Ahol leanderből van a kerítés - Provence, 3. nap

Harmadik napunkon is korán indulunk, mert hosszú napnak nézünk elébe. Először a Sénanque-i apátságba van időpontunk, ahová nagyon pontosan kell érkeznünk, mert sűrűn látogatott és nem engednek be, ha késünk. Az erőteljes látogatottságot mi sem jelzi jobban, minthogy csoportvezetőnk mesélte, hogy februárban foglalt vezetést nekünk... na, meg, az ázsiaiak jelenléte...

Az épületcsoport levendulamezővel (végre, levendula! :)) körülvett kis völgyben van, mindentől távol (a ciszterci kolostorok mind a világ végére épültek, Magyarországon a zirci apátság (ahol most sörfőzésbe fogtak: http://zircimanufaktura.hu/) a legsűrűbb bakonyi erdőségben kapott helyet anno), egy nagyon szűk, kanyargós úton megközelíthető csak. A provence-i 'három nővérek' egyike (a másik két kolostor a kevésbé ismert Thoronet és a Sylvacane, ez a legjobb állapotú és legépebben megmaradt közülük).

Sénanque

Az 1100-as évek vége felé építették, a ciszterci rend filozófiájának és spiritualitásának megfelelően: semmi túldíszítettség, ellenben egyszerűség, ugyanakkor a vallási szimbólumok használatát megengedő, de azokat meglehetősen puritán módon ábrázoló stílus jellemző az épületekre. Jelenleg öt szerzetes lakja az apátságot, ők a kolostorban és kolostor körüli földeken dolgoznak, illetve a rend szabályai szerint, szoros időbeosztásban élik életüket. Önmaguk megismerése, aszkézis, minél nagyobb mértékű megtisztulás a bűnöktől, valamint mértéktartás, alázatosság, szerénység, túlzásoktól való mentesség jellemzi lelkiségüket, mely Szent Benedektől származtatható, aki a 6. században állította össze az ún. Regulát, a szerzetesek szabálykönyvét. A három pillér, amire támaszkodnak: közösen elmondott imádságok, a közösség és az egyház érdekében végzett munka és az egyéni lelki és szellemi művelődés.

Egy kis hölgy vezetett végig minket a látogatható épületrészeken (oda, ahol a szerzetesek jelenleg élnek, ahol mindennapjaikat töltik, nem mehettünk be), ahol régen aludtak, a templomba, ahol imádkoznak, a kerengőbe, ahol elmélkedhetnek, és a közös térbe, ahol összegyűlhettek és -nek jelenleg is.

Sénanque

El nem tudom képzelni, hogy tudnék úgy élni, ahogy a szerzetesek, valahol meg mégis irigylem őket, ha tényleg és igazán el tudják engedni a kolostoron túli világot, annak minden csábításával együtt. Ugyanakkor meg, egy kicsit menekülésnek is érzem, olyan, mintha nem lennének képesek, vagy nem akarnának megbirkózni azokkal a kihívásokkal, amiket a mindenkori kor mindennapi problémái jelentenek. Régen ők, a szerzetesek képviselték a tudást, a szellemet, ők tudtak csak írni-olvasni, de ma már ez teljesen másképp van. Mindenki, aki akar, hozzájuthat legalább egy alapszintű ismerethez, így valahogy már túlságosan archaikus ez az életforma a mai körülmények között. Főleg úgy, hogy azzal, hogy rengeteg turistát fogadnak, itt konkrétan, hogy világi alkalmazottakat foglalkoztatnak, hogy ügyeik intézéséhez autót, netet használnak (térerő, az mondjuk nem volt a völgyben, de ki tudja, lehet, hogy hiperszuper szélessáv hasít a kolostoron belül), mégiscsak ebbe a mostani, modern világba ékelődnek bele, használják annak vívmányait - nekem ez így ellentmond annak, hogy egy 6. századból származó könyv az életük alapja...
Kijöttünk, majd mindenki megrohamozta a levendulasorokat és őrült fényképezésbe kezdett, vicces volt. Ennek az ázsiai utazók a nagy mesterei, ők tényleg minden látványosságnál ott vannak, s néha borzasztóan hangos sáskahadnak tűnnek - nem tehetek róla és ők sem, de számomra néha fülsértőek, a nyelvük hangzása pedig idegesítő.

Sénanque

A kis szabadidő elteltével irány Gordes! A sziklák tetejébe épült falucska megkapta Franciaország legszebb falva címét, és tényleg, pofás kis hely. Az oda vezető úton feltűnnek kis sziklaépítmények a földeken, ezek a "bori"-k, amelyek kötőanyag nélküli kőépítmények, eredetük a Krisztus előtt itt élt ligurokig vezethető vissza.  A kő és tégla uralta Gordes-t körülvevő földek elválasztására is alacsony, habarcs nélküli falakat építettek az itt élők.

Gordes-i hangulat

Élt itt Marc Chagall, a magyar származású Victor Vasarely, de az egykori miniszterelnök, Mitterand is, egy kis ékszerdoboz. Itt van a tér, ahol a filmbéli Max, az arrogáns angol befektetési tanácsadó kering körbe-körbe a kis dudujával, a kávézó, ahol a francia tűzrőlpattant Fanny-ja dolgozik, a szökőkút, ahol Russel Crowe borozik a lányra várva. A filmbéli 'satou'-ban (Château la Canorgue), amit megörököl a pénzügyi guru, illetve a birtokon, úgy tűnik, hogy a valóságban is folyik bortermelés és a film idején állítólag át is címkézték a saját boraikat Coin Perdu-ra.

Kilátás Gordes-ból

Élvezve a falu hangulatát, lassan visszasétálunk a buszhoz, majd megyünk tovább az okker városba, Roussillon-ba. A vas-oxid az oka mindennek, ez a vegyület uralkodik itt mindenfelé. Akit interreszál a festészet, az megtalál minden színárnyalatot, a narancssárgától a lilásvörösig. A helyiek is használták bőséggel, elnézve a falu látképét látszik, hogy nemcsak a festővásznon mutat jól ez a szín, hanem a házak falain is.

Egy rövidebb és egy hosszabb ösvényt alakítottak ki a már kibányászott területen a látogatók számára (ma már tilos innen okkert vinni, csak vásárolni lehet - aki szemfüles, vihet célszerszámot, kiszacskót, kiskanalat és szedhet fel belőle valamennyit, de persze senki ne csináljon ilyet :). Célszerű olyan lábbelit felvenni, amit nem sajnál az ember, mert akármennyire vigyáz, a lába a séta végére biztosan felvesz valamennyit a jórészt narancsos színárnyalatú porból.

Roussillon-t és a "provence-i Colorado"-t elhagyva a délután hátralévő részét Coustellet-ben, a levendulamúzeumban töltjük. 
Én még eddig csak két levendulásban jártam, Pannonhalmán és a Flóra farmon, a 'fellegvárban', Tihanyban sajna még nem. Pannonhalmán úgy voltam, hogy afféle nyílt nap volt, amikor bemutatták a lepárlás folyamatát is, azon túl, hogy sétálhattunk a levendulásban és elmesélték a bencések történetét e téren, így a feldolgozás mikéntje már nem volt annyira újdonság, viszont az az infó igen, hogy van a lavender, meg a lavandin. Az előző az igazi, a "true", ami régen vadon termett itt mindenfelé, egy ideje pedig már erőteljesen termesztett, az utóbbi pedig egy hibrid. Különböznek a szaporodásban (az előző magról, utóbbi tőosztással), életkörülményeikben (800 méter tengerszinti magasság felett vagy alatt), alakjukban (az igazi egy ágú a virágját tekintve, a hibrid 3 ágú) majd learatásuk után hatóanyagtartalomban, minőségben  és mennyiségben is, továbbá felhasználási céljukat tekintve is (előbbit a gyógyászatban, parfümiparban és a kozmetikai készítményekben, utóbbit inkább a háztartási termékekben (pl. szobaillatosítók) találni meg). Az itteni lakosság állítólag annyira büszke a francia levendulapiac többségét kitevő itteni termelésre, hogy még baráti társaságot is alapítottak a megfelelő minőség védelmére. A rend tagjai mályvaszínű köpenyt és háromszögletű kalapot hordanak és egy sor ünnepséget tartanak a növény tiszteletére, az egyiket pl. Sault-ban, Nagyboldogasszony napján (aug. 15., a mi hagyományunkban is nagy ünnep), ahová majd negyedik napunkon megyünk. 
A levendulamúzeumban levetítenek nekünk egy kb. tízperces filmet a levendula termesztéséről és feldolgozásáról, utána még a csoportkísérőnek kijelölt hostess is mesél, illetve lehet tőle kérdezni, majd átsétálunk az üzletbe, ami természetesen tele van mindenféle levendulás termékkel, főként kozmetikummal, de kapható bödönnyi méretű levendula ill. lavandinvirág is.

Előző és következő napjaink:
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html 
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-4.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-1.html

Akár én is lehetnék...

... ennek a párbeszédnek az egyik résztvevője, találjuk ki, jellemzőbben melyik...

Kolléga 1: Mi újság van, Béla?

Kolléga 2: Ööö... igen...

Kolléga 1: Ööö... akkor jó...persze... értem...

... és mentek tovább a folyosón, ki erre, ki arra.

Egy csomó tervem és dolgom lenne, de nem haladok semmivel, állani látszék az a bizonyos idő. 

Szeretnék elmenni moziba, egy igazán jó filmre, amelyik majd igazán tetszeni fog, de melyikre? 

Most nagyon utálom, hogy ingázok, hogy hiába váltogatom az útvonalakat, már mindegyiket unom. 

Hogy egykaptafa íze van a fornettis termékeknek, és sarki pékségben árult cuccoknak egyaránt...

Unom, hogy a buszok végtelen hosszan zötykölődnek velem ide-oda, minden nap kétszer, hogy úgy érzem, soha nem érek már oda a munkahelyemre és soha nem érek már haza... 

Nem szeretek együtt lenni most a gondolataimmal, de az utca nem kínál annyi ingert, amennyi lefoglalna, ezért mindig visszafordulok magamba...
Hogy mindenhonnan ömlik a rossz, hogy a görögök, hogy a menekültek, hogy a hülye kormány, meg már megint a haverok, hogy úúúúristen, 35 fok lesz a hétvégén, jaj-mi-lesz...

Ezerszer elhatározom, hogy listát írok, és kihúzkodom, ha valamivel elkészültem, hogy legyen valami látszatja is annak, hogy célirányosan létezem és nemcsak lebegek és néha megcsinálok ezt-azt, amit elterveztem és mégsem teszem meg soha...

Utálom, hogy bár várom a nyaralást, de mivel nagyon kevés az infó, fogalmam sincs milyen lesz az út, nem ismerem a szervezőket, tartok tőle, hogy elvirágzik a levendula, mire odaérünk, de közben meg egy kis hang azt mondja, ha tavaly is jártak már ott, szerveztek már oda utat, csak tudják, hogy meddig érdemes menni...utálom ezt az oda-vissza csapkolódó párbeszédet magamban, a kételkedést, a józanságot...

Na, jó, igyekszem összeszedni magam, több zöldség, több gyümölcs, biztos megint a béka feneke alatt van a vasszintem, azért kornyadozok össze-vissza és nincs semmi energiám... 

Mert hát megvolt a Szövőmaraton is, szőttem fonalaim, szépen, szövedékké, közben pedig még jó társaságban is voltam, de ott is túlzottan elfáradtam, a már nem egészséges mértékben fájt esténként a vállam és a hátam... nem vagyok jó passzban, na.

Volt még egy rácsodálkozásom a világra: a minap a buszon a velem szemben ülő néni az ablakon kimutatva egyszercsak megkérdezte: mondja, a tanács építi ezeket a szép új házakat (egy-két emeletes kisebb háztömbök, társasházak a város határában, ahol egykor barackos volt, ahogy néni felvilágosított később)? Oké, hogy az idősebb generációnak az önkormányzat még mindig a tanács, de valahogy az volt az érzésem, hogy az is benne volt a kérdésben, hogyha tanács, akkor tanácsi a lakás és akkor azt csak úgy hozzávágják az emberhez, szinte ingyen, ahogy régen ez természetes volt, hogy a tanács adta az ilyesmit... Szóval úgy elgondolkodtam, hogy te jó ég, hányan lehetnek még az országban, hogy valami ilyesmit hisznek, hogy még mindig úgy működik a világ, ahogy a hetvenes, nyolcvanas években működött? 

Egyébként ma van Sarlós Boldogasszony napja a hagyományban:

Sarlós Boldogasszony - július 2.

Március 25. - Gyümölcsoltó boldogasszony napja

"Gyümölcsoltó Boldogasszony ez a nap, a legszélesebb értelemben vett termékenység ünnepe. Keresztény ünnep, de a gyökerei igen messzire nyúlnak. Ősi hitvilágunkban tetten érhető az  istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya, s gabonával, gyümölccsel ábrázolják. A  székelyek és a csángók Babba Máriához fohászkodnak, akinek lába alatt a hold, feje felett a tizenkét csillagból álló koszorú található. Babba Máriát a Holdban látják, a teliholdat is Babba Máriának nevezik... Szent Gellért térítése során találkozott a jóságos, fenséges égi asszony kultuszával, akinek tisztelete könnyen válhatott Mária-kultusszá. Ezt a kultuszelőzményt a keresztény  Mária-kultusz fényébe vonták. Úgy jártak el, ahogyan Nagy Szent Gergely javasolta: a pogány kultuszhelyeket nem kell lerombolni, hanem fel kell szentelni." (részlet, netfolk.blog.hu)

Kun Fruzsina - Gyümölcsoltó Boldogasszony

Február 2. - Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”. Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is. A Szeged vidékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek.

A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.

Ugyancsak általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz. Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg. Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották:
Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél,
Nem tart sokáig a tél.

A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld – vélték. Közismert regula: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.

Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”
(Forrás: Jeles napok, ünnepi szokások)