Alighogy lekászálódtam a garda-tavi buszról, kicsivel később már indultunk is vissza Taljánföldre, Velencébe és környékére. Ez már egy tervezettebb út volt: ha nem is száz, de olyan húsz éve jártam már ott, ahogy J is arra keveredett már egyszer egy korábbi időpillanatában, és más-más okokból ugyan, de most mentünk egy kicsit megszépíteni ezeket a kissé már poros, kissé keserű emlékeket.
Mindig elámulok Szlovénia szépségén, de úgy, hogy mégsem marad meg bennem maradandóként, talán mert mindig csak átrobogunk rajta. Csodaszép hegyoldalai vannak, tanyákkal, erdői négyzetkilométer arányosan az egyik legkiterjedtebbnek mondhatóak Európában, folyói suhannak a tenger felé, szóval minden adott lenne a szerelemhez és mégsem. Talán egyszer több időt kellene szánni rá, mert még egy nyomorult fényképet sem tudtam egyik részéről sem csinálni, pedig ott vannak a Júliai-Alpok nyúlványai a Triglav-val, a tengerpartja is biztosan szép, Ljubljana is megérne egy misét, és biztos lehetne még látnivalókat találni, ha az ember szeretne.
Szlovéniát elhagyva egyszercsak hipp-hopp, és már Taljánországban is vagyunk, közelebbről a Trieszt és Velence között fekvő Aquileia-ban.
Világörökségi listás a ókori kikötői romjai és bazilikája szépen megmaradt mozaikpadlója miatt. Egykor jelentős szerepet töltött be, zsinatot is tartottak itt, üvegipara is fejlettebb volt a muránóinál, fürdői a legelegánsabbak lehettek fénykorukban, de aztán egy kicsit a mi őseink is erősen befolyásolták a lakói életét és lehanyatlott szegény: előbb Attila és hunok pusztítottak arrafelé 452-ben, majd a kalandozó magyarok is, a 9-10. században. Persze nem csak mi nem bírtunk magunkkal, ott voltak pl. a longobárdok is, akik hadakoztak ezért a földért.
 |
| Ilyenféle gyűrűhöz kötötték ki anno a hajókat Aquileia-ban |
A hely amúgy eléggé az álmát alussza, bár elvileg aktív régészeti terület lenne, mert még nem tárták fel teljesen, ottjártunkkor mégis már elég rendesen nőtte befelé a fű, állítólag évek óta nem halad a munka, idegenvezetőnk sem látott még soha senkit ott dolgozni.
 |
Miután megkerüljük a romokat, betérünk a bazilikába is, majd kis szabadidőt tekintve indulunk a szállodába, ami még olyan 150 km-nyi autópályázást jelent erre a napra.
A szállás Padova-hoz esik közel, kívül csupa üveg (kísértenek ezek a borzalmas építmények, pfff), belülről meg egy giccsparádé: falfestmények, padlóváza, kristálycsillárok, érdekes. Ez még nem is zavarna annyira, ízlések és pofonok, de a szobában és az épületben is büdi van és hát nem az a kimondott kristálytiszta patyolat a hely. Egyszerűen nem értem, hogy ha van egy négy csillagos szálloda, akkor a szobáiba miért kellenek a gusztustalan, valamiben kibolyhosodott, de soha ki nem mosottnak tűnő plédek például - ahelyett, hogy fizettek egy magát Michelangelo-nak képzelő festőnek, normális ágyneműre költöttek volna inkább... Na, mindegy, nekem ez magas, de valahogy elviseltem, kicsire nem adunk.
J mondta, hogy kérjek vega menüt, mert tavaly sem bírták megenni az én adag húsaimat is pluszban az asztaltársak Provence-ben. Bár korrektül jelezték előre, hogy nem biztos, hogy tudják biztosítani (váza sztornó, helyette költsünk már inkább a jó kajára - ez lett volna az én tanácsom, dehát mit értek én ehhez?), nem vagyok erre háklis, ha nincs, hát nincs, elvagyok a körettel meg egy salátával, azért első este szóltam. A néni, aki felszolgált, visszakérdezett, hogy akkor hal jó lesz helyette? Nem mentem bele, hogy bizonyos eretnek felfogások szerint az is hús, csak simán mondtam, hogy azt nem kérek inkább. Nem vagyok szigorúan vega, csak van egy olyan kényszerképzetem, hogy a húsnak soha nem a finom felét szolgálják fel az ilyen ismeretlen vendéglátós helyeken, vagy legalábbis lehetnek vele visszaélések szakács ismerős beszámolója alapján, és a V-nyakkivágáson és a telitalpú cipőn kívül rühellem azt is, ha valami mócsingos, zsíros húst kell akaratom ellenére lenyelnem nyilvános helyen, mert ki még sem köphetem :)). A halat is csak ritkán eszem meg, mert ott meg félek a szálkától (előző életeim egyikében tuti, hogy vízbe fulladtam, egy másikban pedig szálka akadhatott a torkomon, ezért a para a víztől meg a haltól). Ekkor nagyon aranyos volt a néni, mert mondta, hogy jó, megoldjuk máshogy, és tényleg: hozott nekem egy jó nagy adag mozzarellát, amit alig bírtam legyűrni, akkora volt, ellenben jéghideg, ami kicsit nem passzolt a sült krumplihoz, de nem baj, kicsire nem adunk 2.0.
 |
| Aquileia padlózata 1. |
A második napon nem ő szolgált fel, akkor hagytam a fenébe a dolgot, harmadnap ismét ő volt, ekkor megint kérdeztem, hogy nem lehetne-e valamit virítaniuk, akkor pedig rántottát kaptam az ugyancsak sült krumplihoz; ez volt a vegetáriánus menü olasz módra, nem spilázták túl, de a rántotta legalább meleg volt.
 |
| Aquileia padlózata 2.
2. és 3. és 4. rész:
|
