Mai édes-kis-egyem-meg...

(tumblr)

Mai szép

Összeszámoltam...

T kérdezte legutóbb, mégis mondjam már meg, hány Édes November kendőm van már?  Nyilván úgy értette, hogy eddig. :) Jelentem, hat. 

Mindegyiket szeretem valamiért, alulról felfelé haladva:

- a lilát azért, mert ő volt az első, ráadásul ajándék, köszönöm J, látod, mit indítottál el? :)

- a türkizes kéket, mert az első munkám, ill. a színéért, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, és mert ezen vannak a kis gyöngyök, amiket bírok, ahogy csilingelnek, ahogy összeütődnek és mert jóleső húzásuk van lefelé, súlyt adnak a kendőnek,

- a zöldet szintén a színéért, nagyon szeretem ezt az árnyalatot,

- a rozsdaszínűt a puhaságáért, a jóleső vastagságáért, amiért gyorsan haladós volt, imádom a Drops Paris fonalát (is),

- a színárnyalatos kéket, mert első fecske, az első átmenetes fonal, amivel dolgoztam,

- a lazac, vagy mályva, vagy nem is tudom milyen színűt, mert különleges (a lógós része sem olyan már, mint a többieknek, hanem horgoltam azt is), eszméletlenül puha és könnyű, szintén első látásra bele, egészen :)

Asszonyműhely - 5. nap

Immár csak az alkotások befejezése volt hátra. Gyorsan megcsináltam a pompomot a cipőcske orrára, leszedtük a keretről a terítőt (a felvetőszálak eldolgozása itt még várat magára), a horgolőtűtartóra rávarrtam a gombot, a virágot és eldolgoztam a felvetőfonalat. A táskán körbeöltögettem a tulipánt, ráfért volna még egy vasalás a fotózás előtt, de ez elmaradt.

Mivel nekem délben el kellett jönnöm, 11 körül fotóztuk a tárgyainkat, így a táskákat a kerítésen, a szőtteseinket:

 

A többiek, amíg én szőttem, Waldorf-babákat és egyéb apró figurákat varrtak:

 És megszáradtak a kis nemeztárgyak is:

Köszönöm az egész hetet a fehérvári kézművesháznak, Szenczi Jánosné Zsuzsának és Tóthné Albrecht Anikónak, akik végig támogattak bennünket abban, hogy alkothassunk, asszonytársaimnak az együttes alkotásért, és a meghívott kézműveseknek, akik bevezettek bennünket alkotó folyamataikba: Füzesi Zsuzsának, a gyapjú, Bodáné Fenyves Zsuzsának, a varrás, és Bálint Zsuzsának, aki a nemez szerelmese. 

http://www.fehervarikezmuvesek.hu/

  4. nap:  

http://magikuspillanat.blogspot.hu/2014/07/asszonymuhely-4-nap.html

3. nap:

http://magikuspillanat.blogspot.hu/2014/07/asszonymuhely-3-nap.html

2. nap:

http://magikuspillanat.blogspot.hu/2014/07/asszonymuhely-2-nap.html

1. nap:

http://magikuspillanat.blogspot.hu/2014/07/asszonymuhely-1-nap.html

Asszonyműhely - 4. nap

Utolsó előtti napunkon bele kellett húznom, mert lassan mindent be kellett fejeznünk, amit csináltunk. Úgyhogy gyorsabban "dobáltam" a vetélőt, amivel keresztirányban átvisszük a fonalat a felvetésen, mert várt még az első napi kis tarisznyának való befejezése is, ami végül nekem nem az lesz, hanem horgolótűtartó. A szövéssel el is készültem, a belsejét kell még kialakítani úgy, hogy a tűk fogadására alkalmas felület legyen benne. Egészen elképesztettem a többieket, hogy gyorsan horgoltam rá egy kis virágot is, meg varrtam a közepére Botthéka bolhapiacos gombgyűjteményéből egy gombot, s külsőre így már egész kis pofás lett a szövedmény, ehol e:

Délután látogatónk érkezett, a nyolcvanon túli Sereg Mátyásné személyében, aki egy gyönyörű szőnyeget hozott az egyesületnek, ha jól értettem, csak "szimplán" azért, hogy az egyesületi ház falát díszítse (!), ez egy ekkora méret esetén egészen elképesztő, tekintve, hogy én a 40*50 centiskémet két napig bűvöltem, mire meglettem vele, jó, mondjuk a néni nyilván gyorsabb, ügyesebb egy cseppet, mint én, de akkor is.

Másrészt elhozott nekünk többek között egy 1881-ből való vászonszőttest, ill. a családi textilörökség egy részét, női inget, buggyos gatyát, amit anno bugyi helyett viseltek a lédik. 

Hihetetlen élmény volt a nénit hallgatni, látni, erősen, alkotósan és érzékenyen, ugyanis elhozta még a végzős anyukájának is a bizonyítványát is, a fényképét, s megkérte Anikót, a másik táborvezetőt, hogy olvassa fel a kis csoportunknak ezt itt; szabadkozott, hogy ő nem tudja, mert elsírja magát rajta, ahányszor csak olvassa:

Megható pillanat volt, csendben hallgattuk...

Asszonyműhely - 3. nap

Egészen véletlenül úgy alakult, hogy a meghívott alkotók mind a Zsuzsa nevet viselik, így a harmadik napon nemezes Zsuzsa érkezett közénk. Én azonban úgy voltam vele, hogy mivel azt már próbáltam egyszer, ugyan nagyon régen, olyan '94 táján, még Arlón, a Suvadás táborban, most kihagytam és megkértem Szenczi Zsuzsát, hogy inkább vessünk fel nekem fonalat és én szőni szeretnék. Szerencsére Zsuzsa támogatott ebben, gyorsan neki is fogtunk, mert ő már csak ezen a napon volt velünk. 

Egy ő már megkezdett munkájának a felvetésére dolgoztam rá végül és tulképpen ezt csináltam két napig. Közben jöttek az újságtól, közben figyelgettem a többieket, ahogy kipróbálják a szappanos nemezelést, szóval röpült a nap. Botthéka fedőnevű résztvevőnk meg is jegyezte, hogy nem lehetne, hogy most már egész életünkben így legyen, hogy csak műhelyezünk és műhelyezünk és mindig "csak" ügyködünk valamin? Jaj, de jó lenne...

A szövés nekem a Riviéra. Jó nyüstölni a fonalat, egyik sort a másik után, látni, ahogy szépen szaporodnak, főleg, ha még minta is kerül bele, hát, gyönyör. Mivel most is az egyszerűségre törekedtem, ahogy általában szoktam, ill. mert tudtam, hogy akire segítségként számíthatok, csak aznap lesz ott, nem is kértem Zsuzsától, hogy valami bonyolult mintát találjunk ki, így lett ez az egyszerű hullámos, ami ráadásul teljesen egyszerű ütem szerint is ismétlődik.  

Asszonyműhely - 2. nap

Második napomon a reggelt egy kis belvárosi csámborgással kezdem. Kedvencem ez a néni, ami nem egy ezeréves látványosság ugyan, de nekem aranyos. Figyeltem a járókelőket, elhaladtukban meg-meg érintették a kofaasszonyság orrát, hátha szerencsét hoz, attól olyan fényes. :) (Amúgy mindenki tudja, mi az a "fertály", ugye? Nekem meg kellett néznem.)

Aztán persze száguldottam a kézművesház felé, mert várt egyrészt a felvetett szövőkeret (amihez ezen a napon végül nem jutottam hozzá), másrészt varrás volt előirányozva erre a napra.

Elsőként egy kis kulcstartót csináltunk, kaptunk előre összekészített egységcsomagot, filcanyaggal, szabásmintával, ezek segítségével kiszabtuk a kis bohóccipőcske-szerűséget, majd pelenkaöltéssel összevarrtuk a részeket. Szerencsére, ez nem volt új, elég sokat gyakoroltuk bő egy évvel ezelőtt az E-nek készített lovak, szívek, házak, madarak témakörben. :)

Ezután egy kis tárcát varrtunk, itt már előkerültek a varrógépek is. Többen itt próbálhatták ki először ezeket a gépeket, szerencsére, mivel visszajöttek a régi nagymamai mozdulatok a lelki szemeim elé, könnyebben ment a gépkezelés, mint azoknak, akik most használták őket először. 

A tárca mintadarabja

Közben az oktató által készített alkotásokat is megcsodálhattuk (mindenki hozott mutiba a munkáiból, tátottuk is rendesen a szánkat, hogy mik kerültek ki a kezeik közül), a varrós Zsuzsáéi közül nekem legjobban az ún. crazy quilting technikával készült táska tetszett, ami egyfajta patchwork technika, hímzéssel megbolondítva; így nézett ki (egy éves munka eredménye):

Harmadikként pedig nekiestünk egy kétrétegű, ki-be fordítható textiltáskának, amit egyrészt megvarrtunk géppel (szintén kaptunk előre méretre vágott anyagdarabokat), illetve mindenki kitalálhatott rá egy mintát, amit ún. ragasztófátyol segítségével applikáltunk rá a vászonra. Mivel én rajzolni nem tudok, nem cifráztam, egy faék egyszerűségű tulipánminta került a tasunkómra, amit még körbeöltögettem, hogy egy kis plusz karaktert adjak neki. Ilyen messziről ugyan nem látszik, de a minták körbe vannak varrva szintén pelenkaöltéssel, nemcsak a ragasztófelület tartja ott őket a vásznon.

A kész táska-művek :)

Asszonyműhely - 1. nap

Takarítottam az "egyszer majd elolvasom, egyszer majd megnézem" könyvjelzőim között, mikor rátaláltam az egyszer régen kirakott honlapoknál a fehérvári kézművesekére, ahol ott figyelt a felhívás erre a hétre. Elkezdtem osztani-szorozni a szabijaim számát, s ki tudtam szorítani ezt az 5 napot, így döntöttem el, hogy ott a helyem. Jól tettem, jól éreztem magam, s nem utolsósorban újból bejártam az országnak egy kis szegletét részlegesen, amely még ismeretlen volt előttem. 

A múlt hét hétfő reggel tehát az egykori koronázó városban talált. Mindig nehéz új, ismeretlen emberekkel találkoznom, így kicsit izgultam, hogy hová érkezek. Amit sejtettem is, hogy én leszek az egyetlen, aki messzebbről jön, a legtöbben nyilván helyiek, s ők azért nem lesznek ismeretlenek egymás számára, vagy legalábbis lesznek, akik többen együtt jönnek, s így is lett, közülük általában eleve kiszorul a gyüttment. A másik jellemzője volt az egy hétre összeverődött csoportnak, hogy a legtöbben pedagógusok. Eléggé kilógtam tehát a sorból, több okból kifolyólag is. 

Mindig meg kell küzdenem a szótlanságom miatti emberi reakciókkal, itt is így történt, de nem tudok kilépni sajnos a bőrömből, egyszerűen nem tudom hogyan kell, de azt is megértem, ha az emberek nem tudják mit gondoljanak rólam, mert nem szólok, vagy csak keveset. Fura ez nagyon, asszem évek kellenek hozzá, mire tudok fesztelenül viselkedni a már ismerős emberek körében, ki tudom mondani a gondolataimat értelmesen, és nem hiszik azt rólam, hogy egy béna kis retardált vagyok, aki két szót sem tud kinyögni. Irigylem a kezdettől fogva nyílt, barátságos embereket, akik ügyesen teremtenek kapcsolatokat, mindig tudják, mit kell mondani, oldottan kommunikálnak másokkal. Én képtelen vagyok fecsegni, csacsogni semmiségekről, csak azért beszélni, hogy ne legyen csend. Nem szeretem, ha nem figyelnek rám, nem szeretem, ha kérdezek, érdeklődöm és nem kérdeznek vissza, zavar, ha nem érdeklődnek a mondandóm iránt, mert minek dumáljak, ha senkit nem érdekel? Szeretek beszélgetni, de úgy, ha megtöltjük tartalommal, hogy kölcsönösen érdeklődünk egymás iránt. De teljesen értem, hogy csapódik, csapódhat le ez a másik oldalon: nagyképű, fenn hordja az orrát, túl sokat gondol magáról, nem áll szóba velünk csak úgy, nem ereszkedik le hozzánk, vagy valami ilyesmi. Nyilván nehéz lehet mit kezdeni elsőre egy olyan emberrel, akinek a gondolatai (egyáltalán van neki?) nem hallatszanak ki a nagyvilágba rögtön, hanem el kell telnie egy kis időnek, míg ki tudja mondani azokat és nagyon könnyű ezt a viselkedést a fentiek szerint félreértelmezni. Főleg azok viselnek el nehezen, vagyok nekik unszimpatikus (legalábbis én ezt érzem), akik pont az ellentéteim: többnyire nagyszájú, kitárulkozó személyiségek. Ők a legtöbbször vagy abszolút közömbösek az iránt a kis távolságtartó, zárkózott valaki iránt, aki vagyok, vagy borzasztó idegesítő nekik, hogy "mér' nem szól egy szót se, úgy kell belőle mindent kihúzni harapófogóval, a francokat fogok vele bajlódni..."

Na, mindegy, ezeket most is eljátszottuk, én voltam a két szót se szóló, távolságtartó izé, aki olyan fura. A másik rákfenéje ennek, hogy miután mondjuk felbátorodva valamitől mégis szólnék, akkor úgy néznek rám, mint a véres rongyra, hogy mit akar ez, eddig szavát se hallottuk, most meg egyszerűen azt gondolja, hogy majd jól meghallgatjuk, hát mégis ezt hogy, mikor már beskatulyáztuk a szótlan penészvirág kategóriába? Not so easy.

Szóval az első nap. Maga a kézművesház, a foglalkozások helye elég bizarr: az előre megnézett fotókon láttam, hogy régi parasztház, ahogy az is, de képzeljük el, hogy van egyetlen utca, ami megmaradt a régi állapotában, tornácos, hosszú parasztházakkal és egy templommal, de körülötte tízemeletes panelházak sorakoznak, és odaköltözött a közelbe napjaink jellegzetes épülete is, a szupermarketé (tesco, media markt).

Megkérdeztem a ház vezetőjét, s ő úgy mesélte, úgy tudja, hogy volt valami nagyhatalmú pártember a szocializmusban, aki ezt a pár házacskát már nem engedte eldózerolni... furcsa ország, furcsa idők... Manapság egyrészt magánemberek lakják őket, másrészt valamilyen egyesületéi, szervezetéi. A kézművesház egyik oldalán jelenleg a nagycsaládosoké az épület, a másik oldali pedig Böjte Csaba alapítványáé.

Szerb templom

 

A műhelymunkát illetően az első napon fonalat festettünk növényekkel (diólevél, vérehulló fecskefű, hagymahéj, vadgesztenye levele és termése, többek között), illetve ezzel párhuzamosan a Harmatcseppek blog szerzője volt a nap szakmai vendége, aki megmutatta a kéziorsó és a rokka működését, de kipróbálhattuk a kártolást is. Ez az utóbbi az a folyamat, amikor a már mosott gyapjút (eredetileg a kezeletlen, csak levágott gyapjút nemes egyszerűséggel 'szaros gyapjúnak' nevezik :)) bolyhos szálakká szedik szét, kiszedve a gyapjúból a szennyeződéseket, illetve elvékonyítva annyira a szálakat, hogy aztán kéziorsóval, rokkával fonalat lehessen készíteni belőlük.

Az udvaron már száradnak az eredetileg nyers színű, timsóval, ill. rézgáliccal kezelt fonalkötegek.

Felvetettük a szövőkereteket is a nap végére, s elkezdtünk szőni.  

A nyers színű a felvetőfonal, aközé kerül be a mintafonal, a fésűszerűen kinéző célszerszámmal ütögetjük a fonalsorokat egymásra.

Asszonyműhely - "In the future everyone will be famous for 15 minutes." - Andy Warhol

A Kisalföld után - amelynek a fotóján egy fősulis aulabeli kiállítást tekintünk meg fiatalosan, érdeklődőn kitekintve a fejünkből, ezer évvel ezelőtt - újabb lap hasábjaira kerültem fel asszonypajtásaimmal együtt, szóval, képpel, úgyhogy szerintem akkor ez a 15 perc részemről pipa. :)

Asszonyműhely - szerepelünk a tévében :)

A héten itt vagyok, izgi. Majd mesélek, most csak egy kis mozgókép rólunk. :)

http://www.fehervartv.hu/video/index/11363

A hét graffitigyanús mondata - a nap sunnyogása - a nap jósága

Annyira irigylem az olyan típusú embereket, akik ilyet ki tudnak találni. A héten most már többször olvastam, láttam, s annyira rövid, ámde frappáns, annyira találó, hogy nagyon sajnálom, hogy az én agyam már soha nem fog így működni. Tuti, hogy ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs, mint a viccek megjegyzése és azok mesélése: az se ment soha. Naponta többször is eszembe jut, s ha beugrik, mindig mosolygok rajta. Azt figurázza ki (legalábbis szerintem), hogy napjainkban elég sokszor használják ezt a szófordulatot: 'ilyen-olyan tudósok kimutatták, hogy...' 
Élek a gyanúval, hogy ezeknek az úgynevezett tudós-kimutatásoknak nagy százaléka annyit takarhat, hogy mondjuk felhívtak egy-két embert, s a válaszaikból próbáltak leszűrni valamiféle következtetést. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de abból a néhány emberből is csak lehet, hogy egy párra. Valójában ki megy utána a különféle ilyen kutatásoknak, hogy mi is volt ott? Senki. 
A tudósok - amennyire én láttam - azért nem adnak ki csak úgy a kezükből mindenféle kutatási eredményeket. Egyrészt, ha már publikálnak valamit, azt többnyire nem a bulvársajtóban teszik, másrészt szeretik a nevüket adni ahhoz az adott kutatáshoz, ami az övék. Miért nem azt írják hát az újságírók, hogy Mr. Smith, az Oxfordi Egyetem ilyen és ilyen tanszékének egyetemi tanára, kollégáival, Mr. Jones-szal és Mrs. Taylor-ral azt állítják, hogy...? 
Persze, egy ok lehet, hogy azt gondolják, hogy ez a nagyközönség számára talán érdektelen információ. Vagy díjat kellene fizetni a közlésért, így meg, névtelenül, lehet, hogy mentesülnek alóla. Vagy a szerző nem járul hozzá, hogy közöljék. Vagy nem járul hozzá, hogy úgy közöljék. Vagy akármi. Csak így meg olyan súlytalanok, majdhogynem hiteltelenek nekem ezek a dolgok. Vagy néha túl triviálisak, nehéz elképzelni, hogy majd beleszakadt valaki ebbe vagy abba, hogy ezt vagy azt a nagyon is egyértelmű valamit lélekszakadva kimutathassa. Tisztelet a kivételnek, amikor tényleg komolyan foglalkoztak az adott üggyel, s teljesen megalapozott az egész és a Nature-ben vezető cikk volt 10 hétig, és cikkcakkban pisiltek tőle a tudóstársak is, vagy mittomén, hát csak átvette már a média többi része is.

Na, mindegy, valójában nem tudom, hogy megy ez, egy a lényeg, ez nagyon ott van:

"Brit tudósok kimutatták, hogy tíz emberből négy, az hat."

A nap bunkó viselkedésére egy hölgy pályázott ma reggel, mikor álltunk a sorban a pénztárnál, s van az úgy tényleg, hogy nem ér ki az ember időben az állomásra, s "jaj, nem engedne maga elé, mert öt perc múlva megy a vonatom", persze menjen csak. Viszont ezt egy tőlem kettővel hátrébb álló úriember kérdezte meg, de az előtte álló kis hölgy úgy értelmezte a szitut, hogy akkor ő is mehet, mert ő meg az úr előtt állt - vagyis kettőnk között. Érted, ilyen se szó, se beszéd nélkül ő eldöntötte, hogy ő is megy, és ment. Mi van? És ami a halálom, hogy amikor szóvá teszem, hogy tőle nem hallottam a kérdést, hogy ő is mehet-e, akkor néz ki a fejéből előre, a messzeségbe, rám se bagózik, mintha ott se lennék, mintha nem tudná nagyon jól, hogy pontosan hozzá beszélek, aki éppen sunnyog. Mit gondolt, hogyha nem néz oda, nem néz rám, akkor majd jól nem veszem észre, hogy elém áll, vagy mi? 
A helyzetből látszólag ő jött ki győztesen, mert otthagytam az egészet, hogy akkor megrendelem inkább neten a jegyet, ott nem kér előttem mindenki számlát, nem reklamál semmi miatt, stb. Én voltam a hülye, hogy próbálkoztam, a neten 5 perc alatt megvolt az egész...

Szerencsére a sors rögtön ellenpontozta az esetet: állok szintén sorban a boltban, egy pár időpillanattal később, hátulról jön megint egy néni. Már halljuk, hogy a dolgozó pénztáros csenget a kollégának, hogy jöjjön a másik kasszához. A mamika az első, aki résen van, hogy odaugorhasson, látszik a viselkedésén, a testbeszédén a fokozott izgalom. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy a mámuska szépen ott terem a frissen kinyitó kasszánál, ámde megtörténik a csoda: megkérdezi tőlem, hogy az egy szem tejfölömmel nem akarok-e beállni elé. Mit is mondhatnék, köszi sors, köszi néni! Tanulság: nem érdemes bosszankodni semmin sem.

Egyébként erről az 1-1-ről jutnak az eszembe szerencsétlen brazilok, hát róluk is mennyi mém született már így hirtelen? Tele lett velük a zinternet seperc alatt, szegények. Ezeket is, akik kitalálják, eszméletlen egyik-másik...

forrás: gugli, képek, keresőbe: "brazil mémek" (sajnos ezt sem én találtam ki)

Ki-rándultunk

Reggel/délelőtt még a gyárban elvégzek dolgokat, aztán dél felé irány a Dunakanyar - kirándul a brigád. A mi évvégénk mindig a május 31., beszámolók, adóbevallások beadva, egy év ismét letisztázva. Utána mindig kicsit kiürül az életünk, elővesszük az egy ideje már halogatott dolgainkat, mostmár ezekkel is tudunk foglalkozni. És egy-egy napot pedig ajándékba kapunk ilyenkor a cégtől, munkánk megköszönve, lazítunk. 
Figyelem a kollégáimat, külső szemlélő vagyok, csak papíron a kollégáim, nem egy helyen dolgozunk. Leveszem, hogy ki kivel van jóban, ők ilyenkor is együtt vannak. Kis, zárt csoportok, nem lehet közéjük férkőzni, összezárnak, ügyet sem vetnek másokra, gondolom, így működik a csoportpszichológia. Megvannak a szószólók és megvannak a követők. Én vagyok a kakukktojás, a többiek rendszerint nem ismernek, csak egy név vagyok a telefonlistában. De ez ilyen fordítva is, én is csak pislogok rájuk. Figyelem, milyen néven szólítják egymást, vagy megkérdezem a régieket, hogy ő kicsoda, s mióta van nálunk. Volt időm megszokni a szitut, nem zavar, a személyiségem is olyan, berakod egy sarokba, s ott marad, nem kell rögtön odatartoznia valahová. 
Mindig megkérdezi valaki, hogy milyen ez így, hogy én állandóan valahol kint. Jó ez így. A legtöbben, akik próbálták, nem bírták, nem szerették...
De jó az is, ha mégis van kihez szólni ilyen alkalmakkor, ha néha megcsap az akol melege. Vagy csak a kis illúziója. Szerencsére még van egy-két ilyen hozzám hasonló öreg motoros a csapatban, akikhez ragaszkodom, még ha velük nem is tudom éreztetni mindig, szemtől-szemben (helló J! :), örülök, hogy vagy nekem!)

BudapestScenes - Lánchíd-túra

Épp hogy csak elfér...

Somogyi Levente a BudapestScenes képviseletében ismertetett meg bennünket a Lánchíd történetével. A pesti hídfőhöz közel találkozott a csapat, a József nádor téren, aztán kisétáltunk a hídhoz. Amibe én eddig többek között nem igazán gondoltam bele, pedig hát kézenfekvő, hogy hogyan közlekedtek az emberek a folyón át Pest és Buda között: csakis csónakokkal, hajókkal - manapság annyira természetesnek vesszük, hogy vannak hidak, de ebben az időben még, leginkább persze télen, ha a Duna vize befagyott, hát, mindenki maradt a fenekén, vagy esetleg, ha a jég olyan vastag volt, azon esetleg még átkelhettek az emberek, de egyébként nem karistolgathattak ide-oda csak úgy a két part között. Más élet...

Az építéstechnikai részletek, az építkezés nehézségeinek az ecsetelése után (ami egyébként egészen részletesen van leírva a Lánchíd wikipédia oldalán) átsétáltunk a hídon, ahol már várt bennünket a hídmester. Talán kevesen tudják, hogy ilyen foglalkozás még van, napi nyolc órában felügyeli a hidat Fazekas János. Dinasztiáról van a Lánchíd őrzője esetében szó, az apja, a nagybátyja, a nagyapja is hídmester volt, itt van vele kapcsolatban két cikk is (elmondása szerint egészen sok feladata van a klasszik hídmesteri pozíción túl is: mindenféle szerzetek keresik meg, fotósok, filmesek, vagy éppen ilyen csoportoknak mesél, mint amilyenek mi is voltunk):

http://www.origo.hu/foto/20090925-lanchid-hidmester.html

http://hvg.hu/kultura/20130508_Lanchid_hidmestere

Itt található Leventéék néhány bennfentesebb fotója, ők felmászhattak oda, ahová csak kevés földi halandónak sikerül feljutni:

http://budapest-szinterei.blog.hu/2012/05/31/a_lanchid_tetejen_837

Néhány archív fotó:

A pesti hídfő a Koronázási domb felől (fb, Budapest régi képeken)

Az újjáépítés, 1949 (Fortepan)

Északi vámszedőház 1937

37 ok arra, miért utazz Izlandra - most! :)

Na ja, mintha az csak úgy menne, hogy hipp-hopp, s már utazom is... de régen volt már Izland, és itt most olyan fotókat találtam, amelyek szinte már nem is evilágiak... mindig felmerül bennem az ilyen képek láttán, hogy mennyire vannak szanaszéjjel photoshop-polva... de végül is, látványnak azért nem mindennapiak, úgyhogy enjoy! :)

http://www.boredpanda.com/stunning-landscape-photography-iceland/

Állami Földtani Intézet bejárás - séta a Szecessziós magazin felhívására

Egy meleg délutáni napon került sor erre az épületre, felüdülés volt bemenni a hűvös intézetbe a kinti hőség után. 

Miközben próbáltam odatalálni, elmúlt Depeche Mode koncertek jutottak eszembe (az Intézet a Stefánia úton van, a most Puskás Ferencnek hívott stadion mellett, ami már legalább kétszer volt DM koncert helyszíne), aztán már bent, míg arra vártunk, hogy megkezdődjön a vezetés, sétálgattam egy kicsit a folyosókon, amelyek tele vannak térképekkel (jaj, de szeretem őket), a vitrinekben mindenféle kövekkel, ásványokkal, fosszíliákkal, ekkor meg a szegedi egyetemi évek ugrottak be (akárha az ottani geo tanszékek egyikén jártam volna). Olyan jó érzés volt itt lenni, mert valami teljesen más világ, mint ami nap mint nap körülvesz egyébként. Az egyetemet is ezért szerettem, mert egyrészt csodálatos és nagyszerű, hogy okleveles környezetkutató lettem hivatalosan és papírilag, de nagyon úgy tűnik, hogy soha nem fogok ezen a területen két szalmaszálat sem keresztbe tenni, ugyanakkor nem adnám semmi pénzért azt az öt évet, mert annyira más volt, mint amiben egyébként élek s dolgozom. Felüdített, kimozgatott a megszokott kis zónámból, egy csomó mindent tanultam, láttam saját tudományterületükbe teljesen belefeledkező, elhivatott embereket, hálás vagyok a sorsnak, hogy oda járhattam; a közgarázdák valahogy mások, mint a természettudományok valamely ágában tevékenykedők. 
Valahol sajnálom persze, hogy nem lett ebből semmi, mert biztosan szuper lenne valami laborban szép, színes, de gyanús tartalmú löttyökkel hülyéskedni, vagy kinn lenni a természetben naphosszat; egy csomó mindent, tudást leginkább, elfelejtek így, amit anno a fejembe vertem, de már menet közben rájöttem, hogy utópisztikus elképzeléseim vannak a környezetvédelemről és nem én fogom megváltani a világot, főleg, ha a világ, s benne az emberek jó része nagy ívben tesz arra, hogy az a vesztébe rohan, már ami az élhető földi létet illeti. Sajnos totálisan Konrad Lorenz-cel értek egyet ez ügyben, aki ezt írta, többek között:
"Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élő természetet elvakult és vandál módon pusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz."
Nade, elkalandoztam, visszatérek az épületre. 
A Semsey Andor által anyagilag jelentősen támogatott intézet a lechner-i életmű legeredetibb állapotában fennmaradt műve, valahol félúton helyezkedik el az Iparművészeti Múzeum és a Postatakarékpénztár között. Tervezése időben a kőbányai Szent László templom és az IMM befejezése körül történt, az IMM kedvezőtlen fogadtatása (a korabeli népnyelv egyszerűen csak a "cigánycsászár palotája" gúnynévvel illette - nagyon szokatlan volt ez a színes-szagos épület az akkoriban épült historizáló, visszafogott házak mellett) arra késztette Lechnert, hogy ennek a tervezésénél már visszafogottabban fogalmazzon. Ami nem látszik, de újítás volt, az pl. a szegecselt acélváz+gerendázat, ami tartja az építményt, és amit belülről stukkó, kívülről pedig majolika ornamentika borít. Több, az épület funkciójára utaló jelet is elhelyeztek rajta: a földgömb a tetején, a piramisformák alkalmazása, amely utal az ásványok, kristályok alakzataira, belül a falfestés, ahol a világoskék az eget, a sötétkék a vizeket hivatott szimbolizálni, másrészt pedig a barna szín a barlangokra, cseppkövekre utal; a csillárok a függő cseppkövek szimbólumai, de a falakon megtalálhatók az álló cseppkövekéi is. A falakon ezenkívül még apró őslények, az ammoniteszek mintázata is látható. Az igazi, ide tervezett csillárok egyébként sohasem készültek el, azok a kontinenseket mintázták volna. Kár...

A női mosdó

Álló cseppkövek (sztalagmitok)

A magyar szecessziós motívumok, azaz a magyar népművészeti elemek is jelen vannak: a tulipán a női, az életfa a férfi principíum megjelenítője.
Lechner nemcsak építész, hanem mai szóval élve belsőépítész/lakberendező is volt szinte, pl. vitrineket is tervezett a folyosókra (amiket eltüzeltek(!), 1969-ben készültek az újak, amikor egy jelentősebb felújításon esett keresztül az épület), sőt, olyan apróságokra is gondolt, hogy a folyosón lévő ajtók a geológusok, földtanászok számára a lehető legkényelmesebbek legyenek: elképzelte, hogy jön az ember, kezében egy láda kővel, hát hogy jut be az ajtón a legkönnyebben? Úgy, hogy az ajtó lengőajtó, amit csak megbök a testével, s már benn is van, de visszafelé csukódva se vágódjon ám be, hanem építsünk bele egy kis csillapítót, ami nem engedi, hogy becsapódjon... Nekem nagyon tetszik ez a gyakorlatias látásmód, amely ötvöződik a szépséges megoldásokkal, egyformán fontos a funkció és a látvány, az ízlés, nem megy az egyik a másik rovására.

Falfestés

Bányászfejek a díszteremben

A kis őslények

Jegyzetelek, tehát vagyok :)

A II. világháborút és az azt követő szovjet pusztítást az épület nagyjából megúszta, állítólag azért nem lett belőle se magtár, se istálló (ezeket a nagy épületeket előszeretettel használták az oroszok ilyen célokra), mert Vorosilov, szovjet hadvezér, marsall, ott lakott valahol az épület közelében, valamelyik villában, s volt benne egy kis érdeklődés a geotudományok iránt, így nem hagyta, hogy elpusztítsák. A díszterem mennyezeti festése sajnos nem maradt meg, egy beázás tönkretette, s a felújításkor nem rekonstruálták, egyszerű fehér ma is. A sétát itt fejeztük be, aki szerette volna, még megnézhette a kis ásványkiállítást, ahol az Amerikába kivándorolt magyar bányászok által gyűjtött fluoreszkáló köveket lehetett megnézni háromfajta fényben.

Egy kiadvány az épületről