Advent Salzkammergutban vagy - on? 1. nap

"...Így utazom, és múlt időben mesélem el magam: gondoltam, voltam, éreztem..."

(Fenyvesi Orsolya: Határátlépések)

Gmunden

Még sosem utaztam télen igazán sehová, mert nagyon fázós vagyok és kellemetlenné tud tenni mindent, ha állandóan vacogok. Bár ősszel mentünk, Izlandon éreztem emiatt a legrosszabbul magam, a szinte folyton hideg nózi és végtagok, a többrétegű ruha kényelmetlensége megkeserítette az egyébként nagyon várt és vágyott utat; ennek ellenére olyan szerelmet érzek a kis szigetke után, hogy bármikor visszamennék újra...

A fentiek ellenére mégis igent mondtam erre a mostani útra, mert néha feszegetni kell a határaimat. Persze agybajt kaptam minden egyes alkalommal, amikor ki kellett magam hámozni egy-egy mosdóhasználathoz a sok ruha alól, aztán meg attól is, hogy hiába mozog az ember, azért egy idő átfázik a folyamatos kintlevésben és mindennél jobban vágyik egy kis melegre, vagy hogy lefagy a kezem a fényképezéskor, de igyekeztem ezeket az érzéseket nem túl erősen megélni és nem ezzel foglalkozni az út során, hanem teljesen ott lenni, ahol éppen vagyok, azaz most Ausztriában, közelebbről meghatározva a salzkammerguti régióban.

Reggel hatkor indultunk a szokásos Hősök tere kiindulópontról, eseménytelen utazást követően (már ha a Mosoni pihenőnél a hihetetlen tolongást a mosdóhoz nem számítjuk, mert vagy hat busznyi bécsi, prágai adventoló szeretett volna megszabadulni a megszabadulnivalótól...) érkeztünk első kis városkánkba, Gmundenbe. 

Ennek az egész régiónak, így Gmundennek a gazdagságát is a sóbányászat, sókereskedelem adta. Mostanság inkább a turizmus az, ami meghatározza a kis városka életét: kedvelt kiránduló- és túrázóhely (a Traunsee partján fekvő városhoz közeli csúcs az 1691 méter magas Traunstein), fürdőváros (a salzkammerguti tavak jellemzője, hogy nagyon mélyek és télen sem fagynak be, így a hajóforgalom rajtuk télvíz idején sem áll le), a tavon található Seeschloss Ortban (a magyarul Kastélyszálló címmel futott szappanopera helyszíne, amely első említésben az Orth lovagok 12. századi uradalmi kastélya) pedig sikk házasságot kötni. Magyar vonatkozása is van: itt született Szörényi Levente. Jól ismertek a gmundeni kerámiák is, jellegzetes zöld-fehér színükkel.

Gmunden

Bad Ischl-ben nagy dolog történt: maga Ferenc József császár ükunokája fogadott a Császárvillában, már ha ez egyenlő Mária Valéria, a császárné, Sissi legkedvesebb gyermekének dédunokájával. Szezonon kívül jöttünk, amikor a villa hivatalosan nincs nyitva, csak külön kérésre engednek be és a kasszásnéni/bácsinak most biztosan más dolga akadt, így jött képbe ez az úriember, aki beengedett minket, sőt még mondott pár szót is az üdvözletünkre. 

Bad Ischl

A villát eljegyzési ajándékként kapta a császári pár, Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet, alias Sissi (vagy egy s-sel kell írni? Látom így is, úgy is...). A császár - akit a népnyelv sóhercegnek is nevezett, mivel az anyukája az itt töltött fürdőkúra után fogant meg, a terméketlenség ellen vett fürdőkúrát követően -  nagyon szerette a helyet, minden nyarat itt töltött. 
A villa tele van a császár trófeáival (szegény állatok, nagyon sok van belőlük, mi lehetett szép az ezredik ugyanolyan patás kilövésében, nem tudom...), ezen kívül egy szobát csak a felesége relikviáinak szenteltek. A császár dolgozószobájában (az összes helyiség korhűen megőrzött), egy megkopott pamlagon pedig ezt láttam:

Horgolt(?) takaró melegítette a császárt, ha fázott? (Bad Ischl)

A villa után szerettünk volna enni egy jó kis igazi ischlert, be is tértünk a megfelelő Konditorei-ba és megint olyan történt, ami még nem volt: elfogyott az ischler a cukrászdában! Elég hihetetlen, hogy ez volt (mintha a Gerbeaud-ban elfogyna a zserbó), de így jártunk; jobb híján fényképeztem a többi csodás cuccot, ami ki volt téve az üzletben, mert meg kell hagyni, hogy az osztrákok nagyon értenek ahhoz, hogyan kell ízlésesen tálalni az eladandó árut. (Mindenfelé nagyon szépen megkomponált üzletberendezést, kirakatokat látni, második napunkon, Salzburgban ennek még több példáját láttuk.)

Bad Ischl

Már lassan sötétedett, mire a Wolfgangsee partján fekvő St. Wolfgangba érünk, mely híres búcsújáró templomáról és a benne található szárnyasoltárról.
A legenda szerint Wolfgang a világ zajától elvonult a vadonba, de a sátán itt sem hagyta őt békén. Úgy határozott hát a szentéletű, hogy fejszéjét behajítja az erdőségbe, s ahová leesik a szerszám, oda ő bizony egy templomot épít. A valóság állítólag az, hogy misszionáriusi munkáját követően telepedett le itt az 1052-ben szentté avatott püspök, még a tavat is átkeresztelték az iránta való tiszteletből. A szárnyasoltár az egyik legértékesebb a gótikus szakrális művészet alkotásai között.

Sankt Wolfgang

A templom közös meglátogatása után szabadprogram,  itt csöppentünk bele az első adventi vásárba utunk során, amelyek közül még jópárat meglátogatunk a napokban. Elképesztő, ahogy a házakat, az utcákat mindenhol feldíszítik ilyenkor, mindenfelé folyik a puncs (még Kinderpunch is kapható, az alkoholmentes változat), a forralt bor literszám. Fogy a Kaisersmarrn (ők nem darabolják úgy össze, mint mi, ezt a palacsintatészta-szerűséget, hanem csak úgy lapjával tálalják, persze a hozzávaló lekvárral) meg a Bratwurst, de sokfelé találkoztunk a Bosna felirattal is, ez is egyfajta kolbiféle, mint kiderült. Bethlemeni jászlakat is építenek a kis terekre, néhol élő állattal; nekünk sikerült összefutnunk egy lámával, mások szerint alpakkával - a szamár, az ökör, vagy a bárány talán autentikusabb lett volna a bibliai történetet illetően, de ilyen állatok biztosan nem voltak éppen kéznél. :) Sok-sok gyertya is ég mindenfelé, az izzósorok mellett, itt még ilyen kis tüzek is vannak lenn a földön, amik mellett lehet melegedni:

A szabadidőt követően este 6-kor, már sötétben, a hajókikötőben találkozott újra össze a társaságunk, hogy áthajózzunk  a tó partján fekvő másik kis városkába, St. Gilgenbe. Lehet, hogy amikor jó az idő odakint és ki lehet menni a szabad részre a hajón, akkor szép kis félóra ez, de így, hogy zima van, valahogy nem igazán tolakodunk, hogy a hajó fedetlen részén töltsük el az időt. Lent jobbára a visszatükröződő ablaküvegen próbálkozhattunk kinézni, látni azonban nem sokat láttunk a saját tükörképünkön kívül. De legalább itt meleg volt...

St. Gilgen, a kisfiú Mozarttal és a kivilágított főtéri épületekkel

St. Gilgen arról híres, hogy itt született Mozart anyukája, a nővére ide jött férjhez és az apukája is dolgozott itt. A zeneszerző maga állítólag sosem járt errefelé, mégis van szobra a főtéren, amely épp hegedülés közben ábrázolja a kis zsenit. Ahogy a fellelhető nyári képeket nézegetem a neten a környékről, gyönyörű lehet, tiszta Muzsika hangja nyitójelenetes az egész, amikor Julie Andrews ugrabugrál a film kezdetén a vadvirágos alpesi mezőn dalolászva. :) (Hazafelé megnéztük a filmet a buszon, most pedig egy kicsit utánakeresgettem, érdekes ez a cikk róla: http://film.mindennapi.hu/cikk/kritika/robert-wise-a-muzsika-hangja/2011-11-22/9934)
Valahogy minden nap végén úgy éreztem, hogy az utolsó programpontot már szívem szerint kihagynám, s mennék haza pihenni, ezzel az első estén is így voltam. St. Gilgen és a hajózás nem jelentett akkora élményt, így örültem, mikor a busz begördült velünk a szállásra. 
A panzió az errefelé szokásos családi vállalkozás, papa-mama-gyerekek, mindenki besegít. Ráférne egy felújítás a házikóra, a dohányzórészt pedig jobban el kellene különíteniük, mert hiába van a dohányzószoba a földszinten, a bejárat mellett, mégis valahogy az egész épületben érezni a kissé áporodott füstszagot, és a család néni tagjának, aki a reggeli felszolgálásánál működik közre, kevéssé kellene parancsolgatónak és rendezkedőnek lenni. Biztosan jót akart, meg ahogy hallom, nagyon sokat dolgoznak, a szállásadás mellett gazdálkodnak is, nyilván hozzászokott, hogy mindig és mindenkit irányítson, értem én, de azért mi mégiscsak szállóvendégek voltunk, nem rendetlenkedő gyerekek, akiknek még azt is meg kell mondani, hogy hova üljenek (úgy értem, hogy a négyszemélyes asztalnál melyik székre a négy közül...).
Na, mindegy, volt melegvíz, volt egy kis fűtés is, két éjszakát ki lehetett bírni, első éjjel arra sem emlékszem, hogy B mikor került ágyba (ő kért vacsorát is, aminek az elköltéséhez át kellett sétálni a közeli szálloda éttermébe, a panzióban csak reggelizhetünk), én totál kidőltem, mire előkerült. Ellenben reggel ez a látvány és harapós, kristálytiszta levegő fogadott, mikor kisurrantam felfedezni világosban a környéket:

Untersberg

Második nap: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/12/advent-salzkammergutban-vagy-on-2-nap.html

Harmadik nap: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/12/advent-salzkammergutban-vagy-on-3-nap.html 

'Whatever did we do before discovered nostalgia?'

'Mi a fenét csinálhattunk, mielőtt felfedeztük a nosztalgiát?'

És tényleg, mit is? Megteremtettük azt, ami után most, a jelenben, vágyakozunk? Amúgy görög eredetű a szó, "fájóan visszatér" a jelentése.
Imádom a graffitiket egyébként, mert viccesek, szellemesek, megmosolyogtatnak, frappánsak, játszanak a szavakkal, sokszor van mögöttes értelmük és ez izgalmassá teszi őket; kitaláljuk, értjük-e vajon. Én pl. sokat nem, mert nem tudom hozzá a háttérinfót (a sok amerikaira és angolra gondolok), de így is jó őket olvasgatni és elmélázni rajtuk.

Spanyolország-Portugália

A kamionos osztálytársam most dél-Európát járja, erről eszembe jutott az első nagy utam cirka 22 évesen külföldre, nyugatra. Előtte Litvániában voltam anyu munkahelyének a szervezésében, ott ünnepeltem a 16 éves szülinapomat, egy-két évvel ezelőtt voltunk a családdal a bulgár tengerparton, vonattal. Talán az érettségi után nyáron utaztunk az ÖTYE két másik tagjával Görögországba, úgyhogy ez is kelet. Volt még egy családlátogatás Heilbronn-Heidelberg környékén is, na ez már nyugat. J-nek, egyszem drága törzsolvasómnak, aki az elejétől fogva követ (már akiről tudok) innen üzenem, hogy előkerült az Európa térkép, amin elkezdtem anno bejelölni, hogy merre jártam már, de a továbbjelölésről egy idő óta megfeledkeztem, most majd pótolom rajta, amit tudok, amire emlékszem. (Ja, és kedves J, legyen szíves válaszoljon az emailünkre B-vel, köszi! :))

Litvánia, Bulgária, Görögország

Nem emlékszem, hogy aztán, a fősuli alatt voltam-e valahol, szerintem nem, mindenesetre a legemlékezetesebb trip ez a két hét volt Portugáliában és Spanyolországban, az államvizsga utáni évben. (Talán még egy hosszú hétvégés prágai kirándulásunk volt még Gy-vel és E-vel ekkortájt.) Gondban is voltam, hogy kapok-e szabit, azt nem mondanám, hogy pályakezdőként, mert akkor már, még ugyan diploma nélkül, de valamennyi munkatapasztalat volt már mögöttem, viszont a bankban, ahol ekkoriban melóztam, új voltam. Mondjuk, a munka mennyiségétől aztán mehettem, nem sok volt belőle, nem is bírtam sokáig a tétlenséget, 1 év után felmondtam és azóta a bank sincs már...
A nosztalgiába tényleg kerül valami fájó, ugyanis a főiskolás kapcsolatunk P-vel ekkor már nem az igazi, nem is vagyunk vidámak a képeken. Az út maga azonban mélyen belém ivódott, mert végre volt saját igazi keresetem, amiből már megengedhettem magamnak, hogy menjek a nagyvilágba bele, bár azért, meg kell hagyni, elég karcsúra sikerült ennek a menőkének a költségvetése.

A fiúk a régi VV Transporterrel két héttel hamarabb indultak, mint én, és átautózva Európán, leginkább túráztak. Avignon-ból vannak fényképeim róluk, ami helyszínt felismerek (bár járni nem jártam ott), utána azt hiszem az Ordesa Nemzeti Parkban töltöttek több napot is. Sajnos egyikőjükkel sem tartom már a kapcsolatot, így nem tudok utánakérdezni a részleteknek, mindenesetre én busszal utaztam utánuk Barcelonáig, majd vonattal tovább La Coruna-ba, avagy Santiago de Compostela-ba, ahogy még ismerjük a várost a Camino kapcsán. 
Ez így leírva elég egyszerűnek tűnik, de hogy hogyan oldottam meg nulla egyedül utazós tapasztalattal ennek a kivitelezését, az rejtély, így a mai eszemmel. Oké, hogy itthon megvettem a buszjegyet Gaudí városáig, de ott kint hogyan találtam meg, hogy melyik vasútállomásra menjek és hogy jutottam oda? Hogyan vettem vonatjegyet, minimális angol és zéró spanyol tudással? Délelőtt érkeztem a városba, de délután-este indult a vonat, mit csináltam abban a pár órában, amíg vártam a pályaudvaron? Arra emlékszem, hogy telefonáltam egy pályaudvari fülkéből a srácoknak, ketten közülük az akkori 'pannondzsíszem'-ben (így, angolosan ejtették, nem géesem-nek, mint ma) dolgoztak, volt náluk mobiltelefon (1996 tájáról beszélünk, a mobilos kezdetekről, legalábbis Magyarországon biztosan), de én utálok telefonálni, mi a körzetszám, hány nullát kell nyomni, magyar vagy spanyol-e az országhívó, brrr, de úgy emlékszem, hogy elértem őket, sikerült megbeszélnünk, hogy kint vagyok, másnap érkezem La Coruna-ba, várnak a vonatnál. 
Éjjel, egyedül egy vonaton, egy idegen országban? Hűha. De ezt is abszolváltam, emlékszem, egy uruguay-i fiúval utaztam az út nagyobb részén, próbáltunk kommunikálni, szerintem kevés sikerrel. :) (Uruguay: egy dél-amerikai ország, wow, nekem ez akkor nagyon varázsos volt, átutazta az óceánt, hogy Európába jöjjön, azta...:))
Másnap a fiúk ott vártak rám a vonatnál, nagyon boldog voltam, hogy sikerült összefutnunk, olyan hihetetlen volt, hogy én is ott vagyok, ők is ott vannak, megtaláltuk egymást. Pedig majdnem nem sikerült a dolog, mert beleszaladtak egy igazoltatásba és majdnem el akarták vinni őket a rendőrök (valami vízumot akartak tőlük, pedig nem is kellett vízum az ott-tartózkodáshoz a kis szerencsétlen ká-európaiaknak sem, szerencsére el is engedték őket végül). 
Miután nyugtáztuk, hogy megvagyunk, megnéztük a katedrálist, ahová a Camino zarándokok is megérkeznek, majd délnek vettük az irányt, irány Portugália.
Luzitánia nekem az egyik legkedvesebb ország. Majdnem akkorkák, mint mi, de nekik sokkal nagyobb szerencséjük van, mint nekünk, mert nekik van egy óceánjuk is. Dicső, aztán kevésbé dicső történelem (valahogy rosszul jöttek ki a nagy, gyarmatosítós dologból, nem tudtak úgy meggazdagodni belőle, mint az angolok, spanyolok, franciák, aztán meg, a XX. században kaptak a nyakukba egy Salazar nevű diktátort, aki majd' fél évszázadon keresztül tartotta magát hatalmilag), szóval olyan kis esendő szerethetőek. Van egy fado-juk, ami nem olyan tüzes, mint a spanyol flamenco, sokkal inkább a magyarok sírva vigadásához hasonlatos melankolikus zene és ének.

Az út kétoldalán mindenütt parafák

Menhírek, dolmenek

Óbidos

Óbidos

Végigcsorogtunk az országon, ha volt látnivaló, akkor betértünk a szárazföldre is, de egyébként végig a parton. A menhírek, dolmenek és a végtelen parafaligetek, Braga, Porto, Coimbra, Óbidos, Lisszabon, Sintra, Cabo de Roca, az európai szárazföld legnyugatibb pontja, Évora. A déli, tengerparti részre nem igazán emlékszem, talán Faro és Albufeira, majd visszafordulás, és át Spanyolországba, ahol Sevilla, Córdoba és Granada voltak azok a helyek, amiket láttunk. Végül hazafelé indulás, Madridnál eltévedés az autópályarengetegben (nem mentünk be a fővárosba, már sietni kellett haza, nem maradt rá idő), majd Barcelona mellett egy kempingben alvás (a róka elvitte a szemetünket a sátor elől :)), és úgy vissza, Magyarországra.

Lisszabon

Porto

Nem tudom, a fiúk hogy voltak vele, nekem elképesztő út volt, melegséggel gondolok rá és Portugáliába bármikor visszatérnék, ha tehetném, mert sok mindent nem láttunk és ma már más szemmel is nézném, járnám az országot. A mindennapi reggeli rituálénk egy útbaeső kávézóban, a folyamatos magdaléna evés (ez a muffinhoz hasonló jó kis olcsó izé, amit nagyon szerettünk), a vadkempingezések (többek között Porto óvárosában alvás a kocsi hátuljában), ó, imádtam az egésznek a hangulatát. Úgy emlékszem, jól ki is jöttünk a három fiúval, legalábbis remélem, én sem hagytam rossz nyomot bennük (merthogy épp beszélgettük ebédnél a kollégákkal, hogy azért nagyon nem mindegy, kivel utazik az ember), egyszóval számomra csodálatos volt.
Azóta is hegyezem a fülem-szemem mindenre, ami az országgal csak egy kicsit kapcsolatos: volt szerencsém ott lenni Cesaria Évora koncertjén a MÜPA-ban, aki a volt portugál gyarmatról, a Zöld-foki Köztársaságból származott (sajnos 2011-ben meghalt), a Love actually-ban a legcukibb szerelmespár Colin Firth és a portugál szoba-/pincérlány volt, a drága J-éktől kapott szélmalmos csempe (azulejo)... 

Cesaria Évora: Sodade

"Cesaria Évora, a világhírű zöld-foki szigeteki énekesnő a morna nyelvén, az elszigeteltségről, a rabszolgák életéről, a vágyakozásról, a szerelemről, a szeretetről énekel. A dalaiban, a folyton visszatérő portugál "saudade" kifejezésre a nyugati nyelvekben nincs megfelelő szó. A magyarban sem, jelentése talán, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik. A Zöld-foki szigetekről sokan emigrálnak, és akik ott maradnak, azok érzik ezt, miután ők elmentek. És akik elmennek, ezt érzik, amikor távol vannak."

Ha egy másik blog beindul...

... akkor szegény kis egyikre nem sok idő marad...

Mostanában a kis Gubancolóm viszi el minden szabadidős kapacitásomat, de szeretem kitalálni, mi hogyan legyen... Nem nagy dolog, tudom, de annyira meg éppen nagy, hogy több időt töltsek vele, mint minden mással. Van egy kis szeglet ebben a nagy netes dzsumbujban, amit én teremtek ide, ebbe az elképesztő és kimeríthetetlen nagyságú katyvaszba, fura...

Tanít is ám minden nap ez a folyamat: hogyan egyensúlyozzak a két érzés között: egyrészt vágyom megmutatni, ami kijön belőlem, másrészt nem akarom felhívni rá a figyelmet direkt, mert semmi egyedi nincs benne, minden ott van már amúgy is, amihez én nem tudok már hozzátenni semmit. Feladatom elfogadni, hogy van, akinek fölhívom rá a figyelmét, de nem érdekli. Örülni annak, ha valakinek ismeretlenül feltűnik és kíváncsivá lesz, hogy mi is ez. Leírva olyan egyszerű ez, megélni már egy kicsit nehezebb, úgyhogy elengedem most ezt a témát egy kis időre. Aki rá akar találni, rá fog úgyis, aki nem, az meg úgysenem.

Nade, vissza ide. Megvan a két céges karácsonyi parti időpontja, s erről eszembe jutott, hogy a Tartozik-Követel csoport szeptemberi pilisi lazulós egy napos kirándulását még nem is dokumentáltam. 

A Pilis egy kis zugát fedeztük most épp fel magunknak. Csobánkáig autókkal hajtottunk ki a bázisról. A faluban, az Oszoly-pihenőnél leraktuk a járgányokat, s megindultunk felfelé. 

Ilyenkor mindig bajban vagyok, mert ugyan a kollégáimmal vagyok együtt, akikkel azonban nagyon keveset találkozom, még kevesebbet beszélek, akkor most miről és hogy? Munkáról nyilván nem, hiszen azért jöttünk, hogy kicsit kiszakadjunk belőle. Mivel nem ott dolgozom, ahol ők, nem tudok semmit a folyosói sztorikról, a közös ebédeknél, cigiszünetben felbukkanó nem melós történetekről, a magánéletükről. Vannak olyan kolléganők, akiknek nem tudom a nevét sem és nyilván ők sem ismernek engem. Vannak klikkek, ahová esélytelen beférkőzni, ők csak egymással hajlandóak leginkább beszélgetni, a többiek - nemcsak én - számukra jobb esetben a közömbös levegő, rosszabb esetben az utált kis izé kategória. Bár lehet, hogy a közömbösség rosszabb, az utálatot legalább lehet kötni valamihez, annak lehet valami alapja, megfoghatóbb, határozottabb körvonalú, kivéve, ha egyszerűen csak nem szimpatikus valaki...

Szóval bennem ilyenkor mindig két dolog viaskodik: az akolhoz tartozás vágyott érzése, amikor ahhoz a közösséghez szeretnék tartozni, aminek valamilyen szinten a része és a nemrésze is vagyok, és a "nem, nem megyek el, minek" érzése, mert attól nem fogok valahová tartozni, ha valakikkel x időt együtt töltök; a közösségi szellem kialakulásához azért több kell. Lehet, hogy együtt-időből is több, mint pár óra és lehet, hogy mentalitásból is, akaratból is...

Most az döntött a menés mellett, hogy a programkiírás szerint szabad levegő, fák, domborulatok vártak - hát miért ültem volna helyette az irodában, butaság lett volna kihagynom.

Nem is tettem, a túra, amit megtettünk, nem volt nagy, két-három óra csupán, de nagyon jól esett. Így csináltuk :):

 

A zöld körön (Oszoly-ösvény) mentünk végig

A tanösvények

 

Oszoly-csúcs

Jártunkban-keltünkben

Fenn a csúcson szegény magyar zászló elég ramaty állapotban volt... és vihettünk volna koszorút magunkkal a kereszt tövébe...

Séta után az Ürömi Hüttében ebédeztünk, ami korántsem csak "Pizza és sör". A napi ajánlatuk a céklaleves volt, ami valami isteni finoman sikerült, legalábbis nekem nagyon ízlett. A tonhalsaláta is nagyon fini volt, bár nekem kicsit több köret, kevesebb hal lett volna az igazi. A créme brulée, hát, az is nagyon ott volt a szeren, bár olyan túl sokszor még nem ettem, hogy sok összehasonlítási alapom lenne. A sztorija a helynek az, hogy az egyik celebritásunk ott lakik valamerre és ő meg a család, meg a barátok utálták a szitut, hogyha akartak egy jót enni, akkor be kellett menni a fővárosba, mert helyben nem volt semmi. Nosza neki, megvették ezt az akkoriban még romos épületet és csináltak egy helyet. Úgy tűnik, nemcsak a maguk, hanem a mások örömére is, mert ahogy hallom, elég sokan járnak oda (akár ki a városból is), ami nem csoda, mert tényleg jól főznek, még ha egy kicsit az árak borsosak is...