Karácsony, újév, 2015, 2016

 "...Elmúlt az is, mi távolba lángolt,
emléke hamu, magányos várfok,
nem maradt se tűz, se izzó parázs,
elillant, mint a sosem volt varázs..."

Az idei december, a karácsony és majd az újév szólt, szól sokmindenről. A félelemről, az örömről, a bizonytalanságról...

Bizonytalan minden, ami a munkámat, munkahelyemet illeti. Az egyik nap, még mielőtt el nem vonult mindenki szabira, bevittem a masinát, hogy majd jól lefényképezem a kolléganőimet, akikkel talán utoljára dolgozunk így együtt, de végül nem kattintottam egyetlen portrét, egyetlen csoportképet sem, mert nem akartam ezzel is azt plántálni a sors felé, siettetni netán, hogy valaminek vége lesz, vége lehet (bár nyilvánvalóan lesznek változások mindannyiunk életében, ez nem függ az én félős érzéseimtől; remélem és kívánom, hogy mindenki csak profitál, profitáljon ezekből). Csak részleteket mertem megörökíteni a karácsonyba öltözött irodából:

Szólt az örömről, mert kisbaba érkezett a családba, aki egészséges és gyönyörű, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva:

 A 'nagylányok' is jól vannak, ügyesek és szépek és aranyosak. Egyiküktől ezt kaptam, a kis drága, tűzzománcolta az anyukája segítségével:

Elképesztő egyébként, hogy mennyivel bátrabbak ők, mint mi, vagy amilyen legalábbis én voltam gyereknek, szeretnek szerepelni, kiállni a család elé és simán lenyomni a 'kiskarácsony-nagykarácsony'-t; nem félnek beszélni a vágyaikról, arról, hogy mit szeretnének... nagyon jó, hogy így nevelkedhetnek, és nem csupa korlát, csupa szégyenlősség, csupa befelé fordulás közepette...

Szólt a félelemről is, az ijedtségről, egy rosszindulatú szövettanú anyajegy miatt, aminek a híre karácsony előtt ért minket, de reméljük a legjobbakat, úgy tűnik, bár még nincs meg minden eredmény, nincsenek áttétek a testben...

Vagy két kilót biztos híztam ezektől és társaiktól, na, ez nem jó hír :(

A szupertitkos karácsonyi meglepetésem az ÖTYE-nek, nekik készültek anno a Szövőmaratonon ezek a kendők, mostmár megmutathatom őket teljes valójukban, a nem-szeretem rojtolással is elkészültem végül:

A bögrék a ráadások, annyira megtetszettek, hogy készíttettem egy-egy ránk jellemző mintájút (vagy amiről azt gondolom, hogy jellemeznek minket) Sila Porcellana-val:

B-vel sűrűre sikerült a decemberünk: együtt jártuk meg Salzkammergutot, voltunk egy Pilinszky-esten, moziban (Hajnali láz). Neki készült ez a párna, ez a poháralátét...

... én pedig kaptam tőle a mozijegyet és a könyveket.

D-nek köszönöm, hogy sokat beszélgettünk, illetve főleg írtunk, továbbra is nagyon szeretem az alkotásait, gyönyörűen készíti el a csodásabbnál csodásabb darabjait. Kívánom, hogy a rend, amire törekszik, folyamatosan érkezzen az életébe, valamint boldog, egészséges és elégedett legyen, amennyire ez csak lehetséges. Köszönöm a támogatását, a jószándékát felém, bátorított, amikor úgy érezte, hogy szükségem van rá, és nagyon tudott rám figyelni, ritkán tapasztaltam eddig ilyesmit irányomban; jólesett, hogy kíváncsi volt és érdeklődő, remélem, tudtam valamennyire viszonozni... Nem sikerült már találkoznunk az ünnepek előtt, így ez a fotó az, amin már láttam az ajándékot tőle, ő pedig még így sem az övét, mert választania kell majd, hogy melyik legyen és meglepi lesz mindaddig, míg át nem adom neki (olyan sötét volt az aktuális pillanatban, hogy nem tudtam fotózni őket természetes fényben):

Botthéka fényképe

Köszönöm a körülöttem élőknek, hogy hagytak élni, és hogy azzal foglalkozzam többnyire, amit szeretek, elfogadtak olyan kis izének, amilyen vagyok. 

Utazhattam az idén is, helló Róma, Provence és Ausztria, tele vagyok ezirányú tervekkel a jövőre nézve is, ahogy eddig, ahogy mindig. 

Beindul a mérlegképes tanfolyam, ott minden vizsgát, ami 2016-ra esik, remélem, sikeresen leteszek majd, februártól tanulás, készülés! 

Nem szűnök meg horgolni, titkos vágyam, hogy megtanuljak keresztszemezni is, de nem tudom, hogyan lesz rá idő...

Vezetnem is újra kell majd, többet, nem félni tőle...
Több angoltanulás!!! 
Több mozgás!!! 
Több olyan felismerés, hogy meglássam, kinek mire van szüksége, és azt nyújtsam, ahogyan csak tudom!!!

Nagyjából ezek jutnak eszembe, a többi megy majd, akár a bárányfelhők az égen...

Mindenkinek legyen olyan a 2016-os éve, amilyet a leginkább kíván magának! 
 

UI: Legyen zene is, mert az kell, nekem már napok óta megy a fejemben, nem bírok elszakadni tőle, annyira szép (és a film is jó): 

 Nadal de Luintra

Advent Salzkammergutban vagy - on? 1. nap

"...Így utazom, és múlt időben mesélem el magam: gondoltam, voltam, éreztem..."

(Fenyvesi Orsolya: Határátlépések)

Gmunden

Még sosem utaztam télen igazán sehová, mert nagyon fázós vagyok és kellemetlenné tud tenni mindent, ha állandóan vacogok. Bár ősszel mentünk, Izlandon éreztem emiatt a legrosszabbul magam, a szinte folyton hideg nózi és végtagok, a többrétegű ruha kényelmetlensége megkeserítette az egyébként nagyon várt és vágyott utat; ennek ellenére olyan szerelmet érzek a kis szigetke után, hogy bármikor visszamennék újra...

A fentiek ellenére mégis igent mondtam erre a mostani útra, mert néha feszegetni kell a határaimat. Persze agybajt kaptam minden egyes alkalommal, amikor ki kellett magam hámozni egy-egy mosdóhasználathoz a sok ruha alól, aztán meg attól is, hogy hiába mozog az ember, azért egy idő átfázik a folyamatos kintlevésben és mindennél jobban vágyik egy kis melegre, vagy hogy lefagy a kezem a fényképezéskor, de igyekeztem ezeket az érzéseket nem túl erősen megélni és nem ezzel foglalkozni az út során, hanem teljesen ott lenni, ahol éppen vagyok, azaz most Ausztriában, közelebbről meghatározva a salzkammerguti régióban.

Reggel hatkor indultunk a szokásos Hősök tere kiindulópontról, eseménytelen utazást követően (már ha a Mosoni pihenőnél a hihetetlen tolongást a mosdóhoz nem számítjuk, mert vagy hat busznyi bécsi, prágai adventoló szeretett volna megszabadulni a megszabadulnivalótól...) érkeztünk első kis városkánkba, Gmundenbe. 

Ennek az egész régiónak, így Gmundennek a gazdagságát is a sóbányászat, sókereskedelem adta. Mostanság inkább a turizmus az, ami meghatározza a kis városka életét: kedvelt kiránduló- és túrázóhely (a Traunsee partján fekvő városhoz közeli csúcs az 1691 méter magas Traunstein), fürdőváros (a salzkammerguti tavak jellemzője, hogy nagyon mélyek és télen sem fagynak be, így a hajóforgalom rajtuk télvíz idején sem áll le), a tavon található Seeschloss Ortban (a magyarul Kastélyszálló címmel futott szappanopera helyszíne, amely első említésben az Orth lovagok 12. századi uradalmi kastélya) pedig sikk házasságot kötni. Magyar vonatkozása is van: itt született Szörényi Levente. Jól ismertek a gmundeni kerámiák is, jellegzetes zöld-fehér színükkel.

Gmunden

Bad Ischl-ben nagy dolog történt: maga Ferenc József császár ükunokája fogadott a Császárvillában, már ha ez egyenlő Mária Valéria, a császárné, Sissi legkedvesebb gyermekének dédunokájával. Szezonon kívül jöttünk, amikor a villa hivatalosan nincs nyitva, csak külön kérésre engednek be és a kasszásnéni/bácsinak most biztosan más dolga akadt, így jött képbe ez az úriember, aki beengedett minket, sőt még mondott pár szót is az üdvözletünkre. 

Bad Ischl

A villát eljegyzési ajándékként kapta a császári pár, Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet, alias Sissi (vagy egy s-sel kell írni? Látom így is, úgy is...). A császár - akit a népnyelv sóhercegnek is nevezett, mivel az anyukája az itt töltött fürdőkúra után fogant meg, a terméketlenség ellen vett fürdőkúrát követően -  nagyon szerette a helyet, minden nyarat itt töltött. 
A villa tele van a császár trófeáival (szegény állatok, nagyon sok van belőlük, mi lehetett szép az ezredik ugyanolyan patás kilövésében, nem tudom...), ezen kívül egy szobát csak a felesége relikviáinak szenteltek. A császár dolgozószobájában (az összes helyiség korhűen megőrzött), egy megkopott pamlagon pedig ezt láttam:

Horgolt(?) takaró melegítette a császárt, ha fázott? (Bad Ischl)

A villa után szerettünk volna enni egy jó kis igazi ischlert, be is tértünk a megfelelő Konditorei-ba és megint olyan történt, ami még nem volt: elfogyott az ischler a cukrászdában! Elég hihetetlen, hogy ez volt (mintha a Gerbeaud-ban elfogyna a zserbó), de így jártunk; jobb híján fényképeztem a többi csodás cuccot, ami ki volt téve az üzletben, mert meg kell hagyni, hogy az osztrákok nagyon értenek ahhoz, hogyan kell ízlésesen tálalni az eladandó árut. (Mindenfelé nagyon szépen megkomponált üzletberendezést, kirakatokat látni, második napunkon, Salzburgban ennek még több példáját láttuk.)

Bad Ischl

Már lassan sötétedett, mire a Wolfgangsee partján fekvő St. Wolfgangba érünk, mely híres búcsújáró templomáról és a benne található szárnyasoltárról.
A legenda szerint Wolfgang a világ zajától elvonult a vadonba, de a sátán itt sem hagyta őt békén. Úgy határozott hát a szentéletű, hogy fejszéjét behajítja az erdőségbe, s ahová leesik a szerszám, oda ő bizony egy templomot épít. A valóság állítólag az, hogy misszionáriusi munkáját követően telepedett le itt az 1052-ben szentté avatott püspök, még a tavat is átkeresztelték az iránta való tiszteletből. A szárnyasoltár az egyik legértékesebb a gótikus szakrális művészet alkotásai között.

Sankt Wolfgang

A templom közös meglátogatása után szabadprogram,  itt csöppentünk bele az első adventi vásárba utunk során, amelyek közül még jópárat meglátogatunk a napokban. Elképesztő, ahogy a házakat, az utcákat mindenhol feldíszítik ilyenkor, mindenfelé folyik a puncs (még Kinderpunch is kapható, az alkoholmentes változat), a forralt bor literszám. Fogy a Kaisersmarrn (ők nem darabolják úgy össze, mint mi, ezt a palacsintatészta-szerűséget, hanem csak úgy lapjával tálalják, persze a hozzávaló lekvárral) meg a Bratwurst, de sokfelé találkoztunk a Bosna felirattal is, ez is egyfajta kolbiféle, mint kiderült. Bethlemeni jászlakat is építenek a kis terekre, néhol élő állattal; nekünk sikerült összefutnunk egy lámával, mások szerint alpakkával - a szamár, az ökör, vagy a bárány talán autentikusabb lett volna a bibliai történetet illetően, de ilyen állatok biztosan nem voltak éppen kéznél. :) Sok-sok gyertya is ég mindenfelé, az izzósorok mellett, itt még ilyen kis tüzek is vannak lenn a földön, amik mellett lehet melegedni:

A szabadidőt követően este 6-kor, már sötétben, a hajókikötőben találkozott újra össze a társaságunk, hogy áthajózzunk  a tó partján fekvő másik kis városkába, St. Gilgenbe. Lehet, hogy amikor jó az idő odakint és ki lehet menni a szabad részre a hajón, akkor szép kis félóra ez, de így, hogy zima van, valahogy nem igazán tolakodunk, hogy a hajó fedetlen részén töltsük el az időt. Lent jobbára a visszatükröződő ablaküvegen próbálkozhattunk kinézni, látni azonban nem sokat láttunk a saját tükörképünkön kívül. De legalább itt meleg volt...

St. Gilgen, a kisfiú Mozarttal és a kivilágított főtéri épületekkel

St. Gilgen arról híres, hogy itt született Mozart anyukája, a nővére ide jött férjhez és az apukája is dolgozott itt. A zeneszerző maga állítólag sosem járt errefelé, mégis van szobra a főtéren, amely épp hegedülés közben ábrázolja a kis zsenit. Ahogy a fellelhető nyári képeket nézegetem a neten a környékről, gyönyörű lehet, tiszta Muzsika hangja nyitójelenetes az egész, amikor Julie Andrews ugrabugrál a film kezdetén a vadvirágos alpesi mezőn dalolászva. :) (Hazafelé megnéztük a filmet a buszon, most pedig egy kicsit utánakeresgettem, érdekes ez a cikk róla: http://film.mindennapi.hu/cikk/kritika/robert-wise-a-muzsika-hangja/2011-11-22/9934)
Valahogy minden nap végén úgy éreztem, hogy az utolsó programpontot már szívem szerint kihagynám, s mennék haza pihenni, ezzel az első estén is így voltam. St. Gilgen és a hajózás nem jelentett akkora élményt, így örültem, mikor a busz begördült velünk a szállásra. 
A panzió az errefelé szokásos családi vállalkozás, papa-mama-gyerekek, mindenki besegít. Ráférne egy felújítás a házikóra, a dohányzórészt pedig jobban el kellene különíteniük, mert hiába van a dohányzószoba a földszinten, a bejárat mellett, mégis valahogy az egész épületben érezni a kissé áporodott füstszagot, és a család néni tagjának, aki a reggeli felszolgálásánál működik közre, kevéssé kellene parancsolgatónak és rendezkedőnek lenni. Biztosan jót akart, meg ahogy hallom, nagyon sokat dolgoznak, a szállásadás mellett gazdálkodnak is, nyilván hozzászokott, hogy mindig és mindenkit irányítson, értem én, de azért mi mégiscsak szállóvendégek voltunk, nem rendetlenkedő gyerekek, akiknek még azt is meg kell mondani, hogy hova üljenek (úgy értem, hogy a négyszemélyes asztalnál melyik székre a négy közül...).
Na, mindegy, volt melegvíz, volt egy kis fűtés is, két éjszakát ki lehetett bírni, első éjjel arra sem emlékszem, hogy B mikor került ágyba (ő kért vacsorát is, aminek az elköltéséhez át kellett sétálni a közeli szálloda éttermébe, a panzióban csak reggelizhetünk), én totál kidőltem, mire előkerült. Ellenben reggel ez a látvány és harapós, kristálytiszta levegő fogadott, mikor kisurrantam felfedezni világosban a környéket:

Untersberg

Második nap: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/12/advent-salzkammergutban-vagy-on-2-nap.html

Harmadik nap: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/12/advent-salzkammergutban-vagy-on-3-nap.html 

"...arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal..." (Dsida Jenő) - Róma(i hangulatok)

Római pillanatfelvételek (link)

Ahol leanderből van a kerítés - Provence, 3. nap

Harmadik napunkon is korán indulunk, mert hosszú napnak nézünk elébe. Először a Sénanque-i apátságba van időpontunk, ahová nagyon pontosan kell érkeznünk, mert sűrűn látogatott és nem engednek be, ha késünk. Az erőteljes látogatottságot mi sem jelzi jobban, minthogy csoportvezetőnk mesélte, hogy februárban foglalt vezetést nekünk... na, meg, az ázsiaiak jelenléte...

Az épületcsoport levendulamezővel (végre, levendula! :)) körülvett kis völgyben van, mindentől távol (a ciszterci kolostorok mind a világ végére épültek, Magyarországon a zirci apátság (ahol most sörfőzésbe fogtak: http://zircimanufaktura.hu/) a legsűrűbb bakonyi erdőségben kapott helyet anno), egy nagyon szűk, kanyargós úton megközelíthető csak. A provence-i 'három nővérek' egyike (a másik két kolostor a kevésbé ismert Thoronet és a Sylvacane, ez a legjobb állapotú és legépebben megmaradt közülük).

Sénanque

Az 1100-as évek vége felé építették, a ciszterci rend filozófiájának és spiritualitásának megfelelően: semmi túldíszítettség, ellenben egyszerűség, ugyanakkor a vallási szimbólumok használatát megengedő, de azokat meglehetősen puritán módon ábrázoló stílus jellemző az épületekre. Jelenleg öt szerzetes lakja az apátságot, ők a kolostorban és kolostor körüli földeken dolgoznak, illetve a rend szabályai szerint, szoros időbeosztásban élik életüket. Önmaguk megismerése, aszkézis, minél nagyobb mértékű megtisztulás a bűnöktől, valamint mértéktartás, alázatosság, szerénység, túlzásoktól való mentesség jellemzi lelkiségüket, mely Szent Benedektől származtatható, aki a 6. században állította össze az ún. Regulát, a szerzetesek szabálykönyvét. A három pillér, amire támaszkodnak: közösen elmondott imádságok, a közösség és az egyház érdekében végzett munka és az egyéni lelki és szellemi művelődés.

Egy kis hölgy vezetett végig minket a látogatható épületrészeken (oda, ahol a szerzetesek jelenleg élnek, ahol mindennapjaikat töltik, nem mehettünk be), ahol régen aludtak, a templomba, ahol imádkoznak, a kerengőbe, ahol elmélkedhetnek, és a közös térbe, ahol összegyűlhettek és -nek jelenleg is.

Sénanque

El nem tudom képzelni, hogy tudnék úgy élni, ahogy a szerzetesek, valahol meg mégis irigylem őket, ha tényleg és igazán el tudják engedni a kolostoron túli világot, annak minden csábításával együtt. Ugyanakkor meg, egy kicsit menekülésnek is érzem, olyan, mintha nem lennének képesek, vagy nem akarnának megbirkózni azokkal a kihívásokkal, amiket a mindenkori kor mindennapi problémái jelentenek. Régen ők, a szerzetesek képviselték a tudást, a szellemet, ők tudtak csak írni-olvasni, de ma már ez teljesen másképp van. Mindenki, aki akar, hozzájuthat legalább egy alapszintű ismerethez, így valahogy már túlságosan archaikus ez az életforma a mai körülmények között. Főleg úgy, hogy azzal, hogy rengeteg turistát fogadnak, itt konkrétan, hogy világi alkalmazottakat foglalkoztatnak, hogy ügyeik intézéséhez autót, netet használnak (térerő, az mondjuk nem volt a völgyben, de ki tudja, lehet, hogy hiperszuper szélessáv hasít a kolostoron belül), mégiscsak ebbe a mostani, modern világba ékelődnek bele, használják annak vívmányait - nekem ez így ellentmond annak, hogy egy 6. századból származó könyv az életük alapja...
Kijöttünk, majd mindenki megrohamozta a levendulasorokat és őrült fényképezésbe kezdett, vicces volt. Ennek az ázsiai utazók a nagy mesterei, ők tényleg minden látványosságnál ott vannak, s néha borzasztóan hangos sáskahadnak tűnnek - nem tehetek róla és ők sem, de számomra néha fülsértőek, a nyelvük hangzása pedig idegesítő.

Sénanque

A kis szabadidő elteltével irány Gordes! A sziklák tetejébe épült falucska megkapta Franciaország legszebb falva címét, és tényleg, pofás kis hely. Az oda vezető úton feltűnnek kis sziklaépítmények a földeken, ezek a "bori"-k, amelyek kötőanyag nélküli kőépítmények, eredetük a Krisztus előtt itt élt ligurokig vezethető vissza.  A kő és tégla uralta Gordes-t körülvevő földek elválasztására is alacsony, habarcs nélküli falakat építettek az itt élők.

Gordes-i hangulat

Élt itt Marc Chagall, a magyar származású Victor Vasarely, de az egykori miniszterelnök, Mitterand is, egy kis ékszerdoboz. Itt van a tér, ahol a filmbéli Max, az arrogáns angol befektetési tanácsadó kering körbe-körbe a kis dudujával, a kávézó, ahol a francia tűzrőlpattant Fanny-ja dolgozik, a szökőkút, ahol Russel Crowe borozik a lányra várva. A filmbéli 'satou'-ban (Château la Canorgue), amit megörököl a pénzügyi guru, illetve a birtokon, úgy tűnik, hogy a valóságban is folyik bortermelés és a film idején állítólag át is címkézték a saját boraikat Coin Perdu-ra.

Kilátás Gordes-ból

Élvezve a falu hangulatát, lassan visszasétálunk a buszhoz, majd megyünk tovább az okker városba, Roussillon-ba. A vas-oxid az oka mindennek, ez a vegyület uralkodik itt mindenfelé. Akit interreszál a festészet, az megtalál minden színárnyalatot, a narancssárgától a lilásvörösig. A helyiek is használták bőséggel, elnézve a falu látképét látszik, hogy nemcsak a festővásznon mutat jól ez a szín, hanem a házak falain is.

Egy rövidebb és egy hosszabb ösvényt alakítottak ki a már kibányászott területen a látogatók számára (ma már tilos innen okkert vinni, csak vásárolni lehet - aki szemfüles, vihet célszerszámot, kiszacskót, kiskanalat és szedhet fel belőle valamennyit, de persze senki ne csináljon ilyet :). Célszerű olyan lábbelit felvenni, amit nem sajnál az ember, mert akármennyire vigyáz, a lába a séta végére biztosan felvesz valamennyit a jórészt narancsos színárnyalatú porból.

Roussillon-t és a "provence-i Colorado"-t elhagyva a délután hátralévő részét Coustellet-ben, a levendulamúzeumban töltjük. 
Én még eddig csak két levendulásban jártam, Pannonhalmán és a Flóra farmon, a 'fellegvárban', Tihanyban sajna még nem. Pannonhalmán úgy voltam, hogy afféle nyílt nap volt, amikor bemutatták a lepárlás folyamatát is, azon túl, hogy sétálhattunk a levendulásban és elmesélték a bencések történetét e téren, így a feldolgozás mikéntje már nem volt annyira újdonság, viszont az az infó igen, hogy van a lavender, meg a lavandin. Az előző az igazi, a "true", ami régen vadon termett itt mindenfelé, egy ideje pedig már erőteljesen termesztett, az utóbbi pedig egy hibrid. Különböznek a szaporodásban (az előző magról, utóbbi tőosztással), életkörülményeikben (800 méter tengerszinti magasság felett vagy alatt), alakjukban (az igazi egy ágú a virágját tekintve, a hibrid 3 ágú) majd learatásuk után hatóanyagtartalomban, minőségben  és mennyiségben is, továbbá felhasználási céljukat tekintve is (előbbit a gyógyászatban, parfümiparban és a kozmetikai készítményekben, utóbbit inkább a háztartási termékekben (pl. szobaillatosítók) találni meg). Az itteni lakosság állítólag annyira büszke a francia levendulapiac többségét kitevő itteni termelésre, hogy még baráti társaságot is alapítottak a megfelelő minőség védelmére. A rend tagjai mályvaszínű köpenyt és háromszögletű kalapot hordanak és egy sor ünnepséget tartanak a növény tiszteletére, az egyiket pl. Sault-ban, Nagyboldogasszony napján (aug. 15., a mi hagyományunkban is nagy ünnep), ahová majd negyedik napunkon megyünk. 
A levendulamúzeumban levetítenek nekünk egy kb. tízperces filmet a levendula termesztéséről és feldolgozásáról, utána még a csoportkísérőnek kijelölt hostess is mesél, illetve lehet tőle kérdezni, majd átsétálunk az üzletbe, ami természetesen tele van mindenféle levendulás termékkel, főként kozmetikummal, de kapható bödönnyi méretű levendula ill. lavandinvirág is.

Előző és következő napjaink:
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html 
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-4.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-1.html

Ahol leanderből van a kerítés* - Provence, 1. nap

Mint ahogyan például eljutni Toszkánába egyértelműen a nők vágya szerintem, így az én vágyam is volt látni és megízlelni Provence-t is már egy ideje, mert valahogy az is olyan nőies úticél. Toszkánát még a blog előtti időkben utaztam be, most e dél-franciaországi csücsök került valamennyire bejárásra. Természetesen, ahogy Toszkánát illetően, itt sem láttam mindent, szívesen visszamennék ide is, mert épp csak belekóstoltunk a hangulatába ez alatt a szűk egy hét alatt.

Könyvek és képeslapok a szakadékból

Ez a két tájegység, az olasz és a francia, hasonlítanak abban is, hogy könyvek, filmek teszik őket csábítóvá, amelyeket, ha az ember elolvas, megnéz, ott akar lenni, azon a tájon, ahol - Provence esetében - színesek, legtöbbször világoskékek a spaletták, éles, szikrázó a nap fénye, bolyongósak, girbegurbák a kis mediterrán utcák, kőből épült házak, levendula, olajbogyó, sajtok és bagett mindenütt; a leander, az nem két szál csenevész kis ágacska 5 darab virággal, mint amilyet itthon, általánosságban látni, hanem buja, sűrű bokor, vagy néha faalakú képződmény (*több helyen pedig a kerítést helyettesíti, ahogy J megjegyezte); ahol fess biciklisták száguldoznak fel- és alá a szédítő, kanyargós szerpentines és körforgalmakkal telezsúfolt kis utakon (mert ezt látjuk a Tour de France közvetítéseken), mindenütt platánfák, a kabócák hangja pedig messzire elhallatszik...

Gordes, úgy is mint kőház, kék spaletta, száradó biciklisruha :)

A Levendulamánia fb oldalán fedeztem fel még tavasszal ezt az utat, melyet idén másodjára szerveztek meg az oldal és a Levendulashop üzemeltetői. Amikor először megnéztem az út leírását, az tetszett benne, hogy próbálta mindazt megmutatni Provence-ból, amivel azonosítom magamban ezt a vidéket és tágabban értelmezve egy picit, (dél-)Franciaországot: a levendulát, a parfümöt, a szerzetességet (amihez, mint elvont fogalomhoz, mint életformához vonzódom valamiért), a vásárokat a helyi termékekkel, amiket már a tavalyi körút során is felfedezhettem, a borokat, mert ugye Bor, mámor, Provence. (Aki esetleg nem ismerné: Peter Mayle provence-i témájú könyvei és Ridley Scott filmje, Russell Crowe és Marion Cotillard főszereplésével, angolul: A Good Year.)
Valaki mondta, mikor meséltem, hogy hova készülök, hogy de hát mit vagyok úgy oda az útitervtől, egy csomó utazási iroda visz Provence-ba utat, nem olyan nagy cucc, sőt, ez most amolyan divatdolog. Bevallom töredelmesen, hogy eddig a beszélgetésig eszembe sem jutott a "normál" utazási irodák kínálatát megnézni, eddig csak a Baraka-val és az Eupolisszal utaztam, ők meg ilyen kalandosak, túrázósak, amolyan "réteg" utakat szervezők, nem a mainstream, átlag utazási irodák sorát erősítik; fogalmam sem volt, mik a trendi úticélok mostanság. Nos, most utánanéztem egy picit ennek a kínálatnak és továbbra is el vagyok ájulva a mi itinerünktől, mert ilyen tematikájú utat nem találtam sehol másutt. A legtöbb irodai út, ahogy láttam, a nagyvárosokat preferálja ennél az úticélnál: Avignon, Aix-en-Provence, Marseille, Saint-Tropez, Nizza. Esetleg Monaco, de ott mi is voltunk. :) Némelyiknél láttam csak kisebb helységneveket feltüntetve, de látszik, hogy nem ezeket tartják a fő látványosságnak az út során. Én pont azt szerettem ebben a szervezésben, hogy belementünk a legközepébe a területnek, oda, ahová inkább már csak az egyénileg utazók jutnak el, azaz a kis, eldugott helyekre: vagy kiautóznak odáig, vagy kirepülnek egy nagyobb városba (Nizza, Marseille), autót bérelnek és úgy csalinkáznak ide-oda. Mondjuk, egy csoda is volt néha, ahogy a buszunk, a sofőreink megoldották az el-, bejutást egy-egy helyre, de nagyon ügyesek voltak, nem sérült meg soha senki és semmi a nagy manőverezések során, pedig voltak necces helyzetek!
Első napunkat utazással töltöttük, éjfél után indultunk a fővárosból és Szlovénián keresztül, 12-14 óra utazás után értünk el első szállásunk közelébe, attól olyan 4-5 órányira, Cremona térségébe, ahol sajnálatos módon a busz légkondija megadta magát. Első körben próbáltuk megjavíttatni ott helyben, de mivel még tartott a szieszta (merthogy kevesebben tudják, hogy dél-Franciaországban is tartják, nemcsak Olasz- vagy Spanyolországban), először várnunk kellett azért, hogy egyáltalán legyen nyitvatartó műhely, ahová bevihetik a buszt, utána pedig az intézkedés alatti kényszerű üldögélés várt ránk. Pár órás várakozás az utasok részéről, x db műhellyel való próbálkozás a sofőrök részéről, de végül nem sikerült a javíttatás, ezért nem volt mit tenni, mint továbbmenni. Kint 35 fok, bent a buszban még több és már a hajunk sem tartott... Ahogy a vonatok esetében is, itt is "áldom" a mai, agyonformatervezett, hiperszuper közlekedési eszközöket, amelyeknek a tervezésénél nem gondolnak arra, hogy mi van, ha elromlik a hűtőrendszer: egy nyitható ablak nincsen rajtuk, még mutatóban sem...
Lábdagadások, fejfájás, hőguta közeli állapot (kis túlzással) után olyan este 9 óra körül végre megérkeztünk Ospedalettibe, első szállásunkra, a Hotel Petit Royal-ba. Imádtam a szecessziós stílusban épült szálloda hangulatát - tényleg olyan századeleji (mármint XX. századi), egykor méltósággal teli és elegáns, amely a mai viszonyok között talán egy picit már díszletszerűnek hat.

Ospedaletti (San Remo térségében), a tengerpart, 2. nap kora reggel

Az út, amelyen odajutottunk, egyből felébresztette a hőségtől elkábult társaságot - szegény, elcsigázott sofőreink itt mutathatták meg először, hogy mit tudnak és kiválóan megoldották a feladatot. Egy szerpentines, nagyon szűk úton kanyarogtunk le a tengerpart közeli szállodához az autópályáról letérve, közben feltartva a mögöttünk jövőket és a velünk szemben közlekedőket is. Egy gyors vacsora, isteni zöldséglevessel az elején, s már mentünk is aludni (volt légkondi a szobában), mert másnap kezdődött az utunk csak igazán - hurrá, hajrá, előre, be Provence-ba!

A helyek ismertetői, ahol jártunk, és mániáim, a térképek :)

Következő napjaink:
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html  
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-4.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-3.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html

Mozimaraton

"Mivel nem tudjuk, mikor halunk meg, azt hisszük, elapadhatatlan forrás az élet. Pedig minden csak néhányszor esik meg velünk. Az élményeink csak ritkán ismétlődnek. Hányszor emlékezhet még vissza az ember egy gyerekkori délutánra, egy délutánra, mely úgy belénk vésődött, hogy nem tudjuk elképzelni nélküle az életünket..., talán még négyszer, ötször vagy annyiszor sem. Hányszor látjuk még fölkelni a teliholdat? Talán még hússzor. És mégis végtelennek tűnik minden."

(Paul Bowles: Oltalmazó ég) 

Ez a film és ez a könyv jutott eszembe most: tegnap kivettem egy napot csak úgy, és saját, külön bejáratú filmnapot tartottam, mondjuk 10 évente egyszer szerintem belefér ez a lazaság. Mit 10 évente, ha jól emlékszem, utoljára valamikor középiskolás korunkban E-vel néztünk meg egymás után két filmet a vidéki nagyváros akkor még létező kis mozijában, aminek ciki, de a nevére már nem emlékszem (na, majd utánakeresek, talán Hungária?). Akkor az egyik film ez a fenti Bertolucci mű volt, a másikban nem vagyok biztos, talán a Jézus Krisztus Szupersztár-nak ez a változata. Szóval érdekes ez, mert tegnap gondoltam erre a régi élményre, ma meg szembe jött velem ez az idézet az fb-n, hát hogy van ez, kérem?

Tegnap 3 film fért bele a napba. Elsőként a béna magyar című Words and Pictures volt soron, ki találta ki ennek az Apropó, szerelmet? Az angol tükörfordítása teljesen passzolt volna a sztorihoz. A férfi képviseli a szavakat, a nő képeket, s a végén persze kiderül, hogy mindkettő hasznos, mindkettő jó, mindkettő kifejező, és még a szerelem is szárbaszökkenhet általuk. Az az apró jelenet tetszett a legjobban, amikor a hangok is a korpa közé keveredtek, mert igen, a zene is nagyon fontos: a férfi egy zenei felvételt küld a nőnek, akit ezzel is próbál kiengesztelni a hülyeségei miatt. Nem ezt, de nekem ez közvetíti legjobban a film hangulatát:

Buáááá....

De az a rész is nagyon jó, mikor az italokkal jó barátságot ápoló pasi szétveri egy teniszütővel, meg pár labdával a lakásberendezést; ez alá talán egy zúzós kis David Bowie-t tettek a filmkészítők, s milyen jól is illett a jelenethez. Juliette Binoche az egyik legszebb színésznő nekem, hamvas és tiszta, mint egy szép barack, bármiben játszik, mindenben szeretem. És a filmbéli háza, ami egy átalakított csűr jelleg, vagy nem is tudom, mi, de jó nagy belmagasságú, valamilyen vízparton van, fehérre festett, színes üvegekkel az ablakban, színes festékek és festőkellékek összevisszaságban - imádtam.

Valami ilyesmi, www.pinterest.com

Maguk a párbeszédek, a szövegek nekem kicsit érthetetlennek tűntek, művészieskedőnek, állandóan az értelmét kerestem annak, amit beszéltek, és ez idegesített, de ezek a fentiek összességében mégis nézhetővé tették a filmet. Megértem, hogy miért kapott hideget-meleget egyaránt, ami a kritikákat illeti, nem mondanám egyértelműen jó filmnek, de én elvoltam alatta, mert elfogult vagyok és mert elég egy-két szép jelenet, vagy nem szép, de valamiért megfog, s az már nekem úgy oké.

http://geeknewsnetwork.net/2014/06/06/words-and-pictures-movie-review/

Egy új szerelem... - Dark city másképp

... a pólófonalból készült "búgócsiga" szőnyeg Botthékától, amelyet ezúton is köszönök, hogy megosztott velem; a fonalshop honlapján ez a minta nyilvános is: 

http://fonalshop.hu/bugocsiga-szonyeg-p-2501.html

Álmélkodva néztem eddig csak, hogy ilyet is lehet, egy ideje már megvettem hozzá a fonalat, tegnap este, hirtelen ötlettől vezérelve, de egy ideje már forgatva a gondolatát, pedig nekiugrottam. 

A minta amilyen egyszerű, olyan látványos, már alig pár pálca elkészítése után. Egyedül a megfelelő pálcaszámra kell csak figyelni, hogy ne hullámozzon majd a földre fektetve a szőnyegecskénk, meg arra, hogy néha lazítani kell a nyakon, meg a kéz ujjain, csuklón, én legalábbis eléggé bele tudok gémberedni a mamipózba, itt még ráadásul egy idő volt, amíg ráhangolódtam a 12-es tűvastastagságra és a vele való erőteljesebb bökögetésre. :)

Nálunk a keresztségben egyébként Dark city-s szőnyeg lesz a neve, ezt a forgó motívumot megjegyeztük onnan.

Egyetlen hátránya a dolognak, hogy az induláskor kétszer majd' egy kilós gombolyagokat nem viszem magammal, hogy majd melóba jövet-menet elhorgolgatok. :)

Karácsonyi vacsorák

Míg máshol még csak ezután lesznek az éves karácsonyi céges vacsorák, mi már megejtettük mindkettőt.

Elsőként az "örökbefogadóm" partijára érkezünk, meglepetésként vacsoraszínházban van részünk. Számomra ez teljesen új műfaj, nem voltam még ilyenen. Itt lehet róluk olvasni, nagyon jók és ügyesek voltak, tényleg mintha egy színházi előadást láttunk volna, csak itt a szünetben volt kaja :):

http://vacsoraszinhaz.netdream.hu/ 

Ugyanakkor egyfajta csapatépítés is ez, a szónak nem annak hülye, "ugráljunk együtt zsákban" értelmében, hanem úgy, hogy az egyes asztaloknál ülők alkotnak egy-egy csapatot, és együtt oldják meg a feladatokat, amibe a vacsoraszínház tagjai bevonják őket. Nincs erőltetés, hogy de akkor is másszál fel a kötélre, ha semmi kedved nincs hozzá és tudod, hogy mindig tök béna voltál kötélremászásból, és hagyjanak már békén. Szerintem ezt ők nagyon jól érezték, tudták, hogy egy ismeretlen emberekből álló nagy halmazban ki az, aki vevő arra, hogy esetleg a középpontba kerüljön és ki az, aki nem, és le kell róla akadni, mert nincs benne a buliban. Megmutatkozott az is, hogy mennyire nem ismerjük egymást, mert a munka okozta hivatalos keret nem engedi, hogy lazuljunk, hogy megmutassuk a magánarcunkat is. Én konkrétan sokat nevettem, jó volt, gyorsan telt az idő és az általában olyankor van, amikor jól érzed magad...

Ennek kapcsán hívták fel a figyelmemet egy hasonló rendezvényre, érdekes lehet ez is, filmrajongók előnyben:

https://www.facebook.com/events/573476579449212/?pnref=story

Persze, felmerülhet a kérdés, hogy mennyire emeli egy Agatha Christie-szerű történet az advent fényét - leginkább semennyire. De a céges karácsonyozás igazából nem is egy meghitt pillanatsorozat legalábbis a számomra - inkább egyfajta évzárás, évbúcsúztatás.

 

A második alkalom tegnap volt és ennek kapcsán inkább a nosztalgia jellemezte a hangulatomat. 14 éve vagyok ennél a cégnél, a negyedik munkahelyem, mióta dolgozom egyáltalán. Mostanában eszembe jutottak a kezdetek, amikor elhívtak magukhoz dolgozni, én pedig mentem, bár nagyon nem akartam egy újabb kis vállalkozáshoz csatlakozni, viszont el szerettem volna onnan jönni, ahol voltam. A kis egyszobás cég, ami a legelején egy bérelt irodaházi szobában kezdte, ahol annyi szék sem volt, hogy az összes tulajdonos és alkalmazott le tudjon egyszerre ülni, mára egy százfős nagy monstrum lett. Díjat kap a tevékenységéért, több nemzetközi szervezet felveszi a tagjai közé, saját belső újságja van és még ki tudja mi minden, ami a 16 éve alatt megtörtént vele...

Mozizzunk!

Olyan régen voltam moziban, csináltam hát egy listát, hogy mi az, ami az idei itthon bemutatott filmekből érdekelne. A listák baja viszont az, hogy az ember ragaszkodna hozzá, hogy akkor végig is pipálja, ha egyszer már összerakta, viszont ezek között kapásból van olyan, ami év eleji premier volt, s már nem adják. És akkor csak frusztrálom magam feleslegesen vele, hogy nem láthatom... Na, mindegy, ennyi bajom legyen csak, és nem több, hogy egy-kettőről lemaradok nagy valószínűséggel. 

Az egész egyébként múlt hétvégén történt, mikor megnéztem Mike Leigh Még egy év c. filmjét. Tőle először nagyon régen a Mezítelenül-t láttam, aztán a Két angol lányt. Mindig elcsodálkozom, hogy hogyan lehetett Katrin Cartlidge-nak belehalnia a tüdőgyulladásba, vagy annak szövődményébe, dehát nem értek az orvosláshoz (sem). Ő nem csak M.L. filmjeiben játszott, hanem a kedvenc filmjeim között szereplő Eső előttben is, felfoghatatlan a halála azóta is.

A Még egy év... hmmm. M.L. nem egy csili-vili rendező, nincs katartikus vég, nincsenek a megfelelő időpillanatban hajszálpontosan belépő és rázendítő zenei betétek, csak zajlik bennük egyszerűen a zélet. Egy középkoron picit túl lévő házaspár, egy köveket, talajt felforgató férj (geológus) és egy pszichomóki mama. A néni túlmozgásos, végtelenül magányos kolléganője, a fiuk, akinél felmerül halványan a gondolat, hogy talán a fiúkat szereti, de aztán becsajozik végül, de nekem túl harsány ő is és nem természetes (a szülőknek tetszik). 
A házaspárnál egyfolytában azt vártam, hogy na, most biztosan előhozakodik valamelyikük valamivel, hogy ez vagy az nem felel meg neki, hogy boldogtalan, vagy bármi, de nem, összeszokottan végzik a dolgukat, élik az életüket, elégedettek, nem kívánnak mást, nem akarnak mást, mint ami van, nincsenek rejtett, titkos vágyaik, gondolataik. A végén a hölgy picit berág a kolléganőre, aki már túlmegy egy határon és már nem beszélget vele, és már nem hívja meg magukhoz, mint azelőtt, szánván, hogy olyan egyedül van szegény, ami valahol nem csoda, mert a 40-es nő az ő 30-as fiukat gondolja a megfelelő partnernek, ami nyilván fura lenne, és sehogy nem venné jól ki magát, de a fiú nem is hajlik erre a kapcsolatra, inkább csak eltűri a nő tolongását - de ezt sem hangosan, nagy veszekedve teszi, csak olyan hidegvérrel, angolosan.
A film úgy ér véget, ahogy folyamatában is zajlik: csendesen, különösebb dráma nélkül. A kolléganő fel lesz világosítva, hogy ez itt egy család, ámde nem az övé, úgyhogy ehhez tartsa magát, csá, helló, vége a barizásnak. Sajnáltam szegényt, tapintani lehetett a kirekesztettségét, az ijesztő magányát, amit az erőltetett harsányságával próbált leplezni, nem túl sikeresen. Mondjuk a film egy pontján lett volna lehetősége összekavarodni a mintacsalád másik barátjával, egy szintén boldogtalan, piás, elhízott fickóval, de abból nem kért, túl lealacsonyítónak találta asszem. 
M.L. valahogy nagyon meg tudja ragadni a boldogtalanságot, nagyon erősen tudja ábrázolni, hogy annyira gyengék tudunk lenni és szánalomraméltók. Hogy borzasztómód szét tudunk esni, hogy csoda, hogy mint toljuk magunkat előre nap mint nap akkor is, ha semmi motivációnk nincs arra, hogy egyáltalán felkeljünk aznap. 
Ami az érdekes, hogy van ám Mike barátunknak egy életigenlő, pozitív és optimista filmje is, ez itt az, erre is kíváncsi lennék, de már régi ez is:

http://www.port.hu/hajra_boldogsag!_happy-go-lucky/pls/fi/films.film_page?i_film_id=92546&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=2

És akkor jöjjenek a frissek és már nem annyira frissek 2014-ből:

http://www.port.hu/egy_szerelem_tortenete:_a_no_the_disappearance_of_eleanor_rigby:_her/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=151525&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/egy_szerelem_tortenete:_a_ferfi_the_disappearance_of_eleanor_rigby:_him/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=156496&i_city_id=3372&i_county_id=1

http://www.port.hu/kaprazatos_holdvilag_magic_in_the_moonlight/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=152238&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/holtodiglan_gone_girl/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=147564&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/az_elet_izei_the_hundred-foot_journey/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=148303&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/csillagainkban_a_hiba_the_fault_in_our_stars/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=149474&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/hosszu_ut_lefele_a_long_way_down/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=149761&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/szerelmem_new_york_nous_york/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=149065&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

http://www.port.hu/nyaruto_labor_day/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=146330&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=0

És egy kis zene sosem árt, szeretem (Kate Havnenik: Mouth 2 Mouth):

Édes November...

...megjöttél hát!

13. nap

 

... most kicsit hullámzik szegény, pálcatúltengésben szenved...












És ez a film mikor jön már, mikor érkezik? Várom, szeretném, köszönöm. (A zene hozzá: Ane Brun, live: Daring to love)

http://vimeo.com/105690658