Ahol leanderből van a kerítés - Provence, 4. nap

Ma piacolunk, nugát- és szappankészítő műhelyben járunk, bort is kóstolunk, valamint újabb levendulamezőkbe gázolunk bele...

Sajtok...

L'Isle-sur-la-Sorgue, ez a 'miniatűr Velence'-nek becézett kisváros bűvöl el minket először. A Sorgue folyó kanyarog erre-arra a régiségkereskedések és használtcikkboltok európai központjának tartott városkában, miközben vasárnaponként beindul a hetipiac, amelyet nem is tudtunk igazán komótosan bejárni a mintegy 2-3 óra alatt, mert szinte az egész belváros tele van árusokkal és egyre több a vásárló is, ahogy a délelőtt telik. A kenyerestől a szappanosig, az ékszerkészítőtől a lenruhaárusig mindenki itt van, aki számít, de a helyi zöldségtermelők is képviseltetik magukat szép számmal.

Olajbogyóhegyek

A piac után buszra szállunk, irány a levendula fővárosának is nevezett Sault. Ahogy közeledtünkben meglátjuk az olaj- és mandulafákkal szegélyezett, száraz klímájú, homok- és mészköves talajú  völgyben a kiterjedt virágmezőket az út mentén, busz leállíttat az út szélén, s már megy is a pózolás levendulával! :)

Sault felé, félúton

Nugát műhely/üzlet

 Sault-ba érve van, aki csak a hely hangulatát élvezi, vagy eszik valamit, mi bemegyünk a nugátkészítő műhelybe, hogy megvilágosodjunk, hogyan is készül ez az édesség. A műhely bejárása után átmegyünk az üzletbe, ami, mint mindenhol, szépen és ízlésesen be- és elrendezett, vásárlásra csábító. Mi J-vel megosztozunk egy közepes méretű fehér nugát táblán (de vannak kekszeik, cukorkáik és pillecukor is), mert egyrészt ügyelünk a vonalainkra, másrészt az épp-csak-hogy-érezzük-az-ízét a cél.

A nyamik

Amúgy fini (nem az a borzalom ízű nugát (csoki), amire a velem kb. egyidősek és nálam idősebbek emlékezhetnek a régmúltból), méz, tojásfehérje, cukor és mandula az alapja. A fekete nugátba nem kerül tojásfehérje, így nem lesz világos a színe, ellenben nem hámozott mandulával készül, mint a fehér, hanem pörkölt, hántolatlannal, ettől markánsabb lesz az íze. A reggel bekevert masszát rizspapírra terítik, állni hagyják, délutánra már szeletelhető és tovább ízesíthető pl. mogyoróval, cukormázas gyümölccsel. Kávéhoz állítólag nagyon passzol, de ezt nem próbáltuk ki, mert a mienkét a buszon majszoltuk el utazás közben, csak úgy magában, mint a vadak. A hagyományos 13 karácsonyi desszert egyike egyébként a franciáknál; azt tartják, hogy Krisztust és a 12 apostolt jelképezi a 13-as szám. A menü fogyasztása során először eszik a lágyabb fehér nugátot, majd a keményebb állagú feketét.

Szabad szappanozni

Édes helyszínünket elhagyva átteperünk a szappankészítő műhelybe a falu másik végébe. Itt nem hostess fogad minket, hanem egy úriember a műhelyből, aki halk szavakkal vezet minket végig a szappankészítés fortélyainak folyamatán. Az üzletben megszámlálhatatlan mennyiségű szappan, szappantartó, egyéb kozmetikumok, szemben a műhellyel, az út túloldalán pedig a bukolikus provence-i táj, levendulával, szénakazlakkal, óh...

Hátravan még azonban mai utolsó programpontunk a borkóstolás, hintónkkal a Pesquie birtokra hajtunk hát, hogy jól berúgjunk.

Á, nem, ez olyan kifinomult dolog, amihez én nem értek, csak csodálom azt, aki igen. Soha nem tudnék olyanokat mondani egy borról, mint amilyeneket a hozzáértők (én mindig mosolygok különben rajta, hogy honnan érzi ki valaki a talajt, meg az ásványt, meg a savtartalmat, gyümölcsösséget, de nyilván ez is egy szakma, amit meg lehet tanulni és több tucat pohár után megy ez könnyen...). Jó, ha tudjuk, hogy még a víz sem mindegy, amit megiszunk a bor mellé; nem ám, hogy bubis, vagy nem bubis és azzal el van intézve... 
A château egyébként nagyon szuper helyen fekszik, a Mont Ventoux lábánál. Ezt a fura kinézetű hegyet sok biciklista mássza meg, a Tour-nak egy-egy szakasza is sokszor vezet erre. Ikonikus hely, bár Petrarca-ról maradt fenn, hogy őt pont nem bűvölte el, mindössze ennyit írt róla 1336-ban, mikor ott járt: "sziklás, vad és majdnem megközelíthetetlen vidék". Tényleg fura, hogy nincs a tetején semmi, csak a nagy fehérség, a lábazata ugyanakkor növényzettel borított.

Kilátás a borászat kertjéből

Minthogy nem tudom a helyén értékelni a kóstolást, elég hamar, az első három üveg után elvesztem a türelmem a nedűk iránt, s felfedező útra indulunk inkább a borászat területén. Remélem, az ott élő családra nem hoztuk rá a frászt, ahogy ott kóboroltunk V-vel a kertjükben, fotózgatva.

A burzsoázia diszkrét bája...

Lemaradok a tapenade-król (többféle ízesítésű olajbogyókrém) is, amelyeket két borfajta között lehet megkóstolni. Hiába, inkább fényképezem a kirakott helyi finomságokat, mint ízlelem őket, elég a látvány...

J-t meg is kell, hogy kérdezzem majd, hogy milyen a bor, amit végül választott, ő bezzeg hősiesen végigcsinálta, amit megkövetelt a haza! Mi meg ilyennel szórakoztattuk magunkat; V-nek jobban sikerült elérni azt a látványt, amit akart, ti. hogy pohár, háttérben az udvarház, az enyémnél csak én tudom, hogy mi van a pohár mögött:

Utolsó éjszakánkra buszozunk vissza Beaucaire-be, ahol elmulasztom lefényképezni a recepción álló fotőjt, pedig annyira jók voltak a színei... :( 
Egy picit lehet, hogy jobban észnél kellett volna lennem a foglalásnál, ugyanis a félpanziónál nem kértem húsmentességet (bár nem vagyok vega, nagyon kevés húst eszem), így elég rosszul jártam a vacsoráknál. Nem vagyok egy háklis erre a témára, elkaristolok egy köret-savanyúság kombóval napokig, ha arról van szó, inkább csak akkor sajnáltam, hogy nem szóltam, mikor az asztaltársaim sem tudtak besegíteni a tányéron lévő húsok eltüntetésébe. A másik gondom az volt, hogy nem szoktam már 6 óra után enni, itt pedig szinte mindig 8-9 óra felé értünk "haza", ekkor már egyszerűen nem bírtam magamba tuszkolni azt a három-négy fogást, amiket felszolgáltak esténként. Ugyanakkor pedig, ha nem kérem a vacsit egyáltalán, napközben kellett volna valami esti ennivalóról gondoskodni, ami elég nehéz lett volna, mert a jórészt turistás helyeken, a kis falvakban, ahol jártunk, nem terem minden sarkon egy élelmiszerüzlet, ahol be lehet vásárolni, és nem is akartam ezzel az időt tölteni, hogy boltot keresgessünk, úgyhogy maradt a vacsorakérés. 

Előző és következő napjaink:

http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-3.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-1.html

Ahol leanderből van a kerítés - Provence, 3. nap

Harmadik napunkon is korán indulunk, mert hosszú napnak nézünk elébe. Először a Sénanque-i apátságba van időpontunk, ahová nagyon pontosan kell érkeznünk, mert sűrűn látogatott és nem engednek be, ha késünk. Az erőteljes látogatottságot mi sem jelzi jobban, minthogy csoportvezetőnk mesélte, hogy februárban foglalt vezetést nekünk... na, meg, az ázsiaiak jelenléte...

Az épületcsoport levendulamezővel (végre, levendula! :)) körülvett kis völgyben van, mindentől távol (a ciszterci kolostorok mind a világ végére épültek, Magyarországon a zirci apátság (ahol most sörfőzésbe fogtak: http://zircimanufaktura.hu/) a legsűrűbb bakonyi erdőségben kapott helyet anno), egy nagyon szűk, kanyargós úton megközelíthető csak. A provence-i 'három nővérek' egyike (a másik két kolostor a kevésbé ismert Thoronet és a Sylvacane, ez a legjobb állapotú és legépebben megmaradt közülük).

Sénanque

Az 1100-as évek vége felé építették, a ciszterci rend filozófiájának és spiritualitásának megfelelően: semmi túldíszítettség, ellenben egyszerűség, ugyanakkor a vallási szimbólumok használatát megengedő, de azokat meglehetősen puritán módon ábrázoló stílus jellemző az épületekre. Jelenleg öt szerzetes lakja az apátságot, ők a kolostorban és kolostor körüli földeken dolgoznak, illetve a rend szabályai szerint, szoros időbeosztásban élik életüket. Önmaguk megismerése, aszkézis, minél nagyobb mértékű megtisztulás a bűnöktől, valamint mértéktartás, alázatosság, szerénység, túlzásoktól való mentesség jellemzi lelkiségüket, mely Szent Benedektől származtatható, aki a 6. században állította össze az ún. Regulát, a szerzetesek szabálykönyvét. A három pillér, amire támaszkodnak: közösen elmondott imádságok, a közösség és az egyház érdekében végzett munka és az egyéni lelki és szellemi művelődés.

Egy kis hölgy vezetett végig minket a látogatható épületrészeken (oda, ahol a szerzetesek jelenleg élnek, ahol mindennapjaikat töltik, nem mehettünk be), ahol régen aludtak, a templomba, ahol imádkoznak, a kerengőbe, ahol elmélkedhetnek, és a közös térbe, ahol összegyűlhettek és -nek jelenleg is.

Sénanque

El nem tudom képzelni, hogy tudnék úgy élni, ahogy a szerzetesek, valahol meg mégis irigylem őket, ha tényleg és igazán el tudják engedni a kolostoron túli világot, annak minden csábításával együtt. Ugyanakkor meg, egy kicsit menekülésnek is érzem, olyan, mintha nem lennének képesek, vagy nem akarnának megbirkózni azokkal a kihívásokkal, amiket a mindenkori kor mindennapi problémái jelentenek. Régen ők, a szerzetesek képviselték a tudást, a szellemet, ők tudtak csak írni-olvasni, de ma már ez teljesen másképp van. Mindenki, aki akar, hozzájuthat legalább egy alapszintű ismerethez, így valahogy már túlságosan archaikus ez az életforma a mai körülmények között. Főleg úgy, hogy azzal, hogy rengeteg turistát fogadnak, itt konkrétan, hogy világi alkalmazottakat foglalkoztatnak, hogy ügyeik intézéséhez autót, netet használnak (térerő, az mondjuk nem volt a völgyben, de ki tudja, lehet, hogy hiperszuper szélessáv hasít a kolostoron belül), mégiscsak ebbe a mostani, modern világba ékelődnek bele, használják annak vívmányait - nekem ez így ellentmond annak, hogy egy 6. századból származó könyv az életük alapja...
Kijöttünk, majd mindenki megrohamozta a levendulasorokat és őrült fényképezésbe kezdett, vicces volt. Ennek az ázsiai utazók a nagy mesterei, ők tényleg minden látványosságnál ott vannak, s néha borzasztóan hangos sáskahadnak tűnnek - nem tehetek róla és ők sem, de számomra néha fülsértőek, a nyelvük hangzása pedig idegesítő.

Sénanque

A kis szabadidő elteltével irány Gordes! A sziklák tetejébe épült falucska megkapta Franciaország legszebb falva címét, és tényleg, pofás kis hely. Az oda vezető úton feltűnnek kis sziklaépítmények a földeken, ezek a "bori"-k, amelyek kötőanyag nélküli kőépítmények, eredetük a Krisztus előtt itt élt ligurokig vezethető vissza.  A kő és tégla uralta Gordes-t körülvevő földek elválasztására is alacsony, habarcs nélküli falakat építettek az itt élők.

Gordes-i hangulat

Élt itt Marc Chagall, a magyar származású Victor Vasarely, de az egykori miniszterelnök, Mitterand is, egy kis ékszerdoboz. Itt van a tér, ahol a filmbéli Max, az arrogáns angol befektetési tanácsadó kering körbe-körbe a kis dudujával, a kávézó, ahol a francia tűzrőlpattant Fanny-ja dolgozik, a szökőkút, ahol Russel Crowe borozik a lányra várva. A filmbéli 'satou'-ban (Château la Canorgue), amit megörököl a pénzügyi guru, illetve a birtokon, úgy tűnik, hogy a valóságban is folyik bortermelés és a film idején állítólag át is címkézték a saját boraikat Coin Perdu-ra.

Kilátás Gordes-ból

Élvezve a falu hangulatát, lassan visszasétálunk a buszhoz, majd megyünk tovább az okker városba, Roussillon-ba. A vas-oxid az oka mindennek, ez a vegyület uralkodik itt mindenfelé. Akit interreszál a festészet, az megtalál minden színárnyalatot, a narancssárgától a lilásvörösig. A helyiek is használták bőséggel, elnézve a falu látképét látszik, hogy nemcsak a festővásznon mutat jól ez a szín, hanem a házak falain is.

Egy rövidebb és egy hosszabb ösvényt alakítottak ki a már kibányászott területen a látogatók számára (ma már tilos innen okkert vinni, csak vásárolni lehet - aki szemfüles, vihet célszerszámot, kiszacskót, kiskanalat és szedhet fel belőle valamennyit, de persze senki ne csináljon ilyet :). Célszerű olyan lábbelit felvenni, amit nem sajnál az ember, mert akármennyire vigyáz, a lába a séta végére biztosan felvesz valamennyit a jórészt narancsos színárnyalatú porból.

Roussillon-t és a "provence-i Colorado"-t elhagyva a délután hátralévő részét Coustellet-ben, a levendulamúzeumban töltjük. 
Én még eddig csak két levendulásban jártam, Pannonhalmán és a Flóra farmon, a 'fellegvárban', Tihanyban sajna még nem. Pannonhalmán úgy voltam, hogy afféle nyílt nap volt, amikor bemutatták a lepárlás folyamatát is, azon túl, hogy sétálhattunk a levendulásban és elmesélték a bencések történetét e téren, így a feldolgozás mikéntje már nem volt annyira újdonság, viszont az az infó igen, hogy van a lavender, meg a lavandin. Az előző az igazi, a "true", ami régen vadon termett itt mindenfelé, egy ideje pedig már erőteljesen termesztett, az utóbbi pedig egy hibrid. Különböznek a szaporodásban (az előző magról, utóbbi tőosztással), életkörülményeikben (800 méter tengerszinti magasság felett vagy alatt), alakjukban (az igazi egy ágú a virágját tekintve, a hibrid 3 ágú) majd learatásuk után hatóanyagtartalomban, minőségben  és mennyiségben is, továbbá felhasználási céljukat tekintve is (előbbit a gyógyászatban, parfümiparban és a kozmetikai készítményekben, utóbbit inkább a háztartási termékekben (pl. szobaillatosítók) találni meg). Az itteni lakosság állítólag annyira büszke a francia levendulapiac többségét kitevő itteni termelésre, hogy még baráti társaságot is alapítottak a megfelelő minőség védelmére. A rend tagjai mályvaszínű köpenyt és háromszögletű kalapot hordanak és egy sor ünnepséget tartanak a növény tiszteletére, az egyiket pl. Sault-ban, Nagyboldogasszony napján (aug. 15., a mi hagyományunkban is nagy ünnep), ahová majd negyedik napunkon megyünk. 
A levendulamúzeumban levetítenek nekünk egy kb. tízperces filmet a levendula termesztéséről és feldolgozásáról, utána még a csoportkísérőnek kijelölt hostess is mesél, illetve lehet tőle kérdezni, majd átsétálunk az üzletbe, ami természetesen tele van mindenféle levendulás termékkel, főként kozmetikummal, de kapható bödönnyi méretű levendula ill. lavandinvirág is.

Előző és következő napjaink:
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html 
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-4.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-1.html

"...pedig te szebb vagy a százszorszépnél és az egyszerűbbnél is egyszerűbb..."

Ágnessel a fejemben ébredtem, hallgassuk hát őt:

Radnóti Miklós: Áhítat

És nem bírtam abbahagyni a levendulázást :):

A Flóra farm, nekem a mini Tihany...

Elkerülve az e hétvégi Tihanyi Levendulafesztivál vélelmezett tumultusát, elmentünk inkább a Flóra farm-ra, hogy egy csokor levendulával és sok-sok levendulás fotóval legyek gazdagabb. A hely békés, a közelben, egy másik tanyán lovak legelésznek:

...szinte csak mi verjük fel a homokos földút porát, hogy odaérve a farmhoz ez a látvány, a bemutathatatlan illat és a kedves vendéglátók várjanak bennünket...

Látható és láthatatlan szövedékeink 3.

A bejegyzés első része itt: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-1.html

A második pedig itt: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-2.html

Látható és láthatatlan szövedékeink 2.

Mindamellett, hogy vártam, kicsit féltem is ettől a naptól, illetve volt bennem egy aprócska drukk, hogy ott leszünk ketten, egész nap, ismeretlenül, milyen érzés lesz, megtaláljuk-e egymással a hangot, miről fogunk beszélgetni, egyáltalán fogunk-e, de egyrészt már egy ideje tudatosan viszem magam olyan helyzetekbe, ami túllóg a komfortzónámon, ami az emberekkel való kommunikációt, együtt időtöltést illeti, másrészt mindig arra gondolok mostmár ilyenkor, hogy nincs mitől félnem, mert mi történhet? Lehet jó, és akkor milyen jó, hogy belementem, és lehet rossz, de nekem akkor is jó, mert legalább megpróbáltam és akkor ott az a feladatom, hogy elfogadjam, hogy nem lehet mindig mindenkivel jó... 

Judit esetében kár volt félnem bármitől is. Köszönhetően talán annak, hogy van egy másik érdeklődése?, munkája?, szíve csücske? (nem tudom, ő hogyan definiálná azt, amivel még a szövés mellett szívesen foglalkozik) a szövésen kívül, vagy az élete szövetének az alakulása miatt, szerintem ő mindenkivel megtalálja azt a hangot, amire a hozzá betérőnek szüksége van. Talán másképp nem is lehet ezt csinálni, hiszen olyan intim az egész: csend van és nyugalom, óhatatlanul közel kerültök egymáshoz, egymásra hangolódtok és ő nagyon tud rád figyelni. Elmondása szerint tudatosan nem is vállal 3-nál több emberrel való foglalkozást egyszerre, mert bár helye lenne rá, hogy több szövőszéket is beállítson, nem tartaná korrektnek, ha nagyobb számú tanítványa lenne, mert a figyelme, a törődése ennyi embernek elegendő egyszerre.

Először készítetek egy próbaszövést, ahol megmutatja a fogásokat, amikből összeáll maga a szövési folyamat, majd te ülsz be a szövőszékbe, s megpróbálod leutánozni a mozdulatait. Ha már egy kicsit begyakoroltad ezeket, elindulhat a tényleges alkotás, de még nem tudsz teljesen önállóan dolgozni: együtt számoljátok a sorokat a kitalált mintázatnak megfelelően, segít fonalat váltani, ha kell, megméri, hogy már mennyit haladtál és még hány sort szőjj, vagy épp segít visszafejteni a szövést, ha túlmentél. Ő húzza meg a már leszőtt anyagot, hogy ismét könnyen tudj a csónakkal a láncok közé hatolni a vetülékfonaladdal - rá sem kell néznie a szövésedre, mert már a szövőszék hangjából kitalálja, ha feszesíteni, tekerni kell. Gondoskodik róla, hogy egyél, igyál bizonyos időközönként, mert pontosan tudja, hogy mennyire fárasztó lehet, főleg elsőre, ez a munka (a kávéd isteni Judit, köszönöm, de a tea is nagyon finom volt :)).

Ahogy telik a nap, egyre több sor és sor szövődik. Judit is foglalatoskodik közben valamivel és beszélgetünk. Nem hittem volna, hogy sok olyan dolgot is elmondok majd neki, amikről szinte soha, senkivel nem beszélek. Ő is megosztja velem kalandos élete egy-egy szeletét. Azt hiszem, az arányok kissé megfordultak most: ő beszélt többet, de én sejtettem, sőt, próbáltam is előzetesen felkészíteni őt arra, hogy így lesz, mert nem tudom megtagadni teljesen önmagam - nekem még mindig sokkal jobban megy mások hallgatása, mint az, hogy én beszéljek - bár, mint most is, adódott rá alkalom, hallgatóság, hogy én is meghallgattassak és ezt mindenképpen köszönöm, mert néha kell ez a szokatlan élmény nekem is.

Azon gondolkodtam, amit többször érintettünk Judittal is: a szavakon, a kifejezéseken, amiket használunk. A szövéssel kapcsolatban például; Judit mesélte, hogy a szövés szó eredete talán a sövényből jöhet. Ágak-bogak, ha összeszövetkeznek, belőlük készül a szövevény, mely elkerít minket a külvilágtól és fordítva is, a külvilágot tőlünk. Hálót sző a pók, cselszövéseket követünk el, terveket szövögetünk, sorsunkat a sors istennői szövik. Az eredmény, egy új valami, egy új szövet, egy átalakítást követően. Az egymás után rakott szavaink is egy új szövetet, azaz szöveget alkotnak. A nyelvünk gyönyörű, plasztikusan kifejező...

A mű ma elkészült. A nyersen levágott kendő egy napot pihent, majd rojtoltam, beavattam, megszáradt, most pedig jó erős gőzzel átvasaltam. Képet később tudok róla készíteni, a jelen fényviszonyok nem teszik lehetővé, hogy jó fotót tudjak csinálni róla.

Judit, egy Einstein idézetet választottam a végére, mert nagyon tetszett a tiéd, és mert semmi nem történik véletlenül: ma Einstein hitvallását küldte el nekem valaki az üzenetében... 

"Érzelem és vágyakozás a motiváló erő minden emberi igyekezet és alkotás mögött." (Albert Einstein)

Itt még a nyers állapotában, frissen a szövőszékről

A bejegyzés első része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-1.html

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

Látható és láthatatlan szövedékeink 1.

A tavalyi Asszonyműhely óta kerestem a lehetőséget, hogy valamivel közelebb a térben szőhessek újra. Erre a célra a csillaghegyi közösségi házat ajánlotta annak idején Zsuzsa, de oda nem jutottam el még eddig, ellenben az fb továbbra is ugyanolyan szerepet tölt be nálam, amit már korábban is: ismeri az érdeklődésemet és felajánl figyelmemre méltóságokat, melyekre csak le kell csapni. Így találtam rá Juditra, és a kézzel szövött sálakra, kendőkre, melyek a műhelyében készíthetők.

Hihetetlennek tűnt, hogy egy nap alatt megszőhető egy ilyen csoda, muszáj volt hát kipróbálnom, utánajárnom, hogy hogyan is van ez. Az elsőre megbeszélt időpontban sajnos nem tudtunk találkozni szomorú események miatt, most szombaton reggel viszont ott sétáltam egy kis csendes utcában, hogy megérkezve a műhelybe az egész napot Judittal és a fonalak, szövőszék társaságában töltsem. 
Első meglepődésünk akkor volt, mikor én nem készültem, valami miatt nem gondoltam és nem is kérdeztem rá előzetesen, hogy itt szövőszék lesz a munkaeszköz, nem pedig keret, és nemcsak kézzel, hanem lábbal is dolgozunk. Így aztán megjelentem kis hosszú szoknyácskámban, amit rögtön lecseréltem egy kölcsönkapott bemcsire, hogy a lábítóhoz kényelmesen hozzáférhessek - természetesen mezítláb, úgyhogy még egy zoknit is kaptam a játszóruha mellé.
A munka azzal kezdődött, hogy eldöntöttük, hogy melyik szövőszéken, milyen fonalból, milyen nagyságú és mintájú kendő készüljön. A két kisebb szék közül választottam az egyiket, a fonalak közül a fonalclub Debbie Bliss Rialto Lace fonalát, halványzöld-halványlila párosításban.

A hossza a kendőnek a mindenféle utómunkálatok után 190 cm lett legvégül + a rojtok (~5 cm), amit azért fontos előre megtervezni, mert ezzel már lesz egy elképzelésünk arról, hogy a kendő viselésekor hogyan fog majd mutatni a nyakunkban. Négy fő részből áll, egy-egy rész a zöld, egy-egy rész a lila, váltakozóan, melyek között átmenetet képez a csíkozás. Ez így egy elég egyszerű mintázatot ad, én szeretem az egyszerűséget, de természetesen lehet készíteni plusz technikák (pl. az ún. csáncsálás) megtanulásával/bevetésével bonyolultabb mintázatú kendőt is. 
A szövés, mint minden kézzel végzett munka, elmélyülést, lecsendesülést kíván.  A függőleges fonalfelvetés, a lánc jelenti az állandóságot, a vízszintes a változatosságot, az esetlegességet, a kreativitásunkat; ez teljes mértékben tőlünk függ, a tudásunktól, hogy mit tudunk megvalósítani, az ízlésünktől, hogy mi az, ami tetszik nekünk. Ha nagyon tanácstalanok vagyunk, számíthatunk Juditra, aki biztosan segít majd eldönteni, hogy mit válasszunk. Finom eleganciája és kifinomult stílusa, mely a műhelyébe belépve azonnal érződik, garancia erre. 

A bejegyzés második része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-2.html 

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

Levendulahetek Pannonhalmán - utolsó nap

Eddig még mindig közbejött valami, amikor a tihanyi levendulást meg szerettem volna nézni, talán jövőre sikerül, de most jól jött Travellina felhívása, miszerint menjen mindenki Pannonhalmára, mert az jó. A bencések itt újra foglalkoznak gyógynövénytermesztéssel, vannak levendulaföldjeik is, a fíling hasonló lehet Tihanyhoz, és még tehetek egy sétát diákéveim városában is, úgyhogy hajrá.

Reggel a 9 órás Railjettel indultam Győrbe, majd onnan busszal tovább Pannonhalmára, mert az információs néni telefonon azt mondta, hogy a vasútállomás nagyon messze van az apátságtól. Sokkal jobban szeretek vonatozni, de aztán megfogadtam a tanácsát, és buszra szálltam a csihuhu helyett (pedig a Győr-Veszprém vasútvonal gyönyörűszép, vagy volt, legalábbis még olyan kb. 15-20 évvel ezelőtt, megboldogult ifjúkoromban). A vonatút borzalmasra sikeredett, tele helyjegyesekkel, s rajtunk kívül még felszállhattak az emberek anélkül is, szóval ott is álltak fürtökben, ahol egyébként csak közlekedni szabadna. Ráadásul állítólag ezek a kocsik még szűkebbek is, mint egyébként, úgyhogy még inkább idegesített, hogy állandóan az arcomban landolt egy-egy hátsófél, vagy hátizsák, vagy mindkettő… Ezen kívül kifogtam egy velem egy négyesben, sőt két négyesben ülő, Bécsbe tartó ázsiai családot (nem tudom soha megállapítani ránézésre, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik, most a kínaira tippeltem), egy végig ordítozó kisfiúval. De tényleg, hiába csitította az apja, képtelen volt normál emberi hangon beszélni, jaj. Amit meg már korábban is konstatáltam: általában szeretem hallgatni a körülöttem idegen nyelveket beszélőket, de az ázsiai nyelvek, ezek borzasztóak a füleimnek.

Szerencsére az út másfél óra alatt megvan, megkönnyebbülten szálltam le egyik kedvenc városomban. Nem emlékeztem pontosan, de aztán megkérdeztem, és kiderült, hogy jól rémlik, a vonatállomásról egy aluljárón keresztül rögtön a buszállomásra lehet jutni és nem kell fel- majd utána lemenni a felüljáróra/-ról. 
Kevés várakozás után indult is egy busz, amivel röpke ¾ óra alatt ott is voltunk a csendes faluban. Felcaplattam a műút mellett az apátságig. A 13 órakor induló, levendulára kihegyezett vezetésre, mint kiderült, nem kellett előre bejelentkezni. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy kettéoszlott a csapat és két vezető mutatta be a kertet, a növényt magát, a feldolgozást. A hölgy egy kb. félórában szuperül összefoglalta a tudnivalókat, nagyon hasznos és érdekes volt. Pl. amit én nem tudtam eddig, hogy sokfajta levendula van, náluk a francia és az angol levendula nő. A francia hamarabb virágzik, ottlétemkor még ugyan lilállott a terület, de annak a mezőnek a nagyját már learatták. Az angol később érő típus, így azt teljes pompájában láthattuk most. Ezen kívül különbség még, hogy az angol nagyobbra megnő, illetve az olaj lepárlásakor mennyiségre több, azonban minőségre gyengébb végtermék készül belőle. A levendulaolajat aztán felhasználják likőr, bor, szappan, kézkrém, fürdőolaj és fürdősó, csoki, szörp, ecet, teakeverék készítéséhez. A gyógylikőrjeik a 18. században lejegyzett recept alapján készülnek. A szörpöt kóstoltam ott a helyszínen, a teaházban, finom, frissítő, hamar elfogyott.

Egy kis vizes medence a teaház előtt, tavirózsával

Sajnos az apátság látnivalóinak végigjárása kimaradt a napból, de szeretnék még visszamenni úgy, hogy este érkezni, megaludni vagy az apátság vendégházában, vagy lenn a faluban, egy panzióban. Másnap délelőtt pedig felsétálni, részt venni a vezetésen, amelyek 11.30-kor és 14.30-kor indulnak. A kilátás egyébként gyönyörű onnan fentről...

A kincsek :)

Jó nap volt, mert: 

- elhatároztam, hogy jövőre ültetek a balkonra levendulát, mert imádom és mostmár többet tudok a termesztéséről is, meg még utána is tudok olvasni az ültetésig :), 

- muszáj vennem még abból a szörpből, szerencsére a fővárosban is van boltjuk, ahol kaphatóak a termékeik, 

-visszafelé a vonaton a menetjegyvizsgáló néni (szigorúan nem „kalauz”, pláne nem „kaller” :)) megdicsérte az outfitemet (ami egy sima fehér ing, kék póló volt; azt hittem először, hogy a nyakláncomat fogja, mert amiatt már többször megszólítottak, a múltkor egy néni csak úgy szó nélkül megállt előttem és csak nézte és csodálta :)), azt találta mondani ugyanis, hogy „de csinos fölsője van”... Visszafelé egyébként kb. hárman ültünk az egész kocsiban, és ebbe már őt is beleszámoltam, aki dolgavégeztével leült egy szabad négyesbe és olvasott...

A csodálat tárgya - hittem én