Lö Tour dö Fransz 4. rész - "Lehet csobbanni a medansziéba!"

Másnap reggel nem kell tehát beiktatni már a siklóernyőzést az életébe senkinek, mert túl vagyunk rajta, ezért simán indulhatunk egy következő tájegysége felé az országnak: jöhet Provence és a Côte d'Azur.

Visszatekintve ez a két, utazással együtt három nap az egyik, amit ki lehetett volna hagyni. Van rá külön egy út, amire elmenve az ember jobban megismerheti ezt a tájat, és nem csak átrohan rajta, mint mi tettük. 

Az egész napos buszozás után este szabadprogram van Aix-en-Provence-ban, miután elfoglaljuk a helyünket a kempingben, ami ötcsillagos és van medansziéja is (már kifejtettem régebben, hogy mennyire értelmetlennek tartom ezt a dolgot, de páran azért megmártóztak benne, mikor megérkeztünk, én egy jó zuhanyt vettem, az is teljesen jólesett és elég volt - tehát csak én nem tudom a helyén értékelni ezt a fantasztikus lehetőséget, pedig gondolom az öt csillagból egyet biztosan ezért kapott, mert van neki ilyenje).

Aix-nél borulok ki először: szeretnénk valahová beülni, de sehol nincs angolul is kiírva a francián túl a menü. Ezentúl full-on van minden hely, és nincs kedvem órákat várni a kiszolgálásra. Mert addigra már van egy kis tapasztalatom: az nem úgy megy, hogy beülsz valahová, jön a pincér, megkérdezi, milyen italt hozhat, míg választasz kaját, és utána is történnek a dolgok pörgősen, ahogy megszoktuk. Nem, ott nem. Ráérősen csinálják, minek sietni? Turista vagy, időd, mint a tenger, mit akarsz? És a kosz mindenütt. Komolyan: mindenki rí, hogy ilyen sz.r, meg olyan itthon a helyzet (és igen, tényleg az, csak máshol sem jobb feltétlenül minden). Hát, ha itthon a pincérek úgy viselkednének, mint kint, és úgy néznének ki az éttermek, ahogy ott sok, akkor mit szólnának az itteni állapotokhoz vajon a kritikákat megfogalmazók? Ott lesz.rják, hogy te vagy a vendég, s érted mindent megteszünk, nem. Üljél le, s várjál sorodra, közben még csacsogok egyet ezzel, leállok kvaterkázni azzal, s majd valamikor te is sorra kerülsz.

Szóval, szégyenszemre találtunk egy ilyen gyorséttermi jellegű helyet, nem a nagy, ismert láncok egyikét, s sültkrumlit ettünk magában. Azt legalább csak kikértük a pultnál, s már adták is, nem volt ez a faxni, hogy de mikor hozzák már a kaját, és mi lesz az vajon, amit választottam, mert rohadtul nem tudom, hogy mit rendeltem, mert nem értem az étlapot és közben hányszor áll le beszélgetni a pincér valakivel. A wc itt is gáz volt persze...

Aztán maga a város. Biztosan én vártam túl sokat, merthogy Provence-ről olyan szép képeket láttam már korábban, gondoltam ez is egy ilyen cuki kis város lesz, amilyennek az ember elképzeli. Vagy az is lehet, hogy 4-5 óra nem elég ahhoz, hogy az ember felfedezze magának a helyet, nekünk meg csak annyi jutott. Nem tudom, de így az volt, hogy gyorsan végigszaladtuk azt a pár szökőkutat és szobrot, amit a térkép jelölt, meg végigmentünk a kipakolós soron, ahol valóban voltak kézműves termékek is, de bekerül minden ilyen helyre valami oda nem való is, pl. máig nem értem, hogy ezt így hogy:

Matrjoska babaszerűségek (aki nem ismerné őket, mert már az orosz alapműveltségből kimaradt...)

Azért előkerült a levendula is, mint a táj jellegzetes terméke:

  

Ennek a kúp alakú micsodának egész végig nem tudtam rájönni a rendeltetésére, pedig egy csomó helyen árulják, nagyon népszerű termék...

Lö Tour dö Fransz 3. rész - A kult-turista egy napja

A csoportos, szervezett utak több hátránya mellett azért vannak előnyei is, ill. ez viszonyítás kérdése, egyfajta kényelmesség ez is, az meg nem mindig előny... Arra szeretnék utalni, hogy én szeretem, amikor a túravezetők mesélnek az utazás közben, a látnivalókról, vagy amikor még messzebbre kalandoznak, és szó esik szokásokról, történelemről is. Ha majd egyszer magam vágok neki a hosszabb utaknak, ha majd lesz olyan egyáltalán, akkor nekem kell ezeknek utánaolvasni, addig viszont milyen jó meghallgatni őket (még ha sokszor bele is szunnyadtam itt-ott a mesébe, a busz rázása könnyen elringat, főleg ha nem túl kipihent az ember, márpedig a sátrazás a nemjó alvóknak asszem egy külön kihívás).

Szóval ez a kult-turista kifejezés Benedek István: Csavargás az Alpokból című könyvéből való, ami afféle alapmű a hegyekben jövő-menő emberek körében, s B olvasott fel belőle egy részt, pont ezt, amelyik a turistákat osztályozza. Négyfajta van szerinte: koca, kult, igazi, faj. Sajnos nincs meg a könyv, úgyhogy csak remélem, hogy jól emlékszem, de a hallottak alapján én a kult-ba lőttem be magam, aki szereti a természetet, de nem akar feltétlenül megszenvedni egy-egy hegyre való feljutásért, inkább csak úgy élvezi, hogy ott van és kész. Ennek jegyében a következő napot leginkább a Chamonix-ban történő sétával, nézelődéssel, fényképezéssel, kis emléktárgyak beszerzésével töltöttem, míg a többiek keményen és tökösen ismét felvonóztak és túráztak és levonóztak, sőt, volt, aki a siklóernyőzést is kipróbálta, tandemben. Ez egy külön iparág arrafelé, 100 euróért bárkit felvisznek egy 20-30 percre, ha jól tudom a részleteket (a lóvé biztos, az idejét nem tudom pontosan ehhez a tarifához tartozóan). A repülés ugyan a következő nap reggelére volt betervezve, de az időjárás előrejelzés alapján az ernyősök javasolták inkább ezt a napot, mert erre még garantálni tudták a jó időt és hogy biztosan fel tudnak szállni. 

A városból egészen jól láthatók egyébként, ahogy ott manővereznek felette:

Amit egyébként jellemzőnek találtam jártamban-keltemben, hogy ugyanazokat a kis emléktárgyakat árulják mindenfelé, kicsit lehangoló is ez, és újra csak azt bizonyítja, hogy valahogy úgy van ez, hogy a hülye turistának úgyis mindegy, amíg megveszik, hát áruljuk a sokszor bóvlit. 

Menet közben veszek egy fagyit, s itt figyelem meg először, hogy a fagyit nem nyalják, hanem kis lapátkával kanalazzák ki a tölcsérből (?), én azért maradok a hagyományos módszernél. :) A kávé, a sima expresszó, inkább 2 euró, vagy felette, szóval drága a cucc, mert később, kevésbé felkapott, nem annyira touristy helyeken azért kapunk 1.40-1.60-ért is. 

Találok egy chocolatier-t is, az Ancey-t, ahol megpillantom a macaron halmokat, összefut a számban a nyál, de 1 euró darabja, nem túlzás ez egy kicsit (tudom, hogy hülyeség átszámolni, de több, mint 300 Ft)? Így inkább itt csak lefotózom őket, s később, igaz, már nem ilyen kézműveset, hanem élelmiszerboltban csomagoltat kapok 5 euróért (10 darab van benne). 

 

Este a kempingbe érkezik egy helyi termelő és sajtokat, húsárut hoz, ezt a fajta árusítást kedvelik arrafelé. Vidéken mintha úgy működne a dolog, hogy nem nagy piaccsarnokok, vagy nagy, kijelölt árusítóhelyek vannak, hanem általában a falu főtere, vagy a belső forgalmasabb utcák, vagy Dinanban pl. egy nagy parkoló ad helyet az árusoknak bizonyos napokon (és gondolom, hogy nincs különösebb hiszti ilyenkor az autósok részéről, hogy lezárják a forgalom elől ezeket a helyeket, belegondolok, hogy itthon milyen nagy felzúdulás lenne ebből, ismerve a honi autósok hozzáállását mindenhez, ami akadályozza őket...). Úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb a megbecsültsége a kézműves termékeknek, mint itthon és nem fojtják meg a kistermelőket sem, hagyják őket is élni és sokkal spontánabb is az egész kereskedés - nincs rögtön ott a NAV a helyszínen, és ellenőrzi, hogy adnak-e nyugtát... De persze, lehet, hogy ennyiből nem lehet leszűrni azt, hogy hogyan működnek arrafelé a dolgok, mindenesetre, a piacozás menő arrafelé. :)

 

Hogy teljes legyen a programbeszámoló: a többiek reggel átvonatoznak Les Praz megállóhelyre, ahonnan felvonóval feljutnak a La Frégére menedékházig (1877 m), ahonnan áttúráznak a Planpraz menedékházhoz (2020 m), ahonnan kétfajta út lehetséges: vagy továbbmennek a La Brévent csúcsra felvonóval (2525 m), vagy felmásznak gyalog odáig, itt-ott néhol létrákon és mesterséges fogásokon keresztül. Akárhogy is történik a feljutás, a jutalom mindkét esetben ugyanaz: a völgy túloldalán ott vannak az Alpok sok esetben örök hóval borított, kisebb-nagyobb csúcsai és a Les Bossons gleccser lenyűgöző látványa.

Lö Tour dö Fransz 2. rész - Fenn a csúcson

Na, nem a Mont Blanc-on sajnos, csak ott az előterében lévő, hozzá képest pöti 3842 méteres Midin.

Korán reggel, próbálva a tömeget megelőzni, átvonatozunk a kempingből Chamonix-ba, onnan indul az egyik felvonó (a sok ittlévő közül) a Midi csúcsára. A tömeg már jelen van, úgyhogy sorbanállás, tülekedés indul, utálom. :(

A felvonózás is egy kis kabinba bezárva történik, mint a heringek, szerencsére sikerül valahogy a szélére kerülni, így láthatom a tájat. Számomra elképesztő, hogy konkrétan felvonórendszereket építettek ki az itteniek, ill. hogy milyen konok szívóssággal akartak feljutni ezek által a hegyek tetejére (a kis könyvecske ismertetőben olvastam egy helyen, hogy hátizsákokban cipelték fel az elődök a mondjuk 30 kg-ra vágott drótkötél kupacokat, és akkor még elképzelni nem tudom, hogyan vitték fel pl. azokat a tartóoszlopokat, amik a felvonózsinórokat tartják...). Értem én, hogy a síeléshez is milyen jó, hogy van valami, ami felvisz, neked, aki síelsz, meg csak le kell csúsznod, de van ebben valami túlkényelmesség nekem. Az igazi az lenne, ha a síbot, síléc, sícipő fel a hátadra, aztán uccu neki a hegy és majd jöhetsz lefelé, ha megdolgoztál a feljutásért, nem? :) Á, csak viccelek, tényleg sokkal kényelmesebb, gyorsabb így. A mászók egy része is használja egy-egy szakaszon a felvonókat, a látványturista meg aztán teljesen. Sőt, minket felkészítettek a fenti esetleges zúgra, úgyhogy sapka-sál-nagykabátban indultunk neki, de konkrétan láttam, hogy egyesek, mit sem törődve, tudva a fenti hóval/hóról, esetleges metsző széllel, hideggel, egy szál pólóban, szandiban indulnak neki. Pedig nagyon jó időjárás előrejelzés működik arrafelé, pont azért, mert a szabadidős aktív tevékenységek miatt nagyon nem mindegy, milyen idő várható, napsütés, vagy hó- és szélvihar, tehát utána lehet nézni, ha valaki akar. Szóval, elgondolkodtam, hogy hányan gondolnak bele, hogy nem a sarki közértbe indulnak éppen, hanem egy dögmagas hegy csúcsára és mondják azt magukban, hogy wooowww? Csak az én alföldi gyerek énem tátja el a száját rajta?

A csúcs éppenséggel olyan magasan van, hogy egy felvonóval nem is tudták megoldani, hanem van egy köztes állomás és ott át kell szállni egy másikba. 

Mászók a Midi felé tartva

Fent fogad a másik elképesztő kép: nem elég, hogy egy kis tűnyi hegyfokra érkezünk meg, még egy zegzugos épületkomplexumot is felhúztak oda, sok-sok kilátóponttal, étteremmel, bárral, ajándékbolttal. Nagyon turistás az egész. A pontokról azért látható a Blanc, közelinek tűnik, pedig azért nincs az annyira a szájában a Midinek és a Chamonix-i völgy sem semmi:

Ugye, hogy észveszejtő a kilátás? 

Lefelé csak az átszállóig megyünk, onnan indulunk át a Grand Balcon Nord-on át Montenvers-ig. A séta inkább lefelé vezet, egy helyen van egy nagyobb emelkedő benne. Ez egyébként megosztja a túrázókat, ahogy tapasztaltam, sokan nem szeretnek lefelé menni, számomra nehezebb a felfelé, mivel nem fáj sehol a lábam, ezért nem gond a le, de akinek már van egy kis térd-, bokaproblémája, az nem szokta csípni. Egy túrabot, amire rá lehet támaszkodni, esetleg segíthet, de azt is meg kell tanulni használni, mert akadályozhat is a haladásban. 

Végig a völgyet látjuk fentről, lélegzetelállító. Az út vége felé megpillantjuk a Mer de Glace gleccserfolyamát, ami még így is tekintélyes, pedig folyamatosan fogy:

Mikor odaérünk túránk végcéljához, sajnálatos módon úgy döntünk, hogy még megyünk lefelé egy csomó lépcsőt a metsző szélben, esőben a Jégbarlanghoz, de kár volt. Strandpapucsban csattogó tömegek, giccsesen kialakított barlang vár, villámgyorsan kifordulunk belőle, ne menjetek le, nem éri meg azt a sok lépcsőzést le- és fel.
A nap végén lefogaskerekűzünk Chamonix-ba, onnan pedig csihuhuval haza, azért elfáradunk a végére. 

Lö Tour dö Fransz 1. rész - "Nekilódultunk"

Egyik túravezetőnk kedvenc szavajárása szerint nekilódultunk hát a több mint két hétnek vasárnap este, az éjszakát a buszon töltve, ahogy az ilyen utaknál szokás, s másnap délután már pakolóztunk is lefelé a francia Alpok egy Chamonix-tól - ami afféle nyáron hegymászós, paplanernyőzős, télen síelős turistaközpontja a régiónak - nem messze eső kis üdülőfalujának kempingjében. Az út kifelé eseménytelenül telt, végig autópályán, 4 óránkénti megállással a benzinkutakon, ilyenkor még könnyű, de legalábbis könnyebb, mint hazafelé, akkor állani látszék az idő, s mintha nem haladnál sehová, pedig már nagyon otthon lennél...

A montroc-i kemping egy kis völgyben van, körülötte pár alpesi ház, bár jó régóta lakott a terület, ahogy a kulipintyók falán az évszámokat nézegetem:

1770

1700-as évek ez is

1764

Esni hála az égnek nem esik, az előző évi csoportnak nem volt ilyen szerencséje az időjárással, mint nekünk, nekik havazás, s olyan nulla fok körüli hőmérsékletek jutottak állítólag. Mármint most se gondoljunk gatyarohasztó, 30 fok melegre, inkább csak olyan 20-25-re napközben, éjjel azért inkább 10-15-re, de ez túrázáshoz elég is, sőt. 

Az egész völgy egyébként gyönyörű, körülölelik a hegyek, a Mont Blanc ugyan innen nem látszik, de egyik látnivalónk, a 3842 méter magas Aiguille du Midi igen, már ha oly tiszta az ég, hogy nem takargatják el  őt a felhők. Első fél napunkon azonban még csak átsétálunk Argentiere-be, a boltba, és ismerkedünk  a környékkel. Ebben a kempingben van egyedül afféle közös helyiség, ami olyan pajtaféle, a négy oldalából egyik irányban nyitott, ott főzünk, ott tartjuk az ismerkedési estet (ja, és még az utolsóban találunk egy gyerekjátszó részt is, elkülönítve, ott lesz majd a búcsúest). A túravezetők jóvoltából rögtön kapunk egy kis kóstolót borokból, asszem 3 fajtából, de nekem már ez is túl sokféle ahhoz, hogy igazán érzékelhessem a különbséget, vörös, rozé, mindegyik ízlik, avagy mindegyik egyforma nagyjából. :)

A felhők csak jönnek és mennek, sosincs két egyforma fotó a csúcsokról, a tájról (középen egy felvonó tartóoszlopa látható...)

Lö Tour dö Fransz 0. rész - "Én így szoktam leszállni"

Hazaérkeztem a 16 napos gall körútról 19-én délután, majd a 20-át már munkával is töltöttem (és erről valamiért a klasszik vicc jutott eszembe, mikor az agresszív kismalac biciklizni tanul és elesik). Mit nekem Új kenyér és/vagy Alkotmány ünnepe, a most éppen 21-én esedékes bevallásokat akkor is be kellett ma küldeni időben, ha nyár van, az ember lánya meg pihen(ne), NAV never sleeps. S még csak hallgassak, akadt egy szuperjó részhelyettesítőm a több mint két hétre, míg nem voltam, de mindent nem tudott átvenni nyilván, hogy nekem már csak a küldés gombot kelljen megnyomnom. Ne menjetek számviteli területre dolgozni, soha, de soha...

Amúgy ez úgy van, hogy 1996 óta, mióta ilyen munkakörben dolgozom, még soha nem voltam két hetet egyfolytában szabin (munkaügyi ellenőrök most ne figyeljenek ide). Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert nem lehet. Illetve lehet, mint az ábra mutatja, most kiharcoltam, de olyan fokú szervezést igényelt, hogy egyszerűen nem éri meg a macerát, a jövőben kétszer meggondolom, hogy lesz-e még ilyen. Sorolom a tényeket: 2 ember emiatt szombaton (aug. 2.) is be kellett, hogy jöjjön, velem együtt, dolgozni, mielőtt elutaztam 3-án. Egy harmadiknak is be kellett volna, ha nincs otthoni hozzáférése.  Mivel a folyamatok egymásra épülnek, 4 másik embernek hamarabb be kellett fejeznie a július hó zárását, hogy mi szombaton tudjunk továbbhaladni a hétfő (aug. 4.) helyett, amikor én már a francia Alpok hegyvidéki levegőjét szívtam. A hivatalos helyettesítőmön kívül három másik ember vett át tőlem részfeladatokat a szabi idejére - közben ők is szabin voltak nálam rövidebb időkre, akkor a helyettesítő helyettesítője kellett, hogy melózzon. Beáldoztam - igaz, ezt már csak egyedül - a 20-i ünnepnapot.
Nem vagyok pótolhatatlan, csak nem jó senkit sem megkérni és errefelé nem is szokás...

Szóval, míg mások esetleg meg tudják toldani a szabijukat egy-két plusz nappal, amikor - igaz, számomra kissé paradox módon, hát hisz éppen nyaraltál, vagyis pihentél, nem? - a nyaralás fáradalmait pihenik ki, addig én erre csak a szememet meresztem, hogy jé, ezt így is lehet? Én még eddig mindig rohantam vissza a gyárba, és ezzel a "jó" szokásommal most sem szakíthattam. Na, majd ezután másképp lesz. Vagy nem.
Az a baj, hogy öregedek. Imádok úton lenni, utazni, de már szeretem a kényelmet is. Szeretem a megszokottat, az ismerőst. Szeretem látni, hogy mennek máshol a dolgok, és szomorú vagyok, mikor hazajövök és látom, hogy itthon is mehetnének úgy, de mégsem úgy mennek, de már kell, mégis, hogy itthon lehessek újra (jobb lenne-e, ha nem látnám, és nem idegesíteném magam rajta?). Szeretem a szelet, az esőt, a hűvöset, az ősziest, de már kényelmetlen a sátrazás a nedves időben és megfájdul a fejem az állandóan fújó széltől. (A tenger- és óceánpartokon soha nincsen szélcsend? Mert ez így elég őrjítő akkor, s nem bizti, hogy odaköltöznék egy mellé majd valamikor az öregkoromban - ennek persze eddig is rendkívül nagy volt a realitása, de soha nem mondjuk, hogy soha). 
Az első napokban még el is voltam bagetten és croissant-on, az utolsókban már rájuk sem bírtam nézni és ölni tudtam volna egy vizes kifliért, egy normális tésztájú és normális méretű, másnap is ehető kenyérért (a reggel vásárolt bagettel már aznap este agyon lehetne ütni valakit, olyan keménnyé szárad a héja pár óra alatt), az itthoni péksüteményekért (úgy tűnt, ők csak ezt a zsiradékban tocsogó leveles tésztaizét ismerik, bár voltak korlátaim a gasztronómia élvezete terén és lehet, hogy változatosabbak ők annál tésztaügyben is, mint ahogy én gondolom). Az elején még próbálkoztam az angollal, a végén már torkig voltam vele, hogy én nem értek semmit, hogy ők nem értenek engem, és nem tudok kommunikálni normálisan a madámok, madmazellek és möszjők földjén. A tömeget sosem szerettem, a végére meg tudtam őrülni attól, hogy mindenütt rengetegen vannak, turista, helyiek, jaj, még ennyi embert, sok volt, na, azt hittem Párizs után, hogy a vidék majd más lesz, de nem. Üdítő volt, hogy ismét rendesen, folyamatosan folyik a víz a csapokból, nem kell újra és újra megnyomni/tekerni/mozgásérzékeltetni valami gombot 10 másodpercenként a tusoláskor, kézmosáskor, mosogatáskor. Hogy ég a villany folyamatosan, de legalábbis megtalálom a kapcsolót és fel- és le tudom kapcsolni magamnak szükség szerint, és nem kell a sötétben botorkálni hideg haj- és egyéb szőrzettel teli zuhanyzókba, mosdókba, wc-k-be, brrr. Hogy a meleg víz, az tényleg meleg és nem csak langyos, vagy éppen már hidegbe hajló, s nem megy át helybenfutásosba a feredőzés. Hogy akkor látogatom meg a mellékhelyiséget, amikor a természet szól, hogy menni kell, és nem pedig programozottan ürítjük a katétert, mert ki tudja, hol, mikor lesz lehetőség rá, ha értjük, mire gondolok. Hogy vadászni kell az áramra, a mindenféle kütyütöltési lehetőségekre, a wifire, s a drága 3G-re, ha már nagyon netelvonási tüneteid vannak. Hogy életemben először használok szárítógépet, erre a ruhák nedvesek maradnak benne és kint is olyan az idő, hogy nem száradnak meg, és nem vittem kötelet sem, amire felakaszthattam volna magam ilyen esetben, amire kiteregethettem volna, így maradt a szívességkérés, vagy faágra pakolás, már ha volt a közelben alkalmas fa (inkább kevesebbszer, mint többször). Mondjuk vehettem volna (kötelet, nem fát), de egy háztartási boltot se láttam (vagy nem tudtam, hogy az az, mert a felirat, a logó nem volt ismerős, csak úgy meg nem nyithattam be mindenhová, hogy csókolom, szárítókötél van?), ugye milyen jó, hogy nálunk meg van ilyen? Vagy legalábbis el tudom magyarázni valakinek, hogy ezt és ezt keresem, de most kint hogyan mutogattam volna el a melyik boltosnak? Meg kell tanulni franciául, ha még vissza szeretnék térni...

De amúgy jó volt, szép volt minden, vagy ha nem, hát úgy is csak a szépre, jóra emlékezünk most is, ahogy általában. Szerintem nincs nagy baj, kicsit regenerálódok, s pikk-pakk visszanyerem a régi utazós formám, s, már ha kellene, bízom benne, útra tudnék kelni hamarosan  újra. :) Mert minden kényelmetlenséget leszámítva azért láttam szépet és jót is, például éreztem az óceán sós páráját a bőrömön, kóstoltam finom bort (bár állandóan a sört kívántam, én se vagyok normális, a bor és a sajtok hazájában), rácsodálkoztam önnön kicsinységemre az Alpok és a Pireneusok fenséges vonulatai között; majd mesélem szép sorjában.

A vadvirágos bröton tengerpart például igen szép volt...

41

https://www.youtube.com/watch?v=HBSd272VwLw

(Far L'Amore -La Granda Bellazza - Jep Gambardella's Party)

Szürreális, de így is lehet szülinapot ünnepelni :)
(Mondjuk, az enyém - tartok tőle - nem ilyen lesz, bár a 65.-ről nem igazán tudnék most még nyilatkozni :)) 

(A szerk. megj.:Szépen sorban tűnnek el a jútyúbról az anyagok, így mostmár csak az official trailer-t tudom beszúrni ide a régi klip helyett, ami sajnos már nem adja vissza a hangulatot... kár. Ellenben mostmár tudjuk, miről szól a film, és nem csak az "ereszd el a hajam" van, ez is valami...)

Helló augusztus!

Elmentem, majd jövök, aki még nem pihent az idén és megteheti, menjen, mert itt a nyár utolsó hónapja...
(képek forrása: tumblr)