzérradványit, ahol tavaly jártunk a barátokkal, vagy a fóti uradalmat, ami a mai Gyermekváros területe.

Levendulahetek Pannonhalmán - utolsó nap

Eddig még mindig közbejött valami, amikor a tihanyi levendulást meg szerettem volna nézni, talán jövőre sikerül, de most jól jött Travellina felhívása, miszerint menjen mindenki Pannonhalmára, mert az jó. A bencések itt újra foglalkoznak gyógynövénytermesztéssel, vannak levendulaföldjeik is, a fíling hasonló lehet Tihanyhoz, és még tehetek egy sétát diákéveim városában is, úgyhogy hajrá.

Reggel a 9 órás Railjettel indultam Győrbe, majd onnan busszal tovább Pannonhalmára, mert az információs néni telefonon azt mondta, hogy a vasútállomás nagyon messze van az apátságtól. Sokkal jobban szeretek vonatozni, de aztán megfogadtam a tanácsát, és buszra szálltam a csihuhu helyett (pedig a Győr-Veszprém vasútvonal gyönyörűszép, vagy volt, legalábbis még olyan kb. 15-20 évvel ezelőtt, megboldogult ifjúkoromban). A vonatút borzalmasra sikeredett, tele helyjegyesekkel, s rajtunk kívül még felszállhattak az emberek anélkül is, szóval ott is álltak fürtökben, ahol egyébként csak közlekedni szabadna. Ráadásul állítólag ezek a kocsik még szűkebbek is, mint egyébként, úgyhogy még inkább idegesített, hogy állandóan az arcomban landolt egy-egy hátsófél, vagy hátizsák, vagy mindkettő… Ezen kívül kifogtam egy velem egy négyesben, sőt két négyesben ülő, Bécsbe tartó ázsiai családot (nem tudom soha megállapítani ránézésre, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik, most a kínaira tippeltem), egy végig ordítozó kisfiúval. De tényleg, hiába csitította az apja, képtelen volt normál emberi hangon beszélni, jaj. Amit meg már korábban is konstatáltam: általában szeretem hallgatni a körülöttem idegen nyelveket beszélőket, de az ázsiai nyelvek, ezek borzasztóak a füleimnek.

Szerencsére az út másfél óra alatt megvan, megkönnyebbülten szálltam le egyik kedvenc városomban. Nem emlékeztem pontosan, de aztán megkérdeztem, és kiderült, hogy jól rémlik, a vonatállomásról egy aluljárón keresztül rögtön a buszállomásra lehet jutni és nem kell fel- majd utána lemenni a felüljáróra/-ról. 
Kevés várakozás után indult is egy busz, amivel röpke ¾ óra alatt ott is voltunk a csendes faluban. Felcaplattam a műút mellett az apátságig. A 13 órakor induló, levendulára kihegyezett vezetésre, mint kiderült, nem kellett előre bejelentkezni. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy kettéoszlott a csapat és két vezető mutatta be a kertet, a növényt magát, a feldolgozást. A hölgy egy kb. félórában szuperül összefoglalta a tudnivalókat, nagyon hasznos és érdekes volt. Pl. amit én nem tudtam eddig, hogy sokfajta levendula van, náluk a francia és az angol levendula nő. A francia hamarabb virágzik, ottlétemkor még ugyan lilállott a terület, de annak a mezőnek a nagyját már learatták. Az angol később érő típus, így azt teljes pompájában láthattuk most. Ezen kívül különbség még, hogy az angol nagyobbra megnő, illetve az olaj lepárlásakor mennyiségre több, azonban minőségre gyengébb végtermék készül belőle. A levendulaolajat aztán felhasználják likőr, bor, szappan, kézkrém, fürdőolaj és fürdősó, csoki, szörp, ecet, teakeverék készítéséhez. A gyógylikőrjeik a 18. században lejegyzett recept alapján készülnek. A szörpöt kóstoltam ott a helyszínen, a teaházban, finom, frissítő, hamar elfogyott.

Egy kis vizes medence a teaház előtt, tavirózsával

Sajnos az apátság látnivalóinak végigjárása kimaradt a napból, de szeretnék még visszamenni úgy, hogy este érkezni, megaludni vagy az apátság vendégházában, vagy lenn a faluban, egy panzióban. Másnap délelőtt pedig felsétálni, részt venni a vezetésen, amelyek 11.30-kor és 14.30-kor indulnak. A kilátás egyébként gyönyörű onnan fentről...

A kincsek :)

Jó nap volt, mert: 

- elhatároztam, hogy jövőre ültetek a balkonra levendulát, mert imádom és mostmár többet tudok a termesztéséről is, meg még utána is tudok olvasni az ültetésig :), 

- muszáj vennem még abból a szörpből, szerencsére a fővárosban is van boltjuk, ahol kaphatóak a termékeik, 

-visszafelé a vonaton a menetjegyvizsgáló néni (szigorúan nem „kalauz”, pláne nem „kaller” :)) megdicsérte az outfitemet (ami egy sima fehér ing, kék póló volt; azt hittem először, hogy a nyakláncomat fogja, mert amiatt már többször megszólítottak, a múltkor egy néni csak úgy szó nélkül megállt előttem és csak nézte és csodálta :)), azt találta mondani ugyanis, hogy „de csinos fölsője van”... Visszafelé egyébként kb. hárman ültünk az egész kocsiban, és ebbe már őt is beleszámoltam, aki dolgavégeztével leült egy szabad négyesbe és olvasott...

A csodálat tárgya - hittem én

This is England - 9-10. nap, London bébi

Ez a két nap, ez kemény, mint a kád széle. 
Délelőtt berobogunk Uffingtonból Londonba, az idő szűkös, délig le kell adni az autót a bérbeadó cégnek, kitakarítva szépen, ahogy kell. Az a szerintem nem túl jó megoldás született erre, hogy a túravezetőnk kidob minket egy Wetherspoonban a csomagokkal, ő elmegy a kocsival, takaríttat és lead, addig mi ücsörgünk a vendéglátóipari egységben, tétlenül. Ettől talán jobb lett volna, ha elvisz a szállásra, azonban az a város túlsó végén lett lefoglalva Kingston helyett, pedig gondolom, emitt is akadt volna valami hostel; úgy talán kevesebb stresszel járt volna az elhelyezkedés/lecuccolás a nagyvárosban... Mindegy, dolgavégeztével visszaérkezik, eltömegközlekedjük magunkat a Viktoriára a nehéz csomagokkal, ide beszéli le előzetesen a talit a hostelből valakivel, aki majd elszállít bennünket a dormitoryba. Hangsúlyoznám, hogy még akkor beszélt az illetővel, mikor elindulunk Kingstonból, hogy mire mi odaérünk, addigra ők is ott legyenek. A megbízhatóság újabb példája: másfél-két órát várunk cirka a csávókra (valamiért ketten jöttek végül, az egyik tudott vezetni, a másik meg mondta, hogy merre menjen) egy utcasarkon a bőröndökkel, abban a hiszemben, hogy már mindjárt ideérnek... Egy óra elteltével azért már csak megcsörgetjük őket, hogy hol vannak már: jönnek, jönnek, ne türelmetlenkedjünk. Megérkezésük: négy személynek van hely az autóban, meg esetleg a csomagok. WTF? Kilencen vagyunk... Mit volt mit tenni, négyen beszálltunk, öten jöttek tömegközlekedve, ahogy már rég beértünk volna valszeg, ha elindulunk és nem várunk rájuk... Persze, ehhez jó lett a többieknek tudni, hogy a tömegközlekedős térkép nem méretarányos, tehát semmi köze a valóságban fennálló távolságokhoz. Ezért lehetett az, hogy a dugó ellenére mi sokkal hamarabb megérkeztünk, mint a csapat másik fele, mivel elkövették azt a hibát, hogy kinézték a térképen, hogy arra rövidebb, erre hamarabb, csak éppen a fentiek miatt elég rendesen megtévedtek. 

Végre betámolyognak ők is, mi a hostel társalgószerűségében várjuk őket, ott ül egy csávó, és nézi a tévét, esküszöm, míg ott vártunk, egy mozdulatot nem tett. A fiúk, akik este még lementek egy körre, mondták, hogy a fickó még most is ott ücsörög, mint egy Buddha, moccanatlan, lehet, hogy már nem is él... Fura, lehet, hogy kicsit be volt állva szegény...

Jól elment a napunk az ide-oda logisztikázással, olyan du. 3-4 óra körül indulunk neki a városnak. Kiderül a traffic jam oka: a Pride miatt van (melegfelvonulás). A Piccadilly Circus-ön annyian vannak, mint az oroszok (elnézést, nálunk így szokják ezt mondani, még az átkosból visszamaradott mondás, értsd: nagggyon sokan), de pl. a St. James Parkban sem lehet egy tűt sem leejteni. Elbuszozunk a Towerhez is, de minden látnivalót igazából csak végigrohanunk. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak vele, én halálosan elfáradok a nap végére, arra gondolok, hogy milyen jó lett volna már ma hazarepülni, maradt volna egy napom arra, hogy kipakoljak, és felkészüljek az előttem álló jómunkásember hétre, de ez ugye csak álom, a repjegy másnapra szól. Az már nem is hat meg egyáltalán, hogy a hostel ablaka meg egy temetőre néz...

Vasárnap aztán még futunk egy kört a városban, a Travelcard, amit előző nap vettünk, másnap már nem érvényes, így újabbat kell beszerezni, a csomagjainkat be kell raknunk egy csomagmegőrzőbe, újabb "potom" 9 font (vagy hagyjuk őket a hostelben, de félünk, hogy kevés lesz az időnk, sietni kell, mert a becsekkolás sokat vesz igénybe, ezért inkább bevisszük őket magunkkal a városba, hogy már ne kelljen visszabumliznunk értük), szóval egy csomó felesleges kiadás...És végül, nekem ráadásnak még jön egy jó kis 80 fontos túlsúly, amit fogalmam sincs, hogy hogyan csináltam, mert nem vettem semmi nagy dolgot, de itthon megmértem a bőröndöt és tényleg 28 kilót mutatott. Kifelé meg simán belefértem a 23 kg-os határba... Rejtély, de fizettem, mint a kisinas, hát, ez sem esett jól...:(

A Tower Bridge

Hyde Park, a Kensington palota előtti kacsaúsztató előtti madár

Szóval summa summarum, ez a két nap úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra, de akivel beszéltem, ők meg mind azon a véleményen voltak, hogy az milyen már, hogy ott vagy Angliában, de Londonba meg nem mész el? Lehet, hogy én is így gondolkodtam volna, ha még nem jártam volna ott, de így semmi értelme nem volt, sőt, szívesen kihagyom, ha lehet. (Az út hazafelé eseménytelenül telik, du. 2-kor indulunk a Victoria Station-ről, este fél 1-re már itthon is vagyok.)

St. James Park

This is England - 8. nap, beszéljenek csak a képek

Ez a nap a hamisítatlan, vidéki Angliáé. Nem csinálunk mást, mint egyik kis faluba be, a másikból ki, és elveszünk az ódon kőfalak, az évszázados, mohalepte házak, templomok között. Van itt olyan falucska, ahol nincsenek látható vezetékek az utcákon, mert forgatási helyszínnek használják őket (Lacock, a BBC-féle Büszkeség és balítélet Jennifer Ehle/Colin Firth-szel), vagy Bibury, ami olyan, mintha tényleg a XIX. századba repítene vissza. Bourton-on-the-Water, Lower/Upper Slaughter, Stow-on-the-Wold, már a nevük is csodálatos. Peace and love, bár a többieknek a végére kicsit sok a jóból talán, nekem nagyon jólesik ez a nap. A kora este már Oxfordban talál minket, azonban itt nem kapom el a hely szellemét, diákváros, jó, tudjuk, nagymúltú, sokba kerül a tandíj, de kb. ennyi, nem ez a nap fénypontja. Esetleg eszembe jut még, hogy evezősök, csatornák, lakóhajók, Robert Fulghum és A harmadik kívánság, a szeretem-könyv.

Bibury, egy kis ékszerdoboz:

This is England - A hetedik te magad légy

A hetedik nap egyrészt a Nagy Látványosság, ami szemérmetlenül a hülye turisták kizsákmányolása, másrészt a két faluval arrébb kb. ugyanazt bemutató, de semmiféle hókuszpókusz és lehúzás napja. Jó, a parkolóért azért itt is kell fizetni.

Szóval Stonehenge és Avebury, a nap végén pedig az utsó kemping az út során, a vicckategória.

Cornwallból lelépünk (anélkül, hogy a bizonyára hiperszuper kempinges jóléti kombók bármelyikét is igénybevennénk, persze előző este megint éccakába nyúlva érkeztünk "haza", esély nem volt bármit is használni), vissza kelet-közép Anglia felé. Útközben nagyon kéne mindenkinek egy kávé, hát mit választunk? Egy ilyen lakókocsiban kialakított útmenti helyet, toi-toi-jal, porkávéval, s egy olyan kiszolgáló nénivel, akinek a "bitch" szó van hátul a nyakára tetoválva. Ráadásul mindezt egy vágóhíd mellett... De - a többiek szerint - bizonyára mindig friss marhahús kerül a lakókocsis néni hambijába. Hááát... Kipróbáltunk egy ilyet is, de maradunk inkább a Wetherspoon-nál, sőt ezután egy Costa Coffee is befigyel majd, micsoda dőzs, micsoda luxus! :)

De vissza az útra, következik Stonehenge. Ofkorz ezt is a National Trust (Nemzeti Védnökség) igazgatja, mint még sok más angliai látványosságot; hát erről aztán lehúzzák az utsó bőrt is. Gondoltam én, hogy megadják a módját, volt borsos belépődíj, körbekerített kövek (volt olyan állítólag, hogy kis kalapáccsal elvetemült fanatikusok le akartak kopogtatni belőlük, szóval tényleg félő, hogy évszázadok alatt elhordanák így őket), már épül a nagy hodály látogatóközpont, de addig is du. 4-kor bezár a bazár, addig lehet odamenni, előtte-utána csak a távolból lehet szemlélni (de a körbekerítés hatótávolsága is van vagy 20-50 m körül, bár becslésből nem vagyok jó, szóval nem sokkal látni többet a hatalmas sziklákból belépődíjasan, mint anélkül). Természetesen a parkolásért is fizetni kell a hivatalos parkolóban; mi még találtunk - többekkel egyetemben - egy kis dűlőúton egy helyet, ahol nem, de bizonyára ezt is hamar lefülelik majd és elkerítik. A Stonehenge melletti, faluba bevivő utat már lezárták, felszedik, behintik sóval és befüvesítik. Hát, kérem, szép példa arra, hogy lehet elszórni félórás ott-tartózkodásra valahol egy valag pénzt...

Hát kell-e ennek felirat?

Ellenben átmentünk Avebury-be, ahol szintén vannak ilyen kövek, mintegy ösvényt kialakítva egy kis temetkezőhelyig, ott meg birkakaki közepette, zöldellő búzamező mellett elsétálva juthatunk el a végső sziklahalomig, ingyen. Viszont sz.rrá ázunk ezalatt a kis kirándulás alatt, nagyon durván. De a feltételezett nyughelynél csönd van, nyugalom, csak a cipőinkben összegyűlő víz cuppog egy kicsit. A lelőhely korát 5000 évesre becsülik, de lehetnek olyan részei, amik korábbiak még Stonehenge-nél is.

Avebury

A napot egy swindoni Wetherspoonban zárjuk, ahol a skóciai gyakorlatot követve próbálok száradni: a kézszárító alá állással-üléssel (persze nem túl hatékony módszer, csak ippeg egy kis illúziót ad, a pamlag meg túl messze van a szárítóhoz, hogy kényelmesen bevackoljam alá magam).
A vacsi után szemünk előtt egy szuper kis szállás lebeg, az egész kisbusz párában zötykölődve, száraz ruháról álmodozva kerül egyre közelebb végcéljához, a csodakempinghez, mely benne van Anglia húsz legjobb kempingjében. Na most, ehhez képest, ami fogad Uffingtonban: eső, nedves, csatakos fű, vizesblokk egy műút túloldalán, amik ilyen toi-toi jellegű wc-k, mobilzuhanyzók egy halomba dobálva. Szél. A néne, akié a hóbelevanc, terepjáróján járja be az út két túloldalon kiadott mezőrészeket, kérdezi, hogy minden oké-e (mi megadjuk neki az udvarias választ, amit vár, nem borítjuk az arcába, hogy utáljuk, hogy a bugyinkból/gatyánkból is esővíz csöpög és különben is, miért esik már megint...). A mi általunk kiválasztott területen is vannak toi-toi wc-k, egy indián sátor és egy jurta is. Próbáljuk bekönyörögni magunkat valamelyikbe (a toi-toi-ba nem :)), de a mámi azt mondja, hogy háááát, nem is tudja, hogy lehetne-e, de inkább nem, különben is, holnap már jönnek bele vendégek, úgyhogy rohadjunk csak az esőben, bizti, ami a tuti, ne legyünk rendesebbek a kelleténél. Nem, ő nem volt ilyen szókimondó vulgáris, fujj, dehogy. Mondjuk tényleg, másnap este már valami hangos gyerekcsapattal csapattuk a nedves füvet, ennyit arról a városi legendáról, hogy hangos, bulis, balhés fiatalokat nem engednek be a kempingekbe. Amúgy viszont mibe került volna, ha kinyitja a jurtát mégis, másnap este legalább nem esett már az eső, aminél nincs is jobb egy sátorverés során...

This is England - És a hatodik napon vala vége a földnek

Megérkezésünk a newquay-i kempingbe érdekesre sikerült. Befordulunk a kapun, recepciós épület, sehol senki. A kiírás szerint még nyitva kéne legyen - újabb példa arra, hogy "nem mediterrán ország ez". Biztosan kezdődött a kedvenc sorozata az illetékes elvtársnak vagy elvtársnőnek és sietni kellett haza... Kis tanakodás után végül is hintónk behajt s keresünk valami alkalmas helyet a sátraknak, lesz, ami lesz (sose túl messze a vizesblokktól!). Volt itt amúgy minden, épp csak toronyóra láncostul, ami nem, medence, szauna, játszótér a gyerekeknek és már nem is emlékszem a többire - de én nem nagyon tudom az ilyet hova tenni: alapból a kempingbe azér' mennek az emberek, hogy ott megaludjanak, nem? Következő este aztán előkerült valami felelős személy, aki jól lecseszett minket állítólag, hogy miért nem használjuk/tuk ezeket a lehetőségeket??? Tapasztalatom szerint, ha végre este hazaérsz, már annyira fáradt vagy, hogy zuhany, fekvés, oszt' jónapot. Napközben meg úgyis járod a környéket, nem a kempingben töltöd az időt, hogy az ottani medencében hédereljél, nem?

Szóval, reggel mi is nekiindultunk, ahogy kell. Első állomásunk St Michael's Mount, a szigetre épült kis kastély, jelenleg Lord St Levan hivatalos rezidenciája (amúgy turistailag természetesen a National Trust fennhatósága alá eső terület). Olyan a fekvése a kérónak, hogy dagálykor csak a vízen keresztül megközelíthető, csónakkal (hülye turistáknak 2 font jelenleg + ha szerencséd van, egy tündéri blökivel utazhatsz együtt, az egyik csónakossal ugyanis együtt dolgozik a kutyája is :)), apálykor meg egy kis ösvényen. A kastélynak van egy szép kertje is, na, arra már nem volt idő bemenni. A házat végigjártuk, patinás, az egyik szobában a tulajék feszítenek egy fotón Karcsival és Kamillácskával; az arisztokrácia diszkrét bája.

 

St Michael's Mount

Következő állomásunk Land's End, ez a legcsücskebb csücske a nagy angol szigetnek. Itt végződik az angol Camino is, az út fent északon, Skóciában zárul/indul, attól függően, hogy hol kezded, John O'Groatsban; összesen 1300 km kb. a teljes út. Van egy kis kiállítás, hogy mi mindennel/hogyan tették már meg az utat: meztelenül, gördeszkával, vicces. A legtöbben gyalogolnak, bicajoznak. 
Csinálunk itt a parton egy kis túrát is, a következő falucskáig, ahol egy kicsit élvezzük a dolce vitát, bambuljuk a szörfözni tanulókat, elugrálunk a dagályban lévő víz elől, míg a gájdunk visszaszalad a kocsiért és értünk nem jön (ezen a megoldáson csodálkozom ugyan, elvégre túrás útról beszélünk, de nem tiltakozom, ahogy a többiek sem, kevés ilyesféle szabadidőnk van, hogy csak úgy legyünk bele a világba, örülünk neki).

 

Land's End

Land's End

Este nem megyünk egyből haza, hanem Newquayben teszünk egy kis városnéző sétát, vacsizunk, bevásárolunk. Nagyobb szörfös jelenlétre számítottam a beharangozó alapján, talán még nem indult be teljesen a szezon, kevés jelét láttam a Holtpontot idéző fílingnek (szegény Patrick Swayze). A kikötőben viszont fiatalok ugrálnak be a vízbe, igaz, hogy búvárruha van a legtöbbjükön, de bizti, hogy a legjobb kúlság beugrálni a hajók közé, az olajos, koszos vízbe?

 Newquay

This is England - A zötödik

A madaras kempingből meglépve másnap elindulunk Cornwall felé. Reggel történik velünk valami, aminek az utóhatásai még köztünk (vagy csak bennem?) rezegnek később is: az egyik utastársunk előző este az étteremben felejti az áramátalakító célszerszámot, azt a speckó kütyüt, ami kell ahhoz, hogy a mi hengeres, kéttüskés elektromos eszközeinket szögletes, háromtüskéssé tegye (az angolok furák, emlékszünk, ők ebben is mások, mint mások Európában). I-nek, aki ott felejti, van egy olyan gondolata, hogy semmi gond, igaz, hogy 9 körül szerettünk volna indulni, de az étterem csak 10-kor nyit, de fél 10-kor is már majd lesz ott valaki bizti, aki kiadja, olyan felkiáltással, hogy "nem mediterrán ország ez, hogy késsenek az emberek". Guide-unk mosolyog a nem létező bajusza alatt, illetve, asszem kicsit bosszús, hogy várnunk kell, de még nem szól semmit. Az eredmény: 10-kor még sehol senki. A túravezető ekkor mondja el nagyjából, de lehet, hogy már korábban is pedzegette, hogy kicsit el vagyunk tévedve a pontosságot, megbízhatóságot illetően, ha azt hisszük, hogy itt minden óraműpontossággal történik. Végül úgy oldjuk meg, hogy elmegyünk megnézni ezt a kastélyt, csak úgy kívülről és egy félóra múlva visszajövünk a kempingbe a cuccért:

A 17. század elején épült Lulworth Castle

Olyan kellemes reggeli nyugalom van itt, csak mi vagyunk, meg a birtok, meg esetleg a komornyik teáscsészéjén a halk kanálkoppanás (Downton Abbey rulez!). Egy kicsit bele tudok érezni abba, hogy milyen lehet itt élni vajon, jó érzés itt lenni ebben a hajnalinak tűnő órában. Legalábbis nem képzelem, hogy a stressz viszi majd a sírba az itt lakókat...

De haladnunk kell tovább, úgyhogy kocsiba be, országútra ki. Útközben átvágunk Dartmoor-on, itten vannak a lovacskák, illetve pónik. Simizéspróbálkozás után

egy kisebb túrára indulunk a közeli gránittömbök között, állítólag Sherlock Holmes is itt oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét. A helyiek szerint még mindig van itt egy rém, amely napjainkban is gyilkolja az állatokat, mi nem találkoztunk vele, hacsak nem valami turistabőrbe rejtőzött el, de ők sem tolongtak hála égnek.

A séta után megyünk tovább, legközelebbi megállónk Port Isaac, ahol a tövöből ismerhető Doc Martin sorozatot forgatják. Íme a doki háza, a kép közepén lévő nagy alatti kisebb kulipintyóra tippeltek a sorozatot ismerők:

Port Isaac, szép.

Végcélunk ma Newquay, helló-szia Cornwall, már vártam nagyon, hogy lássalak.

This is England - 4. nap

A negyedik napunkon elsőként Godmanstone-ba megyünk, itt található a már bezárt, legkisebb angliai kocsma, a Smith’s Arms pub, aminek a működési engedélyét II. Károly (1630-1685) adta meg, mikor nem akarták őt kiszolgálni ennek hiánya miatt. Ha már arra jártunk, megnéztük a falu templomát, amelyből sok hasonlót láttunk Anglia szerte.

Godmanstone

Innen nincs messze a Cerne Abbas-i óriás. A krétamészkőbe vájt alak eredete, célja nagyjából ismeretlen, akárcsak a második napon látott wilmingtoni Long Man-é. Az országszerte itt-ott látható lóalakok, pl. az osmingtoni, vagy utunk egy későbbije, az uffingtoni White Horse léte is elgondolkodtató. Jelenleg a wiki szerint lóból/'úgynézkiminthalólenne'-ből 19 létezőt tartanak nyilván. Mindenesetre látványosak, a Cerne Abbas-i óriási fütyije miatt ráadásul fennmaradt a sztori, miszerint a látvány zavarta a prűd Viktória királynőt, ezért uralkodása idejére kitakartatta a férfiú e nemesb testrészét. Ma már teljes nagyságában látható, csodálkoztam is, hogy a velünk egyidőben ott tartózkodó iskolások nem röhögcséltek rajta, sőt, készségesen nekiálltak az alak lerajzolásának, amikor a tantóbácsijuk erre kérte őket.

Cerne Abbas

Lyme Regis

Pusszantva!

Ezután következett a Jurassic Coast, azon belül konkrétan Lyme Regis. A tengerpart itt tele van fosszíliákkal, mi is találtunk jó néhányat. A kisvárosban minden a maradványokról szól, még a sirályok is ammoniteszes lámpavasakon ücsöröghetnek. :)Keresgélés után sétáltunk még egyet a városban, itt fotózom ezt a cukker rendszámot, ami ráadásul walesi is.

Ezután Chesil Beach felé vesszük az irányt, ami még a Jurassic Coast része és ahol egy speciális kavicsturzás látható a tengerpart vonalával párhuzamosan. Az a sajátossága, hogy a kavicsok nagysága egyik irányból a másikba finomodik, illetve durvul. Földrajzilag nem megmagyarázott jelenség.

Chesil Beach

Estefelé a többiek még lemennek a tengerpartra, csak most nem arra részére, ahol tegnap este voltunk, én maradok az étteremben, iszogatok, olvasgatok, netezek. Később megjönnek ők is és ismét mindenki rácuppan a hálóra, majd, mikor az étterem 11-kor bezár, visszavonulunk, hogy a madarak „énekét” hallgatva megpihenjünk. Az idő jó, kellemes, bár másnap reggel, a sátrakat elbontva konstatáljuk, hogy valami ragacsos izé lepte be a sátorlapokat; valami láthatatlan permet hullhatott a fákról, vagy nemtom.

Durdle Door, még mindig

Ja, és G – aki egy gyönyörű csodaszarvas mozaikot alkotott Portugáliában, Azenha településen, önkéntes munka keretében, ha arra jár bárki is, nézze meg – asszem itt mesélte azt a viccet a kb. 3-ból, amit meg is tudtam jegyezni: 

- Miért nehéz József Attilával barkochbázni? 

– Mert már egy hete csak a mamára gondol… :)

Az újjászületés, a megújulás és a Nap jelképe Azenha-ban