2013. december 31., kedd

2013. december 26., csütörtök

Imagine Budapest-i séták 3. - Édes élet (nemcsak édesszájúaknak)

Erről a sétáról hivatalos cikk is született a zindexen, amit belinkeltem ide, ettől jobban én sem tudnám leírni az élményt, inkább csak fűszerezném még néhány saját képpel.
Először a cikkben emlegetett cukor idővonal:




 Volt egy kutyus is a csoportban, aki figyelmesen végigkövette a sétát, főleg a nyíló csokispapírok neszére vált különösen figyelmessé :)
A cukorkaboltban és udvar egy részlete, ahová a bolt bejárata nyílik:



A most Danubius Hotel Astoria**** előcsarnokának és az 1914-ben épült hotel étkezőhelyiségének egy részlete:

A szálló egyébként úgy jött a képbe, hogy régen sokkal többet jártak az emberek szállodába, gyakran ott ettek, illetve egyesek ott is laktak életvitelszerűen, itt pl. Krúdy Gyula, csak aztán mennie kellett, természetesen egy nő miatt :).

Az egykori lakóház a Stühmer csokigyár mellett, a Szentkirályi utca 10-ben:
A séta az Auguszt cukiban zárult, ennek a családnak is igen érdekes a története... Ismételten egy információkban gazdag séta volt ez, tele kis apróságokkal, kóstolással, szóval egy édes íz- és sztoriélmény. :)

http://index.hu/2013/karacsony/a_tibi_csoki_meg_a_czukkedli/

2013. december 23., hétfő

Egy vizuális gyönyör ez a könyv :)

Ha könyvet írnék, azt szeretném, hogy valami ilyesmi hangulata legyen (és amilyen ennek a nőnek az első két könyve is még). Egyelőre még csak átlapozgattam, nem is tudom igazán megfogalmazni, hogy miért tetszik annyira, de ha lenne a könyveknek szépségversenye, nálam ez biztosan valami dobogós helyen végezne.

2013. december 20., péntek

Selfie vagy shelfie? :)

Vagy mindkettő. Kicsit az én ízlésemnek sok az arcba tolakodó, cikket megszakító reklám az oldalon, de jó kis mindenféléket lehet olvasni rajta, pl. ezt:

http://www.nyest.hu/hirek/van-elet-a-szelfiken-tul-itt-vannak-a-shelfie-k 
Ez itt az én egy shelfie-m, jómagammal, ahogy a rajzművésznő elképzelt.

Valamint itt tartunk most, köszönöm mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy olvasásra adja a fejét e bloggal kapcsolatban :):

A kolléganőm anyukájának munkája...

... egyben az én ajándékom, köszönöm, szép:

2013. december 18., szerda

Fáj a torkom :(

S ha beteg vagyok, akkor iszom csak inkább teát, mert amúgy kávézom, de többször kéne teáznom, mert nagyon finom tud lenni egy-egy csészével.

Visszatértem a könyvekhez...

... mert volt egy időszak mostanság az életemben, amikor képtelen voltam beléjük merülni, amikor nem tudtam rájuk figyelni, ilyen pedig még korábban soha nem fordult elő velem. Egyrészt szerencsére, hogy úgy érzem, hogy képes vagyok rá újra, hogy belefeledkezzem a történetekbe, másrészt, állandó gondot okoz, hogy hova tegyem a könyveket. Szeretnék egy könyvtárszobát, mondtam már? :) A sok könyv, egy kényelmes ülő- és/vagy fekvőalkalmatosság, gyertyák és az olvasólámpa fénye, jaj, de imádnám. :) Ebben hiszek ezzel kapcsolatban :): 
Megmutatom, hogy miket vettem/kaptam mostanság. Egy részük történet és mese, egy részük lakberendezés, egy részük fotózás, egy rész pedig a várostörténeti séták eredménye. (Itt még gondolkodom egy több ezer oldalas, négykötetes műemlékes könyvön, amiről a napokban szereztem tudomást egyáltalán, hogy van ilyen. Az a Forster Gyula írta/szerkesztette, akiről a Forster Központ kapta a nevét, ők szervezték a de la Motte-Beer palotai bejárást.) Az angol nyelvű az angoltanárunk karácsonyi ajándéka, immár talán második éve, hogy már nem ilyen szintes, könnyített könyveket kapunk tőle, hanem olyan igaziakat, még ha ezek nem is feltétlenül a legmagasabb szintű szépirodalmat képviselik (azokat nem is értenénk még szerintem). A mi ajándékunk a számára az idén, aki egy old-fashioned woman, egy papírból készült határidőnapló, tollal - egyszer említette, hogy ő még használ ilyesmit, hát ezért.

A Kádár Annamária, ő egy dedikált példány. Joanne Harris régebbi könyveit jobban szeretem, az utóbb olvasottak elég nyomasztóak voltak (pl. a Kékszeműfiú), a Csokoládén nagyot dobott a film, de a könyv folytatásai már kevésbé tetszettek, ezen a köteten még gondolkodom, hogy visszavigyem-e a könyvkölcsönzőbe, vagy sem. Bíró Szabolcs könyvét, a Sub Rosa-t biztosan visszaadom, nagy reményeket fűztem hozzá, de nekem kicsit bicsaklós a stílusa (ettől függetlenül kíváncsi vagyok a Ragnarökre, ami most íródik, illetve a Sub Rosa utáni Non nobis Domine I-II. könyveire, mert a témáik viszont érdekelnek).


Kölcsönben itt van még nálam Kőrösi Zoltán egyik könyve (Szerelmes évek), ezt elkezdtem olvasni, aztán abbahagytam, de tegnap este újra nekiveselkedtem, és most már másképp állok hozzá és élvezem. A Szerb Antal irodalomtörténeteiből is olvasok egy-két oldalt, és utazás közben meg  előkerül a tableten  Joe Abercrombie trilógiája.

2013. december 16., hétfő

Céges karácsony 2013, kettő pont nulla :)

Jól felvitte az Isten a dógomat, nekem két karibuli is jut egy évben. :)
Az évek óta tartó folyamatos outsourcingnak hála, egy kicsit ahhoz a céghez is tartozom talán, ahol/akinek 2002 óta dolgozom. A hét öt napjából ötöt ott töltök náluk, jobban ismerem a mindennapjaikat, jobban, mint az anyacégemét, aki elad nekik. Egy kolléga meg is kérdezte most, a bisztróban (http://www.xobistro.hu/), hogy látja, hogy a emailcímemben még mindig benne van a "ext", (mint external, azaz külsős munkatárs), hogyhogy? Fura a szitu nekem is, de a több mint tíz év alatt már megszoktam, hogy se ide, se oda nem tartozom igazán, illetve, egy kicsit meg mindkét helyhez kötődöm. 
Itt is finomak voltak a kaják, akartam vinni a fényképezőt is, hogy majd fotózok, de végül nem volt merszem, nem tudom egyrészt, a kollégák mit szóltak volna hozzá, másrészt, néha még mindig gyáva vagyok használni, pedig a menü olyan hangzatos volt, jó lett volna, ha megőrzöm. Látszik egyébként, hogy nem vagyok egy nagy gourmet vagy gourmand (ezt sosem tudom melyik melyik, de még ha megnézem a jelentésüket, akkor sem: gourmand: az étkezésben a különleges, kiváló ételeket kedvelő, nagyétkű ember, aki ezeket élvezettel fogyasztja, gourmet: ínyenc, kifinomult gasztronómiai ízlésű ember - szeretem kipróbálni a különleges dolgokat, de nem vagyok nagyétkű, ugyanakkor, aki a különleges dolgokat szereti, az lehet ínyenc és kifinomult ízlésű is egyben, nem?). Voltak pl. desszertnek kitéve kis muffinok és elvittem őket az asztalhoz csak úgy magában (svédasztalos megoldás volt), és olyan száraznak tűnt, nem ízlett, mire kiderült, a menüt megnézve, hogy almalekvárt kell rátenni, és úgy már fini lesz...és hát láttam én, hogy valami lötyi is van még mellette, de eszembe nem jutott, hogy az ahhoz van. :)
Jólesik, hogy ajándék terén is gondoltak rám is, nemcsak az igazi munkatársakra, ezeket kaptuk, köszönjük szépen!
A zajándékok :) (a gyertya saját :))

2013. december 13., péntek

Sötétség délben - erről jut eszembe

Annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hogyan bírnám az északi államok folyamatos hűvösségét, illetve ilyenkor, télvíz idején kifejezetten fogvacogtató időjárását, napmentességét (szerintem nem sokáig, megpusztulnék elég hamar, most itt is nyomasztóan nincs fény, nincs élet, Közép-Európa tele is tud depressziót lehelni, ha akar), mégis vonzódom ehhez a tájhoz, érdekel ezeknek az országoknak a története, mitológiája, hívjuk most ezt olyan középkorias, sötét, skandináv feelingnek mondjuk. Lásd, hogy mire gondolok, a Vikingek c. film nyitódala, és egy-két hangulatfotó a tumblr-ről. Ugyanakkor tetszik a nagyon világos, sok fehéret tartalmazó északi design is, amely talán pont azt a sok sötétet hivatott ellensúlyozni...



Thor (óészaki mennydörgésisten) kalapácsa, a Mjölnir (Mjöllnir, Mjollner, Mjølnir, Mjølner)
(Nevéből jön állítólag a Thursday, azaz Thor’s Day)

És, ki tudja, talán ő is egy viking leszármazott :)

Céges karácsony 2013

Idén a Városligetben került rá sor, itt: http://varosligetcafe.hu/, korizással egybekötve, ami sajnos az egyik kolléganőnek mentővel és műtéttel végződött, szegény elesett a jégen, ezúton is jobbulást neki. Egyébként ettünk, ittunk, jól mulattunk, idén az ötéves törzsgárda dolgozók tizennégyen voltak, ők megkapták a szokásos, gravírozott tollukat, tízéves jómunkásember most nem volt. Van már két 15 évesünk is, de ahogy hallottam, majd a 20 éveseket ünneplik csak legközelebb, már ha lesznek olyanok.
Csináltunk céges "családfát" is, az ujjlenyomatunkat kellett odatenni a fán valahová, reméljük, nem USA kémek megbízásából került erre sor. :)
Ajándékunk idén is egy-egy cd, az én második választásom ez volt most (az első, bár benne volt a listában, mégsem volt elérhető):

(Great Expectations - Original Soundtrack)



2013. december 11., szerda

Jól emlékeztem én :) - "A patikus útján" - a Forster Központ szervezésében

Már amikor elkezdtem gondolkodni ezen a bejegyzésen, akkor bevillant az agyam egy hátsó zugából, hogy én már ezt láttam valahol. S utánakerestem és tényleg! 
Hétvégén a Várban voltam, ahogy már korábban említettem, a de la Motte-Beer palotában jártam. Mostmár jobban figyelek arra, hogy mit hol találok meg, ezt a programot a www.muemlekem.hu oldalon leltem: egy 2,5 óra keretében megismerkedhettünk az épülettel és egy kicsit a Vár történetével is, bár ez utóbbi még felfedezésre vár, nagyon keveset tudok a városnak erről a részéről (is). Konstatáltam, hogy szinte minden épület műemlék errefelé, és szerintem még sok titkot rejtegetnek - számomra biztosan. Miután a palotát végigjártuk, kimentünk a hideg utcákra, hogy végigsétáljunk ezek között a régi házak között, de kétségtelenül még jobban élvezhető lett volna a séta, ha nincs a metsző szél és a zimankó. (Még egy bambulászást bevállaltam az idénre, de mostmár majd, legalábbis ilyen kinti programot, inkább csak tavasszal vállalok, hiába, túl fázós vagyok hozzá, főleg, ha csak álldogálni kell és a 'meséket hallgatni'.)
És amiért elkezdtem filózni azon, hogy a konyha a palotában olyan ismerősnek tűnt, az azért volt, mert tényleg láttam képeket róla, méghozzá az idei angliai úton megismert kedves útitárs írt és mutatott képeket itt:

http://ingy0mbingy0m.wordpress.com/2013/09/08/mit-rejt-a-budavari-posta-epulete-a-disz-teren-de-la-motte-beer-palota/

A mozsaras-levendulás fotó ugrott be az ő leírásából, a mozsarat én most az épület padlásterében láttam viszont:
A bútorok nagy része most valamiért hiányzott a térből, nem figyeltem éppen, mikor mondták, hogy hová lettek, így jobb híján a falfestményeket fotóztam orrvérzésig:
Az ajtó feletti falfestés (szakkifejezéssel supraporta) copf stílusú...
... ellentétben a falakéval, melyek késő rokokó, kora klasszicista vonásokat mutatnak.
Én nem értek ehhez, de volt a csoportban két művészettörténész hölgy is, s az egyikük eléggé leszólta a restaurátorokat - kétség se fér hozzá, hogy ezen a festményen még az én laikus szememnek is furák az arcvonások például. 
Kedvencem, a levendula is volt a padláson:
A konyha nekem is nagyon tetszett:
Valamint az egyéb részletek a házban, egy ajtózsanér, vagy egy kilincs, ezekre azt mondták, hogy nagyjából az eredetiek:

S ezek az intarziás asztalok is szépek:


Szóval nincs vége, a 'to do' listámra, ami egyébként nincs sehol leírva, csak a fejemben létezik, felvettem a budai Vár tüzetesebb feltérképezését is, mert ennyi nem volt elég belőle... :)

2013. december 10., kedd

Ane Brun - Halo (Beyoncé cover, Skavlan, 29.11.2013)

Hátborzongató, még akkor is, ha csak feldolgozás. Nyilván elfogult vagyok a kevésbé ismert előadókkal szemben, de nekem sokkal jobban tetszik a cover, mint az eredeti, annak ellenére, hogy azt közel 190 millióan hallgatták meg.
(És nincs is jobb annál, mint egy jó minőségű fülhallgatóval zenét hallgatni, ahol a lélegzetvételét is hallod az énekesnek, vagy a hangszer húrjának pengését, egyszerűen gyönyörű.)

https://www.youtube.com/watch?v=6FWG4hIzQTo

2013. december 9., hétfő

Volt ma mindenféle...

... kezdődött azzal, hogy nem volt reggel túlságosan hideg, jó, jött a tömegközlekedő jármű nagyjából rendesen (10 perc késés, az itt egészen jónak számít), készültem angol órára és nem sunnyogtam el a tanulást, ahogy általában szoktam, szuper (csak ami ragad - erre játszom többnyire :(, ez meg nem sok mindenre elég), sikerült visszaszereznem a már leadott ruhapénzes számlát, úgyhogy remélhetőleg a csere megoldva, király, egy akkora, de akkora szivárványt láttam, hogy még, sőt, duplát (bár a külső azért sokkal halványabb volt), szép. Szürreális kép fogadott a belvárosi villamosmegállóban, ahogy a sok ember mobillal próbálja lefotózni az égi tüneményt, persze később, a külvárosban, amikorra már azt hittem, hogy addigra úgyis elszáll, mire kiérek, de nem, akkor nekem is muszáj volt lekapni, mert egészen szépen elkülönült egymástól a piros, a sárga és a zöld szín, és horizonttól horizontig tartott, nem is fért a mobilba (ellentétben a csodás látványt nyújtó gyárkéménnyel).

Tehát jól indult. Meló, majd volt egy röpke gondolatmenetem arról, hogy alföldi gyerekként egy csomó mindenre akkor csodálkoztam rá, mikor elkerültem a Dunántúlra, a fősulira, illetve pl. most, amikor sváb származású kollégáim is vannak. Egyrészt ilyen gasztrodolgok jutottak eszembe, hogy van olyan, hogy a túróscsuszát porcukorral (elvetemültebbek szalonnadarabkákkal ÉS porcukorral) vagy a káposztás 'cvekedli'-t (nálunk csak simán 'tészta' az) is édesen eszik, hogy mi az, hogy smarni, avagy császármorzsa (annyira nem szerettem meg), hogy a töltött káposztát, már ha készítenek ilyesmit, akkor azt nem édes, hanem savanyú káposztával csinálják (tulképpen ekkor nem is igazi töltött káposzta, mert nem a káposzta levelébe töltik bele a tölteléket, amit mellesleg nem rizzsel készítenek, hanem a gombócok mellé rakják a káposztát), szóval hogy ilyenek, ennyire eltérőek a szokások. Aztán, hogy a győriek Komáromba ill. Komárno-ba jártak át bevásárolni, és vették a szlovák csokit, ami Deli névre hallgat, mondjuk finom, valamint én is használtam az akkoriban már bimbózó üzletember hajlamú kolistársaktól vásárolt szlovák füzetet (visszagondolva, nem hiszem, hogy oly sokkal olcsóbb lett volna, mint az itthoni spirálfüzet, inkább csak különlegesebb), ott hallottam először, hogy a magasztosan a hűség városaként aposztrofált Sopron más szemszögből nézve a jól fizető osztrák vendégek talpnyalója bizonyos vélemények szerint, és még egy csomó minden, ami most nem jut eszembe, de hogy ott nyílt ki a számomra egy másik világ, ami túl volt azon, hogy az én nagymamám meg Romániába járt ki vásárolni (törölközők, konyharuhák :)), és a tévében meg román adás is jött a magyar mellett...
Amivel viszont nem találkoztam főiskolás koromban (és innen indult az egész gondolatmenet), az a lentebbi, szintén híres szlovák (vagy cseh? vagy csehszlovák?) termék, nem is értem, hogy maradhatott ki a szórásból, pedig állítólag nagyon ott van a szeren (nekem ez se jön be annyira, mint amennyire sztárolva van - szimpla ízesített vagy ízesítetlen ostyalap, semmi extra) és most egy kolléga hozta a régiós útjáról, az oplatky, ez éppen 'gejl' mogyorós töltelékkel (apropó, ez a szó is felnőttkorom hajnalán került be a szókincsembe, mi asszem csak nagyon édes, esetleg émelyítően édesnek mondjuk az ilyesmit, úgy magunktól):

Aztán jött a kürtöskalácsos bácsi, vagy két hete jár be hétfőnként, s ahhoz képest baráti, harmadáron adja őket, amit most a Vörösmarty téri karácsonyi vásárról olvastam, hogy ott ezerötszá' egy darab. És van karácsonyi különkiadás most, ennek a tésztájában csoki- és kandírozott narancsdarabkák vannak, és különböző beforgatásúak, úgymint kókusz, fahéj, jaj... A másik pedig a Herbatea Manufaktúra különlegessége, egy mézállagú valami, amit meleg vízben feloldva egy teaszerű valamit kapsz, hm, érdekes:
És aztán, a sok jó után, valahogy minden elromlott. Beleolvastam már most itthon két blogba is, orvosok mind a ketten, akik írják, és hát keményen lerántódtam a rózsaszínű felhőcskéimből. (Tudom én amúgyis, hogy sok baj, meg gond van, csak nem szeretek róluk írni - így viszont úgy tűnhet, hogy minden csak móka és kacagás, pedig nem.) Ilyenkor csak a mérhetetlen hálát érzem minden iránt, ami van az életemben, és ugyanakkor a szomorúságot, hogy másoknak miért olyan kemény az élet, amilyen. Van-e, létezik-e olyan emberfeletti szociális erőfeszítés, amellyel legalább egy picikét csökkenthető lenne az emberi szenvedés, ha nem is lenne megszüntethető teljesen? Néha azt gondolom, hogy nem, képtelenség annyi mindenki életén javítani, jobbítani, mint ahányan szenvednek ezen a földön, lelkileg és fizikailag.
Kundera könyvének a címe jut eszembe sokszor erről az érzéskupachalmazról, amit nem is tudok rendesen kifejteni: a lét elviselhetetlen könnyűsége. Egyrészt, másrészt pedig a nehézsége, egyidejűleg. Vagy nem is tudom, elég bonyolult, ráadásul ismét feltámadt a szél is, csapkodja a porfogó ponyvát kinn az erkélyen, és a bútorok, tárgyak kísértetiesen meg-megnyikorognak idebenn; talán jobb, ha megyek aludni...