Na, megvolt a koncert. Mivel még sosem láttam Ákost élőben, nagy várakozásokkal néztem elébe a dolognak. A régi művelődési központ talán színháztermében gyűltünk össze teltházasan, így a többi népekkel együtt; T-vel még régebben emlékeztettük is magunkat, hogy jaj, mikor mi itt NO koncerten voltunk (A folyónál, meg a Hallottalak sírni téged, óh :))...
T-nek nagy fájdalma volt, hogy ültünk, engem annyira nem lepett meg és nem is zavart, öreg vagyok én már ugrabugrálni, meg végig állni :), bár az a dobogósjellegű megoldás, amit ott kialakítottak, a régi zeneakadémiai nyikorgós vacakra emlékeztetett, (állítólag most csiliviliúj az is), meg a régi moziszéksorokra, az a fajta, ahol minden egyes fészkelődés továbbrezeg, és érzi az egész sor, sőt, az egész dobogórészleg, hogy valaki bemozdult éppen. Na, mindegy, nem volt vészes, csak nem értem, hogy hiperszupermaimodern az egész, és akkor ezt miért így. Ja, meg telerakták a sorok közötti átjárós részt is székekkel, úgyhogy a ki-be közlekedés tényleg olyan volt, mint egy színházban. (Tudta-e Ön, hogy illemtanilag nem helyes háttal bemenni egy széksorba a helyére magácskának, a már bent ülőknek a hátsó feledet mutatva? Szemben kellene, mégis mindenki fordítva csinálja, vajon miért? És mit szólnának, ha valaki mégis szemből menne? Éljünk vadul és legközelebb próbáljuk ki! :))
A setlistről nem nagyon tudtunk semmit, de Ákos az elején nagyon ügyesen tájékoztatott minket, hogy most pedig eljátsszák a teljes Karcolatok lemezt 1993-ból, amivel elindult a szólókarrierje, valamint egyéb zs-kategóriás számokat, amik, ha lennének még hanglemezek, meg audio kazetták, akkor azoknak a "B" oldalán lennének ezek a szegény számocskák, de ők most jól újrahangszerelték őket, szóval no para, jó lesz. Hú, hát akkor itt egy kicsit megijedtem mégis, hogy milyen lesz ez, ha így bizonygatni kell a jóságát előre (és megértettem, hogy miért olvastam valahol egy kommentben, hogy "kicsit féltem tőle, de végül is jó volt"), én ugyanis a mainstream számok mellett, meg még a régi Bonanzások mellett inkább csak az Andante I-II. koncertlemezeseket ismerem. Fixa ideám, hogy koncerten lenni akkor igazán élvezetes, ha ismered a dalokat, vagy legalábbis nagy részüket, akkor tudod az előadóval énekelni, akkor ismered fel már az első akkordokról, hogy mi következik és ordítasz/énekelsz/táncolsz együtt a tömeggel, szóval érzésben egész más, mintha ismeretlenül kell lelkesedni valamiért. Legalábbis szerintem.
Valójában asszem ez rá is nyomta a bélyegét az élményre. A koncert is jó volt, de majdhogynem azt kell mondjam, hogy jobban élveztem azt a fanyar, kicsit gúnyos, kicsit ironikus, kicsit megbántottságérzést közvetítő összekötőszöveg-halmazt, amit a számok között nyomott, mint magát a zenét. Egyrészt csodálom, hogyha ezek tényleg olyan nem nagy sikert aratott dalok, akkor hogy merte mégis elővenni őket, és majdhogynem erre építeni a fél koncertet, másrészt értem az irigyeit, akik leköpködik azt, amit csinál, merthogy gondolom, ez keveseknek sikerül, így megújulni, megújítani és sikeressé tenni valamit (tényleg teltház volt, nemcsak itt, hanem más helyszínen és időpontban is, ahogy olvastam, szóval vagy mindenki nagyon tájékozott volt rajtunk kívül és tudta, ismerte a koncepciót, de nem érdekelte, csak koncert legyen és kész, vagy ennyire ismerik és szeretik már őt, hogy a kemény mag és a nem annyira kemény mag is elmegy bármire, amit csinál, nemtom). Mindenesetre, sokat mesélt, beszélt, annak ellenére, hogy fájt a torka? hangszálai? Elcsacsogta a sztorikat a dalok keletkezéséről, ki írta, miért, s hogy, poénkodott azon, hogy na, mit iszik Ákos emiatt a szájkiszáradós nyavalyája miatt, hát persze, hogy whiskyt, mindjárt egy teljes üveggel (nyilván egy alkoholista állat), ki miatt bomlott fel az együttes, hát persze, hogy őmiatta (nyilván egy önző dög, aki csak magának akarja a sikert). Amit Marci fiához írt számot, azt úgy vezette fel, hogy aki fogott már életében igazi, műsoros cd-t, az láthatta, hogy... majd kis szünetet tartott, hogy értsük, hogy mire is akar utalni. Vagy amikor a zeneírós kezdeteket idézte fel, valami ilyesmit mondott: "tudják, amikor még én is írtam ezeket a 'te hagytál el, nem én engem' típusú dalokat" - valahogy az is nagyon betalált. T-vel gondolkodtunk is rajta, hogy vajon másnap este is ezeket a poénokat süti majd el, mert valahol meg annyira kitalált és megkoreografált és vérprofi hatása volt az egésznek. Ja, és volt szünet! Erre is volt egy története természetesen, nyilván a 40+-os törzsközönség férfitagjainak ilyentájt már előforduló prosztataproblémáit karakírozta ki...
Aki még akar olvasni róla, annak itt egy interjú vele, bár kicsit régi, de szerintem lehet, hogy nem sok minden változott azóta vele kapcsolatban, és legyen itt az a szám, amitől az én barátnőm mindig elérzékenyül és összeszorul a torka (Érintő):
