Viszlát 2014!

A képek forrása: tumblr

"Karácsonykor...

... könnyű szeretni, de mi van azzal a sok hétfő reggellel?"(P.N.L.)

Szeressünk akkor is...

Békéset, boldogságosat kívánok mindenkinek!

A kis egyem-meg ajándékainak egy része...

Karácsonyi vacsorák

Míg máshol még csak ezután lesznek az éves karácsonyi céges vacsorák, mi már megejtettük mindkettőt.

Elsőként az "örökbefogadóm" partijára érkezünk, meglepetésként vacsoraszínházban van részünk. Számomra ez teljesen új műfaj, nem voltam még ilyenen. Itt lehet róluk olvasni, nagyon jók és ügyesek voltak, tényleg mintha egy színházi előadást láttunk volna, csak itt a szünetben volt kaja :):

http://vacsoraszinhaz.netdream.hu/ 

Ugyanakkor egyfajta csapatépítés is ez, a szónak nem annak hülye, "ugráljunk együtt zsákban" értelmében, hanem úgy, hogy az egyes asztaloknál ülők alkotnak egy-egy csapatot, és együtt oldják meg a feladatokat, amibe a vacsoraszínház tagjai bevonják őket. Nincs erőltetés, hogy de akkor is másszál fel a kötélre, ha semmi kedved nincs hozzá és tudod, hogy mindig tök béna voltál kötélremászásból, és hagyjanak már békén. Szerintem ezt ők nagyon jól érezték, tudták, hogy egy ismeretlen emberekből álló nagy halmazban ki az, aki vevő arra, hogy esetleg a középpontba kerüljön és ki az, aki nem, és le kell róla akadni, mert nincs benne a buliban. Megmutatkozott az is, hogy mennyire nem ismerjük egymást, mert a munka okozta hivatalos keret nem engedi, hogy lazuljunk, hogy megmutassuk a magánarcunkat is. Én konkrétan sokat nevettem, jó volt, gyorsan telt az idő és az általában olyankor van, amikor jól érzed magad...

Ennek kapcsán hívták fel a figyelmemet egy hasonló rendezvényre, érdekes lehet ez is, filmrajongók előnyben:

https://www.facebook.com/events/573476579449212/?pnref=story

Persze, felmerülhet a kérdés, hogy mennyire emeli egy Agatha Christie-szerű történet az advent fényét - leginkább semennyire. De a céges karácsonyozás igazából nem is egy meghitt pillanatsorozat legalábbis a számomra - inkább egyfajta évzárás, évbúcsúztatás.

 

A második alkalom tegnap volt és ennek kapcsán inkább a nosztalgia jellemezte a hangulatomat. 14 éve vagyok ennél a cégnél, a negyedik munkahelyem, mióta dolgozom egyáltalán. Mostanában eszembe jutottak a kezdetek, amikor elhívtak magukhoz dolgozni, én pedig mentem, bár nagyon nem akartam egy újabb kis vállalkozáshoz csatlakozni, viszont el szerettem volna onnan jönni, ahol voltam. A kis egyszobás cég, ami a legelején egy bérelt irodaházi szobában kezdte, ahol annyi szék sem volt, hogy az összes tulajdonos és alkalmazott le tudjon egyszerre ülni, mára egy százfős nagy monstrum lett. Díjat kap a tevékenységéért, több nemzetközi szervezet felveszi a tagjai közé, saját belső újságja van és még ki tudja mi minden, ami a 16 éve alatt megtörtént vele...

Hétvége otthon...vagy itthon?

Az úgy van valahogy mindenkinél, akivel eddig csak beszéltem, hogy van az itthon, meg az otthon. Hogy melyik melyik, az mindig attól függ, merről-merre tart az ember. Ha otthon vagyok, a szüleimnél, a szülővárosomban, akkor otthon vagyok. De majd jövök haza, ide, itthonra, ahol a mindennapjaimat töltöm, távol az otthontól. De ez simán meg is fordulhat: ha valaki keres, amikor D-ben vagyok, azt mondom neki: itthon vagyok. Itthon a tizennyolc évig megszokottal, az ismerős arcokkal, az ismerős helyekkel, az első tizennyolc év emlékeivel. A rácsodálkozással, hogy jé, itt már valami más van, de valaha ez volt, a megnyugtató érzéssel, hogy de jó, ezt meghagyták, ez megmaradt a múltból, viszont az ott, tök jó, hogy felújították, jót tett neki. Van valami melengető érzés abban, hogy hazatérhetek két helyre is: ide is és oda is.

Találkoztam a kis unokahúgommal, aki mindig készít, rajzol nekem valamit, fejben tartja, mikor jövök, mikor megyek, miért nem maradok, miért megyek már, de mikor jövök legközelebb. Emlékszik egy vagy több látogatásnyi idővel korábban történt, beszélt dolgokra, és kőkeményen szembesít azzal, ha te elfelejtesz bármit, amit ő megjegyzett. Őrületesen jól el tud csacsogni T férjével, aki megjavít, lefest egy radiátort, miközben mi látogatóban vagyunk náluk, pedig most tölt vele el hosszabb időt először. Huncutkodik a kamasz nagyfiúval, bújócskázik vele, amit az csak a bajsza alatti dörmögéssel nyugtáz és sztoikusan mosolyogva eltűr. :) 
Hangosan kacag, amikor a felnőttek "cicáznak vele", úgy tesznek, mintha megijesztenék, de közben látja rajtuk, hogy csak játszanak. Óriási, hangos sziasztok-kal köszön el, mikor már kisírt még egy órácskát, hogy maradjunk még. Érthetetlen módon cirkuszol, amikor kérjük, hogy vegyen fel egy papucsot, mert hideg a burkolat és még jobban meg fog fázni, mint ahogy már megvan. Nem hagyom annyiban, beszélgetek vele, mondom neki, hogy akkor eldöntheti, hogy vagy le se száll a kanapéról, és akkor lehet mezítláb, vagy felhúzza a csizmáját, de abból meg hullik a kosz, nem jó ötlet, de akkor is szeretnénk, ha lenne valami a lábán. Jó. Először ül a kanapén, nyilvánvaló, hogy nem fogja kibírni mozgás nélkül. Látja, hogy tényleg koszol a csizmája, feladja ezt az ideát is. Telik-múlik az idő, egyszercsak odasompolyog, látszik rajta, hogy mondani szeretne valamit. Közli, hogy naaaaa jóóóóó, akkor felveszi a papucsot. Ééés a vége a legjobb: önfeledten, vigyorogva csúszkál a papucsban a kövön. :) Ki érti a gyerekeket, hogy mit, miért és hogyan gondolnak? 

Napsugárba ojtott fenyőfák - ablakmatrica tőle, nekem :)

Megcsináltuk T-vel ezt itt, köszönöm a segítséget: http://www.moksha.hu/konyha/szaloncukor-helyett-porkolt-dios-rumos-hazi-csokikocka/ 

Jó lett, csak kicsit morzsálódós:

Helló december!

(Egy már nem létező híd mementójaként...)