2016. január 11., hétfő

"Él. Csak máshol..." (Whistler mamája)

Tele van vele a zinternet, pedig hát, a neten jelenlévők nagy része túl fiatal ahhoz, hogy tudja, ki volt ő - így tippelem én. Nekem a 20-as éveim elejét jelentette; az Aladdin Sane-t rongyosra hallgattam, ami nem mellesleg már akkor 20 éves album volt és már akkor is rétegzenének számított, ha jól gondolom, legalábbis a saját akkori társaságomon kívül nem ismertem mást, aki még hallgatta volna. Nyugodjon békében.
Drive-in Saturday

2016. január 10., vasárnap

40-es-kirándulások 0. - A nagy terv...

...amit egy picit szégyellek, hogy csak most, mikor már több mint két éve itt várja, hogy megvalósulhasson, és amit végül is elkezdtem, de aztán leálltam vele, szóval most akkor újult erővel csapok a lecsóba és mondjuk azt, hogy két éven belül teljesítem a célt. 
Mi van a rébuszokban beszélés mögött? Kaptam a negyvenedik szülinapomra egy "kis" ajándékot az ÖTYE-től, itt írtam róla akkoriban:
A kis kártyák azóta is itt várják, hogy teljesítsem, ami rajtuk van, ebben a cuki, T által készített világítótornyos dobozban, aki, ha jól tudom, ekkor indult el a szalvétatechnikázás, mint hobbitevékenység rögös útján és nagyon sok mindent készített azóta. :)

Még abban az évben, amikor megkaptam őket, sikerült kettő kártyát kipipálni, a bükkszentkeresztit és Makót.
 

Aztán a következő évben eljött Párizs ideje:


És sajnos ezzel finitó... :( Nademajdmost! Amint az időm engedi, megyek és kutatok, és keresek, és felfedezek. Valahogy úgy kellene, hogy az egyirányba esőket összehangolni, majd meglátom, hogyan sikerül. 
A terv jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy beszerezzek térképet, elvégre valami alapján be kell lőni, hogy mi merre esik és persze nincs egyetlen Magyarország térképem sem (de). Bár a könyvalakút fogom majd magammal hurcibálni ezekre az utakra, de nem tudtam otthagyni ezt a falra is tehető nagyon szépet sem, mert gyönyörűen kidolgozott:

Sárkány ellen sárkányfű :)

Nem is emlékszem már, hogyan találtam rá a Fűszerész-re, de bizti nem volt más a sorsa, mint hogy egyszer szembejöjjön velem. Eddig még csak egy terméküket próbáltam ki, szóval nem tudom, hogy a többi milyen, de ezt az egyet nagyon szeretem. Az árgép összehasonlítása szerint úgy tűnik, hogy pl. a fahéj esetében majd háromszoros az ára a mindenütt megtalálható átlagtermékekhez képest, szóval ez ellene szól. Ugyanakkor pl. az én kedvencemnél valószínűsítem, hogy nincs benne idegen anyag, többek között csomósodásgátló, mert összeáll a zacskóban a tengeri só és zöldségek alkotta mischung. A zacskón lévő leírás szerint szárnyas húsokhoz, tészták ízesítésére ajánlják, én azonban szó szerint veszem a nevét és a vajas kenyerem mindennapi része a cucc, isteni ízű lesz tőle a kence a kenyér tetején. A honlapjukon meg lehet nézni a fűszerkínálatot, van üzletlista, és az fb oldalukat is szépen vezetgetik, karácsony előtt pl. minden adventi napon közöltek egy receptet. 
Update: Itt pedig három forró ital, ahogy ők készítik:
http://fuszeresz.blog.hu/2016/01/17/fuszeres_italokkal_a_minuszok_ellen


 

2016. január 8., péntek

A csend szavai

B-nek ajánlom
"Azoknak, akik hisznek, nem kell bizonyíték. Azoknak, akik nem hisznek, nem létezik bizonyíték."
(Stuart Chase)


Még az ünnepek előtt szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, nem sikerült. Aztán az ünnepek alatt volt tervben, nem jött össze, sűrű volt az az időszak is. Úgy tűnik, a január csendessége illik az Univerzum szerint ehhez a bejegyzéshez igazán...
Nem vagyok templomjáró, nincs vallásos hitem a szó köznapi értelmében. Anyai ágról a görög katolikussághoz kerülhettem volna közelebb, apairól a reformátussághoz. Mikor még kis öntudatlan baba voltam, az apai család volt az erősebb akaratú: legyen a gyermek reformátusosan megkeresztelve. Lett, mivel tiltakozni, vagy legalább választani, akkor még nem tudtam.
Mikor 14 éves kor körül lehettem, mindenáron szerették volna a nagyszüleim, hogy konfirmáljak - ekkor már kicsit több öntudattal rendelkeztem, s egy parancsuralmi rendszerű család végül is, hogy hogy nem, rám hagyta a tiltakozásom - mindig jó kislány voltam, de ebben valahogy nem engedtem. Máig nem értem azt a kiállást magamért, hogy hogyan volt erőm nemet mondani egy olyan valamire, amiben nem hittem, hogy mégis megtegyem, a kedvükért... 
Tudom, hogy miért tiltakoztam, hogy mit éreztem akkor, mert ezt érzem ma is: az egyházak, bennük az emberek, számomra csak emberek. Nem isten földi helytartói, feljebbvalók, hanem gyarló emberek, mint én, vagy bárki más. Nem tudtam felnézni, nem tudtam vakon hinni sohasem senkire, semmiben, már gyerekként sem, most sem. Ahhoz túl sokat agyalok mindenen, és zavart, zavar, ha valakire csak azért kell(ene) felnéznem, csak azért kell(ene) minden szavát innom és elfogadnom, mert azt mondják, mert azt úgy kell, mert csak. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az ellentmondásokat, a részigazságokat, vagy hogy például öltek, méghozzá elég sokat, a hit nevében... Hogy az, amit hirdet, és az, amit cselekszik, két teljesen különböző dolog sokszor... (ezért vagyok földhözragadtan józan pl. abban a kérdésben is, hogy hogyan lehet olyan gazdagsággal bíró az egyház világszerte, hogyan lehet annyi arany és csillogás és pompa a templomokban, amikor az egyik alaptétel az, hogy a keresztények a földi javakat ne halmozzák fel, hanem fordítsák a szegényekre, a rászorulókra?)
Valamiért eddig még sohasem volt szükségem a hitre, mint fogódzóra, mint egyetlen változatlanra az életben, amihez mindig fordulhatok, bármi történjen velem. Lehet, hogy az élet hoz majd olyan helyzetbe, hogy sajnálni fogom, hogy így vagyok összerakva, nem tudom. Ha hiszel, nincs helye józan észnek, észérveknek, a hit mindent felülír, ugyanakkor látszólag könnyűvé teszi az életet, hisz majd Isten megoldja, amit én nem tudok; legalábbis nekem ez jött át üzenetként nagy általánosságban, ezzel kapcsolatban. De, sohasem felejtem el emlékeztetni magam arra, hogy 'Havas Jon, nem tudsz te semmit', azaz valójában olyan nagyon keveset tudok erről (is), hogy ez hogy működik az emberben...
Mondhatnám azt az általánosságot, amit még ilyenkor szoktak az emberek, hogy magamban hiszek, de még csak ez sem igaz, mert nem tudom, inkább csak érzem, hogy van valami ebben a világban, ami mozgat, ami által megtörténnek dolgok, melyek néha csodával határosak, vagy ép ésszel felfoghatatlanok, de hogy ki, vagy mi az, aki mozgásban tart, aki által örökké változik ez a világ - nos, erre nincs válaszom. De semmiképpen sem egy szakállas, ősz, öreg ember, valahol fenn az égben; az valahogy túl emberszerű lenne, és hát akkor hol van benne az isteni, a nem evilági, ami által fölénk emelődne?
Ezért lehet fura, hogy másrészről meg vannak vonzódásaim olyan dolgokhoz, amelyek a hithez, egyházhoz, valláshoz kötődnek. Az egyik ilyen Pilinszky János, és az ő élete, költészete. 

Már a középiskolában szokásunk volt, hogy idézeteket gyűjtöttünk, amit én többé-kevésbé máig folytatok, bár az egy helyre gyűjtésükben vannak elmaradásaim. Ficni-fecnik, post-it-ek, sebtében lefirkantott sorok, mostanság pedig az fb-n, a mentett dolgaim között fordulnak elő versek, verstöredékek, vagy itt-ott word dokumentumokban. Nyilván mindig ott a saját magam gerjesztette nyomás, hogy rendeznem kéne ezeket (is)...
Pilinszkyvel főiskolás koromban találkoztam jobban, erősebben, pedig állítólag középiskolában elemeztük irodalom órán a Négysorost, de ebből nekem semmi nem maradt meg, ezt csak úgy hallottam valakitől, aki ott ült, abban a teremben, ahol egykor én is, és emlékezett rá, mikor mondtam neki, hogy ja, igen, valami szegek, meg plakát, meg oltsd el a villanyt...

Csak emlékeztetőül:  Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Az én kedvenc soraim tőle ezek voltak anno; hát, elég sötétek, bár talán kevésbé elvontnak tűnők:

Könyörgés 

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Magamhoz (részlet)

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

Tilos csillagon (részlet)

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Trapéz és korlát(részlet)

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.


A tenger már akkor is meghatározó:

A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.


Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Közben elkezdtem olvasni a Nők lapját, benne Schäffer Erzsébet írásait, akinél megláttam ezt a mondatot mottóul:

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." 

Simone Weil neve szerepelt az idézet mellett, ezért valamikor elkezdtem kutakodni, ki is lehet ő, és meglepve láttam, olvastam, hogy Pilinszkynek is volt köze hozzá. Sőt, azt hiszem, ekkoriban esett le, hogy amit én sokszor szerelmes versnek hittem, gondoltam Pilinszky esetében, akkori nagy világfájdalmamban, az valójában istenes-vers is lehet; de ebbe nem megyek bele, mert nem gondolom, hogy minden versről 100 %-osan megállapítható, hogy kiről, miről szól, csak úgy gondoljuk, gondolják az irodalomtörténészek, hogy arról az adott dologról (a verselemzés mondjon le...). 
Aztán olvastam Simone Weil-tól is, és hát ő, és a vallás szintén kapcsolatban voltak. Voltak gondolatai, amelyeket megőriztem, mert az adott pillanatban igaznak, hozzám közelnek éreztem és most, újraolvasva őket, még mindig:

Aztán eltelt jó pár év huszonéves sötét korom óta, Pilinszky is háttérbe szorult, mert az élet, vagy én, valahogy vidámabb, kevésbé depisebb lett/lettem az évek során (bár, amikor Polcz Alaine könyveit olvastam, akkor is ott volt a háttérben), mígnem mostanság a Napfényes étteremben futottunk össze D-vel, utána ránéztem az fb-n az étterem oldalára, ott jött velem szembe ennek az estnek a híre, amire úgy gondoltam, hogy B is vevő lesz hangulatilag, így ketten mentünk el rá.
Egy amatőr színjátszó csoport estje volt, egyikük mintegy narrátorként mesélt a költő életéről, egy másik hölgy zongorázott és énekelte a verseit, a többiek pedig szavalták őket. 
A legmegrendítőbb mindkettőnk számára talán a legvége volt az estnek, amikor ezt a verset hallottuk zenei aláfestéssel; először csak a zongorás hölgy énekelte, majd mindannyian, többször egymás után kántálták:

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot. 

Azt hiszem, a világ forgása számomra megállt ezekben a pillanatokban egy picit, én legalábbis valami nagyon mély megrendülésben voltam, amelyet sohasem felejtek el...Pedig csak négy egyszerű sor az egész... Jó érzés, hogy nem kell hozzá se csilivili templom, se pap, se mise, se Biblia, se semmi, hogy ilyesmit átéljek, elég volt ez a pár sor, ez a rövidke, relatíve halk ének, egy alagsori dísztelen teremben...

Az est végén mindenki húzhatott egy kis töredéket magának, nekem ez jutott:

Update: Tegnap délutáni poszt az fb-n, egy levél Törőcsik Marihoz:
https://www.facebook.com/330227700384779/photos/a.357403474333868.79734.330227700384779/926978367376373/?type=3&theater

2016. január 1., péntek

Karácsony, újév, 2015, 2016

 "...Elmúlt az is, mi távolba lángolt,
emléke hamu, magányos várfok,
nem maradt se tűz, se izzó parázs,
elillant, mint a sosem volt varázs..."

Az idei december, a karácsony és majd az újév szólt, szól sokmindenről. A félelemről, az örömről, a bizonytalanságról...

Bizonytalan minden, ami a munkámat, munkahelyemet illeti. Az egyik nap, még mielőtt el nem vonult mindenki szabira, bevittem a masinát, hogy majd jól lefényképezem a kolléganőimet, akikkel talán utoljára dolgozunk így együtt, de végül nem kattintottam egyetlen portrét, egyetlen csoportképet sem, mert nem akartam ezzel is azt plántálni a sors felé, siettetni netán, hogy valaminek vége lesz, vége lehet (bár nyilvánvalóan lesznek változások mindannyiunk életében, ez nem függ az én félős érzéseimtől; remélem és kívánom, hogy mindenki csak profitál, profitáljon ezekből). Csak részleteket mertem megörökíteni a karácsonyba öltözött irodából:

Szólt az örömről, mert kisbaba érkezett a családba, aki egészséges és gyönyörű, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva:

 A 'nagylányok' is jól vannak, ügyesek és szépek és aranyosak. Egyiküktől ezt kaptam, a kis drága, tűzzománcolta az anyukája segítségével:
Elképesztő egyébként, hogy mennyivel bátrabbak ők, mint mi, vagy amilyen legalábbis én voltam gyereknek, szeretnek szerepelni, kiállni a család elé és simán lenyomni a 'kiskarácsony-nagykarácsony'-t; nem félnek beszélni a vágyaikról, arról, hogy mit szeretnének... nagyon jó, hogy így nevelkedhetnek, és nem csupa korlát, csupa szégyenlősség, csupa befelé fordulás közepette...

Szólt a félelemről is, az ijedtségről, egy rosszindulatú szövettanú anyajegy miatt, aminek a híre karácsony előtt ért minket, de reméljük a legjobbakat, úgy tűnik, bár még nincs meg minden eredmény, nincsenek áttétek a testben...

Vagy két kilót biztos híztam ezektől és társaiktól, na, ez nem jó hír :(

A szupertitkos karácsonyi meglepetésem az ÖTYE-nek, nekik készültek anno a Szövőmaratonon ezek a kendők, mostmár megmutathatom őket teljes valójukban, a nem-szeretem rojtolással is elkészültem végül:
A bögrék a ráadások, annyira megtetszettek, hogy készíttettem egy-egy ránk jellemző mintájút (vagy amiről azt gondolom, hogy jellemeznek minket) Sila Porcellana-val:

B-vel sűrűre sikerült a decemberünk: együtt jártuk meg Salzkammergutot, voltunk egy Pilinszky-esten, moziban (Hajnali láz). Neki készült ez a párna, ez a poháralátét...

... én pedig kaptam tőle a mozijegyet és a könyveket.

D-nek köszönöm, hogy sokat beszélgettünk, illetve főleg írtunk, továbbra is nagyon szeretem az alkotásait, gyönyörűen készíti el a csodásabbnál csodásabb darabjait. Kívánom, hogy a rend, amire törekszik, folyamatosan érkezzen az életébe, valamint boldog, egészséges és elégedett legyen, amennyire ez csak lehetséges. Köszönöm a támogatását, a jószándékát felém, bátorított, amikor úgy érezte, hogy szükségem van rá, és nagyon tudott rám figyelni, ritkán tapasztaltam eddig ilyesmit irányomban; jólesett, hogy kíváncsi volt és érdeklődő, remélem, tudtam valamennyire viszonozni... Nem sikerült már találkoznunk az ünnepek előtt, így ez a fotó az, amin már láttam az ajándékot tőle, ő pedig még így sem az övét, mert választania kell majd, hogy melyik legyen és meglepi lesz mindaddig, míg át nem adom neki (olyan sötét volt az aktuális pillanatban, hogy nem tudtam fotózni őket természetes fényben):
Botthéka fényképe
Köszönöm a körülöttem élőknek, hogy hagytak élni, és hogy azzal foglalkozzam többnyire, amit szeretek, elfogadtak olyan kis izének, amilyen vagyok. 
Utazhattam az idén is, helló Róma, Provence és Ausztria, tele vagyok ezirányú tervekkel a jövőre nézve is, ahogy eddig, ahogy mindig. 
Beindul a mérlegképes tanfolyam, ott minden vizsgát, ami 2016-ra esik, remélem, sikeresen leteszek majd, februártól tanulás, készülés! 
Nem szűnök meg horgolni, titkos vágyam, hogy megtanuljak keresztszemezni is, de nem tudom, hogyan lesz rá idő...
Vezetnem is újra kell majd, többet, nem félni tőle...
Több angoltanulás!!! 
Több mozgás!!! 
Több olyan felismerés, hogy meglássam, kinek mire van szüksége, és azt nyújtsam, ahogyan csak tudom!!!
Nagyjából ezek jutnak eszembe, a többi megy majd, akár a bárányfelhők az égen...

Mindenkinek legyen olyan a 2016-os éve, amilyet a leginkább kíván magának! 
 
UI: Legyen zene is, mert az kell, nekem már napok óta megy a fejemben, nem bírok elszakadni tőle, annyira szép (és a film is jó):