2014. július 10., csütörtök

A hét graffitigyanús mondata - a nap sunnyogása - a nap jósága

Annyira irigylem az olyan típusú embereket, akik ilyet ki tudnak találni. A héten most már többször olvastam, láttam, s annyira rövid, ámde frappáns, annyira találó, hogy nagyon sajnálom, hogy az én agyam már soha nem fog így működni. Tuti, hogy ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs, mint a viccek megjegyzése és azok mesélése: az se ment soha. Naponta többször is eszembe jut, s ha beugrik, mindig mosolygok rajta. Azt figurázza ki (legalábbis szerintem), hogy napjainkban elég sokszor használják ezt a szófordulatot: 'ilyen-olyan tudósok kimutatták, hogy...' 
Élek a gyanúval, hogy ezeknek az úgynevezett tudós-kimutatásoknak nagy százaléka annyit takarhat, hogy mondjuk felhívtak egy-két embert, s a válaszaikból próbáltak leszűrni valamiféle következtetést. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de abból a néhány emberből is csak lehet, hogy egy párra. Valójában ki megy utána a különféle ilyen kutatásoknak, hogy mi is volt ott? Senki. 
A tudósok - amennyire én láttam - azért nem adnak ki csak úgy a kezükből mindenféle kutatási eredményeket. Egyrészt, ha már publikálnak valamit, azt többnyire nem a bulvársajtóban teszik, másrészt szeretik a nevüket adni ahhoz az adott kutatáshoz, ami az övék. Miért nem azt írják hát az újságírók, hogy Mr. Smith, az Oxfordi Egyetem ilyen és ilyen tanszékének egyetemi tanára, kollégáival, Mr. Jones-szal és Mrs. Taylor-ral azt állítják, hogy...? 
Persze, egy ok lehet, hogy azt gondolják, hogy ez a nagyközönség számára talán érdektelen információ. Vagy díjat kellene fizetni a közlésért, így meg, névtelenül, lehet, hogy mentesülnek alóla. Vagy a szerző nem járul hozzá, hogy közöljék. Vagy nem járul hozzá, hogy úgy közöljék. Vagy akármi. Csak így meg olyan súlytalanok, majdhogynem hiteltelenek nekem ezek a dolgok. Vagy néha túl triviálisak, nehéz elképzelni, hogy majd beleszakadt valaki ebbe vagy abba, hogy ezt vagy azt a nagyon is egyértelmű valamit lélekszakadva kimutathassa. Tisztelet a kivételnek, amikor tényleg komolyan foglalkoztak az adott üggyel, s teljesen megalapozott az egész és a Nature-ben vezető cikk volt 10 hétig, és cikkcakkban pisiltek tőle a tudóstársak is, vagy mittomén, hát csak átvette már a média többi része is.
Na, mindegy, valójában nem tudom, hogy megy ez, egy a lényeg, ez nagyon ott van:

"Brit tudósok kimutatták, hogy tíz emberből négy, az hat."

A nap bunkó viselkedésére egy hölgy pályázott ma reggel, mikor álltunk a sorban a pénztárnál, s van az úgy tényleg, hogy nem ér ki az ember időben az állomásra, s "jaj, nem engedne maga elé, mert öt perc múlva megy a vonatom", persze menjen csak. Viszont ezt egy tőlem kettővel hátrébb álló úriember kérdezte meg, de az előtte álló kis hölgy úgy értelmezte a szitut, hogy akkor ő is mehet, mert ő meg az úr előtt állt - vagyis kettőnk között. Érted, ilyen se szó, se beszéd nélkül ő eldöntötte, hogy ő is megy, és ment. Mi van? És ami a halálom, hogy amikor szóvá teszem, hogy tőle nem hallottam a kérdést, hogy ő is mehet-e, akkor néz ki a fejéből előre, a messzeségbe, rám se bagózik, mintha ott se lennék, mintha nem tudná nagyon jól, hogy pontosan hozzá beszélek, aki éppen sunnyog. Mit gondolt, hogyha nem néz oda, nem néz rám, akkor majd jól nem veszem észre, hogy elém áll, vagy mi? 
A helyzetből látszólag ő jött ki győztesen, mert otthagytam az egészet, hogy akkor megrendelem inkább neten a jegyet, ott nem kér előttem mindenki számlát, nem reklamál semmi miatt, stb. Én voltam a hülye, hogy próbálkoztam, a neten 5 perc alatt megvolt az egész...
Szerencsére a sors rögtön ellenpontozta az esetet: állok szintén sorban a boltban, egy pár időpillanattal később, hátulról jön megint egy néni. Már halljuk, hogy a dolgozó pénztáros csenget a kollégának, hogy jöjjön a másik kasszához. A mamika az első, aki résen van, hogy odaugorhasson, látszik a viselkedésén, a testbeszédén a fokozott izgalom. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy a mámuska szépen ott terem a frissen kinyitó kasszánál, ámde megtörténik a csoda: megkérdezi tőlem, hogy az egy szem tejfölömmel nem akarok-e beállni elé. Mit is mondhatnék, köszi sors, köszi néni! Tanulság: nem érdemes bosszankodni semmin sem.
Egyébként erről az 1-1-ről jutnak az eszembe szerencsétlen brazilok, hát róluk is mennyi mém született már így hirtelen? Tele lett velük a zinternet seperc alatt, szegények. Ezeket is, akik kitalálják, eszméletlen egyik-másik...
forrás: gugli, képek, keresőbe: "brazil mémek" (sajnos ezt sem én találtam ki)

2014. július 8., kedd

Ki-rándultunk

Reggel/délelőtt még a gyárban elvégzek dolgokat, aztán dél felé irány a Dunakanyar - kirándul a brigád. A mi évvégénk mindig a május 31., beszámolók, adóbevallások beadva, egy év ismét letisztázva. Utána mindig kicsit kiürül az életünk, elővesszük az egy ideje már halogatott dolgainkat, mostmár ezekkel is tudunk foglalkozni. És egy-egy napot pedig ajándékba kapunk ilyenkor a cégtől, munkánk megköszönve, lazítunk. 
Figyelem a kollégáimat, külső szemlélő vagyok, csak papíron a kollégáim, nem egy helyen dolgozunk. Leveszem, hogy ki kivel van jóban, ők ilyenkor is együtt vannak. Kis, zárt csoportok, nem lehet közéjük férkőzni, összezárnak, ügyet sem vetnek másokra, gondolom, így működik a csoportpszichológia. Megvannak a szószólók és megvannak a követők. Én vagyok a kakukktojás, a többiek rendszerint nem ismernek, csak egy név vagyok a telefonlistában. De ez ilyen fordítva is, én is csak pislogok rájuk. Figyelem, milyen néven szólítják egymást, vagy megkérdezem a régieket, hogy ő kicsoda, s mióta van nálunk. Volt időm megszokni a szitut, nem zavar, a személyiségem is olyan, berakod egy sarokba, s ott marad, nem kell rögtön odatartoznia valahová. 
Mindig megkérdezi valaki, hogy milyen ez így, hogy én állandóan valahol kint. Jó ez így. A legtöbben, akik próbálták, nem bírták, nem szerették...
De jó az is, ha mégis van kihez szólni ilyen alkalmakkor, ha néha megcsap az akol melege. Vagy csak a kis illúziója. Szerencsére még van egy-két ilyen hozzám hasonló öreg motoros a csapatban, akikhez ragaszkodom, még ha velük nem is tudom éreztetni mindig, szemtől-szemben (helló J! :), örülök, hogy vagy nekem!)


2014. július 6., vasárnap

BudapestScenes - Lánchíd-túra

Épp hogy csak elfér...
Somogyi Levente a BudapestScenes képviseletében ismertetett meg bennünket a Lánchíd történetével. A pesti hídfőhöz közel találkozott a csapat, a József nádor téren, aztán kisétáltunk a hídhoz. Amibe én eddig többek között nem igazán gondoltam bele, pedig hát kézenfekvő, hogy hogyan közlekedtek az emberek a folyón át Pest és Buda között: csakis csónakokkal, hajókkal - manapság annyira természetesnek vesszük, hogy vannak hidak, de ebben az időben még, leginkább persze télen, ha a Duna vize befagyott, hát, mindenki maradt a fenekén, vagy esetleg, ha a jég olyan vastag volt, azon esetleg még átkelhettek az emberek, de egyébként nem karistolgathattak ide-oda csak úgy a két part között. Más élet...


Az építéstechnikai részletek, az építkezés nehézségeinek az ecsetelése után (ami egyébként egészen részletesen van leírva a Lánchíd wikipédia oldalán) átsétáltunk a hídon, ahol már várt bennünket a hídmester. Talán kevesen tudják, hogy ilyen foglalkozás még van, napi nyolc órában felügyeli a hidat Fazekas János. Dinasztiáról van a Lánchíd őrzője esetében szó, az apja, a nagybátyja, a nagyapja is hídmester volt, itt van vele kapcsolatban két cikk is (elmondása szerint egészen sok feladata van a klasszik hídmesteri pozíción túl is: mindenféle szerzetek keresik meg, fotósok, filmesek, vagy éppen ilyen csoportoknak mesél, mint amilyenek mi is voltunk):

Itt található Leventéék néhány bennfentesebb fotója, ők felmászhattak oda, ahová csak kevés földi halandónak sikerül feljutni:
http://budapest-szinterei.blog.hu/2012/05/31/a_lanchid_tetejen_837

Néhány archív fotó:
A pesti hídfő a Koronázási domb felől (fb, Budapest régi képeken)
Az újjáépítés, 1949 (Fortepan)
Északi vámszedőház 1937

37 ok arra, miért utazz Izlandra - most! :)

Na ja, mintha az csak úgy menne, hogy hipp-hopp, s már utazom is... de régen volt már Izland, és itt most olyan fotókat találtam, amelyek szinte már nem is evilágiak... mindig felmerül bennem az ilyen képek láttán, hogy mennyire vannak szanaszéjjel photoshop-polva... de végül is, látványnak azért nem mindennapiak, úgyhogy enjoy! :)

2014. július 5., szombat

Állami Földtani Intézet bejárás - séta a Szecessziós magazin felhívására

Egy meleg délutáni napon került sor erre az épületre, felüdülés volt bemenni a hűvös intézetbe a kinti hőség után. 



Miközben próbáltam odatalálni, elmúlt Depeche Mode koncertek jutottak eszembe (az Intézet a Stefánia úton van, a most Puskás Ferencnek hívott stadion mellett, ami már legalább kétszer volt DM koncert helyszíne), aztán már bent, míg arra vártunk, hogy megkezdődjön a vezetés, sétálgattam egy kicsit a folyosókon, amelyek tele vannak térképekkel (jaj, de szeretem őket), a vitrinekben mindenféle kövekkel, ásványokkal, fosszíliákkal, ekkor meg a szegedi egyetemi évek ugrottak be (akárha az ottani geo tanszékek egyikén jártam volna). Olyan jó érzés volt itt lenni, mert valami teljesen más világ, mint ami nap mint nap körülvesz egyébként. Az egyetemet is ezért szerettem, mert egyrészt csodálatos és nagyszerű, hogy okleveles környezetkutató lettem hivatalosan és papírilag, de nagyon úgy tűnik, hogy soha nem fogok ezen a területen két szalmaszálat sem keresztbe tenni, ugyanakkor nem adnám semmi pénzért azt az öt évet, mert annyira más volt, mint amiben egyébként élek s dolgozom. Felüdített, kimozgatott a megszokott kis zónámból, egy csomó mindent tanultam, láttam saját tudományterületükbe teljesen belefeledkező, elhivatott embereket, hálás vagyok a sorsnak, hogy oda járhattam; a közgarázdák valahogy mások, mint a természettudományok valamely ágában tevékenykedők. 
Valahol sajnálom persze, hogy nem lett ebből semmi, mert biztosan szuper lenne valami laborban szép, színes, de gyanús tartalmú löttyökkel hülyéskedni, vagy kinn lenni a természetben naphosszat; egy csomó mindent, tudást leginkább, elfelejtek így, amit anno a fejembe vertem, de már menet közben rájöttem, hogy utópisztikus elképzeléseim vannak a környezetvédelemről és nem én fogom megváltani a világot, főleg, ha a világ, s benne az emberek jó része nagy ívben tesz arra, hogy az a vesztébe rohan, már ami az élhető földi létet illeti. Sajnos totálisan Konrad Lorenz-cel értek egyet ez ügyben, aki ezt írta, többek között:
"Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élő természetet elvakult és vandál módon pusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz."
Nade, elkalandoztam, visszatérek az épületre. 
A Semsey Andor által anyagilag jelentősen támogatott intézet a lechner-i életmű legeredetibb állapotában fennmaradt műve, valahol félúton helyezkedik el az Iparművészeti Múzeum és a Postatakarékpénztár között. Tervezése időben a kőbányai Szent László templom és az IMM befejezése körül történt, az IMM kedvezőtlen fogadtatása (a korabeli népnyelv egyszerűen csak a "cigánycsászár palotája" gúnynévvel illette - nagyon szokatlan volt ez a színes-szagos épület az akkoriban épült historizáló, visszafogott házak mellett) arra késztette Lechnert, hogy ennek a tervezésénél már visszafogottabban fogalmazzon. Ami nem látszik, de újítás volt, az pl. a szegecselt acélváz+gerendázat, ami tartja az építményt, és amit belülről stukkó, kívülről pedig majolika ornamentika borít. Több, az épület funkciójára utaló jelet is elhelyeztek rajta: a földgömb a tetején, a piramisformák alkalmazása, amely utal az ásványok, kristályok alakzataira, belül a falfestés, ahol a világoskék az eget, a sötétkék a vizeket hivatott szimbolizálni, másrészt pedig a barna szín a barlangokra, cseppkövekre utal; a csillárok a függő cseppkövek szimbólumai, de a falakon megtalálhatók az álló cseppkövekéi is. A falakon ezenkívül még apró őslények, az ammoniteszek mintázata is látható. Az igazi, ide tervezett csillárok egyébként sohasem készültek el, azok a kontinenseket mintázták volna. Kár...




A női mosdó
Álló cseppkövek (sztalagmitok)
A magyar szecessziós motívumok, azaz a magyar népművészeti elemek is jelen vannak: a tulipán a női, az életfa a férfi principíum megjelenítője.
Lechner nemcsak építész, hanem mai szóval élve belsőépítész/lakberendező is volt szinte, pl. vitrineket is tervezett a folyosókra (amiket eltüzeltek(!), 1969-ben készültek az újak, amikor egy jelentősebb felújításon esett keresztül az épület), sőt, olyan apróságokra is gondolt, hogy a folyosón lévő ajtók a geológusok, földtanászok számára a lehető legkényelmesebbek legyenek: elképzelte, hogy jön az ember, kezében egy láda kővel, hát hogy jut be az ajtón a legkönnyebben? Úgy, hogy az ajtó lengőajtó, amit csak megbök a testével, s már benn is van, de visszafelé csukódva se vágódjon ám be, hanem építsünk bele egy kis csillapítót, ami nem engedi, hogy becsapódjon... Nekem nagyon tetszik ez a gyakorlatias látásmód, amely ötvöződik a szépséges megoldásokkal, egyformán fontos a funkció és a látvány, az ízlés, nem megy az egyik a másik rovására.
Falfestés
Bányászfejek a díszteremben
A kis őslények

Jegyzetelek, tehát vagyok :)
A II. világháborút és az azt követő szovjet pusztítást az épület nagyjából megúszta, állítólag azért nem lett belőle se magtár, se istálló (ezeket a nagy épületeket előszeretettel használták az oroszok ilyen célokra), mert Vorosilov, szovjet hadvezér, marsall, ott lakott valahol az épület közelében, valamelyik villában, s volt benne egy kis érdeklődés a geotudományok iránt, így nem hagyta, hogy elpusztítsák. A díszterem mennyezeti festése sajnos nem maradt meg, egy beázás tönkretette, s a felújításkor nem rekonstruálták, egyszerű fehér ma is. A sétát itt fejeztük be, aki szerette volna, még megnézhette a kis ásványkiállítást, ahol az Amerikába kivándorolt magyar bányászok által gyűjtött fluoreszkáló köveket lehetett megnézni háromfajta fényben.
Egy kiadvány az épületről

2014. július 4., péntek

Vendégeskedem :)

D, a horgolókör megálmodója, akihez horgolni tanulni jártam, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem megírni E szoknyájának történetét, s grafomán lévén mi is lehetett volna a válaszom egyéb, mint egy kövér igen? :)
A bejegyzés megszületett, itt olvasható:

Mostan színes tintákról fonalakról álmodom...

2014. július 3., csütörtök

Ybl és Lechner nyomában építészeti séták - Séta a Palotanegyedben

A Palotanegyedről már hallottam anno az Imagine Budapest-nél is, leginkább akkor, amikor a Horánszky utcában jártam velük. Most, az Ybl 200-as séta során, főként a Nemzeti Múzeum és a Magyar Rádió környékét sétáltuk be(Bródy Sándor utca-Pollack Mihály tér-Múzeum utca). Szöveges és képes beszámoló került az épklub blogjára, én csak a fotóimat mutatom hozzá, inkább csak a részletekre koncentrálva:

http://epklub.blogspot.hu/2014/06/ybl-es-lechner-nyomaban-seta.html

 Részletek a Festetics palotából (ma Andrássy Gyula Egyetem):
A lépcsőházi korlát
Tükör, rajta a Festetics-család egyik címerállata, a daru
 

Korabeli padlófűtés megoldás
Parkettarészlet
Családi címeres kilincs
Falfestmény
Az egykori Károlyi-palota két homlokzati részlete: