Bagdy Emőke előadásán jártam

Két, egymástól független ember mondta rá, mikor meséltem nekik, hogy megyek, hogy egy energiabomba ez a nő, majd meglátom, milyen szuggesztív és magával ragadó előadó, és tényleg.

A Belvárosi Színház dugig volt emberekkel, még pótszékeket is beállítottak, szóval szeretik őt nagyon sokan, ami teljesen érthető, hogy miért, hiszen egy nagyon pozitív szemléletű, jókedélyű, full-of-energy ember lehet és ezt sugározza is magából.

Korát meghazudtolva (73) végig beszélt egy olyan 80 percet és még tudta volna folytatni; én is ilyen szeretnék lenni ilyen idősen... Felfogása szerint ez akár nem is lenne lehetetlen, ugyanis előadásának egyik lényege pont az volt, hogy ha akarunk, változunk, ha azt mondjuk, nem tudunk, akkor valójában nem is akarunk. Végigvezette az én-self-ident kialakulását a személyiségünket illetően, hogy miért válik olyanná az énünk, amilyennek magunkat hisszük, ami különbözhet attól, amit visszatükröznek társaink (visszatükrözött én), és persze, amilyenné szerettünk volna valamikor válni (ideál én), illetve, hogy milyenek vagyunk, ahogy pl. akkor viselkedünk, amikor nem egyedül, hanem másokkal vagyunk (interperszonális én). 
Mint a hagyma rétegei, építjük ezeket az én-rétegeket egymásra magunkban, s válunk ilyenné, vagy olyanná - már olyan nagy általánosságban, de valójában ez is valahol téves, mármint, hogy feltétlenül kimondhatunk magunkról tételszerűen dolgokat, mert ha képesek vagyunk változtatni/változni, akkor már nem olyanok leszünk, mint amilyennek magunkat korábban gondoltuk...
Megemlítette, hogy a változás hiánya legtöbbször a motiváció hiányára vezethető vissza, s megdőlt már az a tudományos nézet, miszerint a génjeink határoznak meg minket: a legújabb kutatások szerint a gének vannak, s azokból a környezet hozza elő, vagy éppen altatja el a jó, vagy a rossz dolgainkat (a depressziót említette, mint példát, van egy rövid allélú gén, aminek a megléte bennünk hajlamosít rá, de ha megtanítanak bennünket a stresszt kezelni, akkor nagyobb eséllyel nem leszünk depressziósok, mert megvan a technikánk arra, hogy az életünk gázos helyzeteit hogyan kezeljük egészséges módon).

Szólt arról, hogy mennyire nehézzé tudjuk tenni az életünket azzal, ha azt mondjuk: én ilyen vagyok, ilyennek fogadj el, mert ezzel arra kényszerítjük a másikat, hogy ő alkalmazkodjon hozzánk (már ha akar, mert pl. szeret minket). 
Beszélt az egyszeri tesztekről, amiket adott esetben magunkkal kapcsolatban kitöltünk, hogy az mennyire egy statikus dolog már, mennyire csak az adott körülmények közötti helyzetünkre reflektál és nem több annál - ezekből még nem tudhatjuk meg, hogy ilyen vagyok vagy éppen olyan. 

Elgondolkodtató volt a munkára vonatkozó előadás-része: Tegyünk fel magunknak a kérdést, mink van ezzel kapcsolatban: foglalkozásunk? szakmánk? mesterségünk? hivatásunk?

Végigvezette az egyes életszakaszokat, hogy mikor mi a feladatunk. 0-3 éves korunkig tanuljuk meg a kötődést, azt, hogy szeretetet kapunk ("az vagyok, akit szeretnek"); 3-6 éves korunkig "azok vagyunk, amit magunk meg tudunk csinálni", majd kialakul a nemi identitásunk - "az vagyok, akinek születtem", lánynak, avagy fiúnak  (nagyon leszólta a mai népszerű trendet, miszerint "majd eldönti a gyerek, hogy fiú akar-e lenni, vagy mégis inkább lány..."). A következő szakaszban pedig akkor fejlődünk egészségesen, ha az önbizalmunkat/önbecsülésünket erősítik, ha dicséretet kapunk és bizalmat a hozzánk közel állóktól, azt a sugallatot, hogy "az vagy, aki meg tudod csinálni, én bízom benned". Ha ezeket minden egyes életkorban tudjuk (tudnánk, én inkább ezt mondanám) teljesíteni, akkor válhatunk (válhatnánk) egészséges felnőttekké. Szerintem, ez alapján, nagyon kevés a lelkileg igazán egészséges felnőtt...
Bennem persze felmerült a kérdés, hogy de ha én már egy kialakult nagy lakli vagyok, aki nem úgy fejlődött, ahogy az ideális lett volna, akkor most mit tudok kezdeni magammal? Persze, erre az a válasz, hogy semmi sem kőbe vésett. Igaz, hogy hozzuk magunkkal az ilyen-olyan félresiklásainkat, amelyek nagyon mélyen belénk vésődtek (imprinting - ld. Konrad Lorenz és a kis pelyhesei példáját), de van lehetőség a korrigálásra. Ha akarjuk, persze, mert akkor tudni is fogjuk. Állítólag.

Látható és láthatatlan szövedékeink 2.

Mindamellett, hogy vártam, kicsit féltem is ettől a naptól, illetve volt bennem egy aprócska drukk, hogy ott leszünk ketten, egész nap, ismeretlenül, milyen érzés lesz, megtaláljuk-e egymással a hangot, miről fogunk beszélgetni, egyáltalán fogunk-e, de egyrészt már egy ideje tudatosan viszem magam olyan helyzetekbe, ami túllóg a komfortzónámon, ami az emberekkel való kommunikációt, együtt időtöltést illeti, másrészt mindig arra gondolok mostmár ilyenkor, hogy nincs mitől félnem, mert mi történhet? Lehet jó, és akkor milyen jó, hogy belementem, és lehet rossz, de nekem akkor is jó, mert legalább megpróbáltam és akkor ott az a feladatom, hogy elfogadjam, hogy nem lehet mindig mindenkivel jó... 

Judit esetében kár volt félnem bármitől is. Köszönhetően talán annak, hogy van egy másik érdeklődése?, munkája?, szíve csücske? (nem tudom, ő hogyan definiálná azt, amivel még a szövés mellett szívesen foglalkozik) a szövésen kívül, vagy az élete szövetének az alakulása miatt, szerintem ő mindenkivel megtalálja azt a hangot, amire a hozzá betérőnek szüksége van. Talán másképp nem is lehet ezt csinálni, hiszen olyan intim az egész: csend van és nyugalom, óhatatlanul közel kerültök egymáshoz, egymásra hangolódtok és ő nagyon tud rád figyelni. Elmondása szerint tudatosan nem is vállal 3-nál több emberrel való foglalkozást egyszerre, mert bár helye lenne rá, hogy több szövőszéket is beállítson, nem tartaná korrektnek, ha nagyobb számú tanítványa lenne, mert a figyelme, a törődése ennyi embernek elegendő egyszerre.

Először készítetek egy próbaszövést, ahol megmutatja a fogásokat, amikből összeáll maga a szövési folyamat, majd te ülsz be a szövőszékbe, s megpróbálod leutánozni a mozdulatait. Ha már egy kicsit begyakoroltad ezeket, elindulhat a tényleges alkotás, de még nem tudsz teljesen önállóan dolgozni: együtt számoljátok a sorokat a kitalált mintázatnak megfelelően, segít fonalat váltani, ha kell, megméri, hogy már mennyit haladtál és még hány sort szőjj, vagy épp segít visszafejteni a szövést, ha túlmentél. Ő húzza meg a már leszőtt anyagot, hogy ismét könnyen tudj a csónakkal a láncok közé hatolni a vetülékfonaladdal - rá sem kell néznie a szövésedre, mert már a szövőszék hangjából kitalálja, ha feszesíteni, tekerni kell. Gondoskodik róla, hogy egyél, igyál bizonyos időközönként, mert pontosan tudja, hogy mennyire fárasztó lehet, főleg elsőre, ez a munka (a kávéd isteni Judit, köszönöm, de a tea is nagyon finom volt :)).

Ahogy telik a nap, egyre több sor és sor szövődik. Judit is foglalatoskodik közben valamivel és beszélgetünk. Nem hittem volna, hogy sok olyan dolgot is elmondok majd neki, amikről szinte soha, senkivel nem beszélek. Ő is megosztja velem kalandos élete egy-egy szeletét. Azt hiszem, az arányok kissé megfordultak most: ő beszélt többet, de én sejtettem, sőt, próbáltam is előzetesen felkészíteni őt arra, hogy így lesz, mert nem tudom megtagadni teljesen önmagam - nekem még mindig sokkal jobban megy mások hallgatása, mint az, hogy én beszéljek - bár, mint most is, adódott rá alkalom, hallgatóság, hogy én is meghallgattassak és ezt mindenképpen köszönöm, mert néha kell ez a szokatlan élmény nekem is.

Azon gondolkodtam, amit többször érintettünk Judittal is: a szavakon, a kifejezéseken, amiket használunk. A szövéssel kapcsolatban például; Judit mesélte, hogy a szövés szó eredete talán a sövényből jöhet. Ágak-bogak, ha összeszövetkeznek, belőlük készül a szövevény, mely elkerít minket a külvilágtól és fordítva is, a külvilágot tőlünk. Hálót sző a pók, cselszövéseket követünk el, terveket szövögetünk, sorsunkat a sors istennői szövik. Az eredmény, egy új valami, egy új szövet, egy átalakítást követően. Az egymás után rakott szavaink is egy új szövetet, azaz szöveget alkotnak. A nyelvünk gyönyörű, plasztikusan kifejező...

A mű ma elkészült. A nyersen levágott kendő egy napot pihent, majd rojtoltam, beavattam, megszáradt, most pedig jó erős gőzzel átvasaltam. Képet később tudok róla készíteni, a jelen fényviszonyok nem teszik lehetővé, hogy jó fotót tudjak csinálni róla.

Judit, egy Einstein idézetet választottam a végére, mert nagyon tetszett a tiéd, és mert semmi nem történik véletlenül: ma Einstein hitvallását küldte el nekem valaki az üzenetében... 

"Érzelem és vágyakozás a motiváló erő minden emberi igyekezet és alkotás mögött." (Albert Einstein)

Itt még a nyers állapotában, frissen a szövőszékről

A bejegyzés első része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-1.html

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

Látható és láthatatlan szövedékeink 1.

A tavalyi Asszonyműhely óta kerestem a lehetőséget, hogy valamivel közelebb a térben szőhessek újra. Erre a célra a csillaghegyi közösségi házat ajánlotta annak idején Zsuzsa, de oda nem jutottam el még eddig, ellenben az fb továbbra is ugyanolyan szerepet tölt be nálam, amit már korábban is: ismeri az érdeklődésemet és felajánl figyelmemre méltóságokat, melyekre csak le kell csapni. Így találtam rá Juditra, és a kézzel szövött sálakra, kendőkre, melyek a műhelyében készíthetők.

Hihetetlennek tűnt, hogy egy nap alatt megszőhető egy ilyen csoda, muszáj volt hát kipróbálnom, utánajárnom, hogy hogyan is van ez. Az elsőre megbeszélt időpontban sajnos nem tudtunk találkozni szomorú események miatt, most szombaton reggel viszont ott sétáltam egy kis csendes utcában, hogy megérkezve a műhelybe az egész napot Judittal és a fonalak, szövőszék társaságában töltsem. 
Első meglepődésünk akkor volt, mikor én nem készültem, valami miatt nem gondoltam és nem is kérdeztem rá előzetesen, hogy itt szövőszék lesz a munkaeszköz, nem pedig keret, és nemcsak kézzel, hanem lábbal is dolgozunk. Így aztán megjelentem kis hosszú szoknyácskámban, amit rögtön lecseréltem egy kölcsönkapott bemcsire, hogy a lábítóhoz kényelmesen hozzáférhessek - természetesen mezítláb, úgyhogy még egy zoknit is kaptam a játszóruha mellé.
A munka azzal kezdődött, hogy eldöntöttük, hogy melyik szövőszéken, milyen fonalból, milyen nagyságú és mintájú kendő készüljön. A két kisebb szék közül választottam az egyiket, a fonalak közül a fonalclub Debbie Bliss Rialto Lace fonalát, halványzöld-halványlila párosításban.

A hossza a kendőnek a mindenféle utómunkálatok után 190 cm lett legvégül + a rojtok (~5 cm), amit azért fontos előre megtervezni, mert ezzel már lesz egy elképzelésünk arról, hogy a kendő viselésekor hogyan fog majd mutatni a nyakunkban. Négy fő részből áll, egy-egy rész a zöld, egy-egy rész a lila, váltakozóan, melyek között átmenetet képez a csíkozás. Ez így egy elég egyszerű mintázatot ad, én szeretem az egyszerűséget, de természetesen lehet készíteni plusz technikák (pl. az ún. csáncsálás) megtanulásával/bevetésével bonyolultabb mintázatú kendőt is. 
A szövés, mint minden kézzel végzett munka, elmélyülést, lecsendesülést kíván.  A függőleges fonalfelvetés, a lánc jelenti az állandóságot, a vízszintes a változatosságot, az esetlegességet, a kreativitásunkat; ez teljes mértékben tőlünk függ, a tudásunktól, hogy mit tudunk megvalósítani, az ízlésünktől, hogy mi az, ami tetszik nekünk. Ha nagyon tanácstalanok vagyunk, számíthatunk Juditra, aki biztosan segít majd eldönteni, hogy mit válasszunk. Finom eleganciája és kifinomult stílusa, mely a műhelyébe belépve azonnal érződik, garancia erre. 

A bejegyzés második része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-2.html 

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

A nap kínzó kérdései

Mi a javak szó egyes száma? Jó? Jav? :) Nem, a megoldás, azt gondoljuk legalábbis, hogy a jószág, de az mindig is olyan bénán hangzott. Már mikroökonómián sem értettem, hogy kinek jutott eszébe ezt a vélhetően angolból jövő kifejezést jószágnak fordítani (illetve, mikróban emlékeim szerint így hívták, de az 'immateriális javak', az az angolban meg intangible assets, szóval a számvitelben simán hívhatnák ezeket immateriális eszközöknek). Mindig egy komplett tanyaudvar az, ami beugrik a jószágról, illetve annak egyes egyedei, tyúkok, disznók, tehenek, lovak, ilyesmi. Na, mindegy, mi ezen sokat és hangosan mosolyogtunk ma, mikor fogalmazódtak ilyen témájú emailek, nyilván csak egy pénzügy-számvitel department-en vicces ez, de hát mi így mulatunk.

Aztán: egy bankban, ha tárgyalót foglalok előzetesen telefonon, akkor, amikor odaérünk, és el szeretnénk azt foglalni, azt mondják nekem a banki dolgozók, hogy ne menjünk be oda mégsem inkább, mert az olyan FELTŰNŐ, maradjunk inkább az ügyféltérben, most úgy sincs ott senki más rajtunk kívül. Ööö??? A pénzikék, meg így ez az intézmény, amit banknak hívunk, csak számomra kapcsolódnak össze FELTŰNŐen, vagy már megint én ülök fordítva a lovon? S erre sem kapok már soha választ vélhetően...

Továbbá: Mondja az ügyvéd, hogy ha eltérés van a tulajdoni lapon a valósághoz képest, a tulajdon azonosító adataiban (címe pölö), akkor lehet ugyan próbálkozni, hogy kérjük még az idén a földhivatalnál a módosítást, de - és itt jön a magyarázat, amit nem értek már megint - úgysem fogják feldolgozni, mert választások vannak és minden változást majd csak jövőre vezetnek át. WTF? Azt értem, hogy ilyenkor általában a fél állami apparátus lecserélődik (és de ha a jobban-teljesít társaság marad netán, akkor most elmarad a haverok át- és be- és innen-oda ültetése vajon?), de ez nem úgy van, hogy inkább csak annak a felső rétege? Attól még Mari néni a harmadikon ugyanúgy ide-oda csűri, csavargatja továbbra is a kis nyilvántartást, nem?

Hát, ezek mennek, meg a bárányfelhők. Viszont tavasz van ezerrel, hipp-hipp. Lőttem is ma egy képet, mert riadtan vettem észre, hogy nyílik az orgona. Ami szép-szép, de nincs ehhez egy kicsit korán? Amikor mink oskolások voltunk, akkor ilyen úgy a ballagás táján fordult elő, hogy orgonaillatban úsztunk, vagy nem? Szerintem de. El fog tartani a virágzása június közepéig? Kötve hiszem, az két és fél hónap durván... Hová rohansz, ó te szegény természet?

Te is más vagy, te sem vagy más

Vannak olyan helyzetek, amikor egészen jól lejön az, hogy mennyire másképp értünk/gondolunk dolgokat. A legtöbb esetben talán fel sem fogjuk, hogy mennyi félreértés, meg nem értés, másként értés forog fenn az emberek közötti kommunikációban. Talán erre mondják, hogy jó érzés olyan emberekkel együtt lenni, akivel félszavakból is értitek egymást, mert valahogy hasonló értékrendszeretek van, hasonlóan gondolkodtok úgy nagy általánosságban, és nagyjából tudjátok, hogy a szavak/mondatok alatt nagyjából ugyanazt értitek mindketten. Ettől olyan otthonos, olyan meghitt lesz az egész, nem feszültök meg és bele a kapcsolatba (és még szerintem ebben az üdvös szituban sem beszélhetünk 100%-os meg- és ugyanúgyértési tökélyről). 
Nekem ez borzasztó nehéz, egyrészt megnyitni mások előtt a gondolataim világát, másrészt elfogadni azt, hogy mindannyian mások vagyunk, mert gyakran mások gondolatai tükrében méretik meg az én gondolatvilágom, és könnyen lehet, hogy ami az én világomban a magam normái szerint valamilyen, az a másik normavilágában totál az ellenkezője is lehet akár. És adott esetben zavar, ha nem úgy értik, ahogy én, a dolgaimat. (Persze ez oda-vissza megy, tehát nyilván én sem értem sokszor a másikat, mert nekem meg az ő reakciói furák, csak ebből nem mindenki csinál ügyet. Van olyan is, hogy én is túl tudok lépni ezen, ha érzékelem egyáltalán. Sok minden lehet, vagy nem jelentünk egymásnak annyit, hogy számítson a másik véleménye, vagy csak szimplán magunkkal vagyunk elfoglalva, ahogy az a legtöbbször megesik velünk.)

Hozok egy kis példát, hátha úgy én is megértem, miről hadoválok. :) Angolórán volt egy kis szöveg, aminél első körben a címe alapján kellett volna belőni, hogy kb. miről szól a szösszenet. Elolvastam, és széttártam a kezem, hogy nemtom. Jó, akkor olvassuk el a szöveget, hátha majd úgy. Na, úgy már átjött valami, de még mindig nagyon bambán nézhettem, úgyhogy még beszélgettünk róla egy picit. A szöveg arról szólt, hogy a statisztikák szerint a férfiak kb. fele, a nők kb. harmada hazudik arról, pl. egy randin, vagy ilyesmi, hogy milyen és hány könyvet olvasott, a saját maga jobb, műveltebb színben való feltüntetése végett. És akkor én erre azt gondoltam, hogy de miért tenne ilyet, az úgyis kiderül, ha utána meg mégsem tud beszélgetni róla. És ekkor egy olyan variáció merült fel, hogy dehát ezt igazából úgysem lehet ellenőrizni senkinél sem, én is mondtam korábban az órán (tényleg), hogy ezt és ezt a könyvet olvastam, de már nem emlékszem rá kristálytisztán, hogy mi és hogy volt benne. Vagyis az eredmény ugyanaz, mintha nem olvastam volna, azaz én ugyanúgy nem tudok róla csacsogni, mint az, aki nem olvasta egyáltalán, mi hát a különbség? Jó kérdés, nemtom. Gondolkodás-, értékrendbeli? Hogy nem állítok olyasmit, ami nem igaz, mert hazudni nem jó, mert hamarabb utolérnek, mint a sánta kutyát? De nem tudhatom, hogy a másik oldalon mit gondolnak majd (még ha nem is mondják a szemembe), miután kiderül, hogy valójában nincs közöm a szóban forgó könyvhöz. Ki tudja, hogy a beszélgetőtársam hogy veszi, lehet, hogy úgy, hogy na, szép kis nő, hazudott nekem, mert azt mondta, hogy olvasta, közben meg gőze sincs, hogy ki a gyilkos, aha, na persze. 10 emberből hány hiszi majd el, hogy tényleg olvastam, csak már nem emlékszem rá, és hány gondolja azt, hogy lám-lám, hazudott, csak azért hogy tessen nekem? Egyéb gondolati esetekről nem is szólva. (Pl. a beszélgetők magukból indulnak ki, vagyis, ha én hazudok, akkor biztosan ő is...)
Az a baj, hogy minden pillanatunkban ítélkezünk. Én is, felelőtlenül ráhúzom a gondolat- és érzelemvilágomat a másokéra, és viszont, és akkor érzem magam komfortosan, ha bele tudom illeszteni másét az enyémbe. Ezért nincs abszolút igazság semmiben, mert annyi mindentől függ, hogy mit gondolunk a világról éppen. Bár A tanú óta mindenképpen tudhatjuk, hogy a tények makacs dolgok :), de olyan kevés a világban a puszta Tény, csak úgy magában állva. Majdnem mindennek van egy érzelmi, gondolati vetülete is, és akkor ki mondja meg, hogy melyik az igazi, melyik az egyetlen? Mondjuk éppen ezért vezetődhetünk saját magunk által is a tévútra, mert innen már csak egy ugrás beleképzelni ezt-azt mások viselkedésébe, reakcióiba, aztán lehet belőle nagy pofára esés, vagy éppen kellemes csalódás, bár talán ez utóbbi a ritkább, ha valahogy meg kiderül mégis, hogy ja, az nem úgy van...
(Erről egyébként még két dolog jut eszembe most hirtelen, az egyik az, hogy évek óta fogalmazom a fejemben egy bizonyos embernek az érveimet, gondolataimat egy régi esetről, akivel egyébként nagy valószínűség szerint nemigen fogunk már ebben az életben találkozni, szóval halálosan felesleges ilyen értelemben (és egyébként is), amikor ezt csinálom, mert nála/vele valahogy kiderült (kicsit megnyíltam előtte, talán nem kellett volna), hogy semmi sem az, aminek gondolom, és van bennem egy hiányérzet, hogy igenis meg kell értetnem magam vele, és meg kell, hogy értsem őt, a másik pedig, hogy beleolvastam egy kommenthalmazba a közösségi portálon, s abban ilyen szavak voltak, hogy formális logika, meg deduktív érvelés; ezek állítólag meg mind azt mondják, hogy igenis létezhet olyan, hogy valami "alaposan definiált", "pontos", "tömör" és "egyértelmű", valamint, hogy van olyan kiindulópont, vagy alapinformáció, amely minden esetben magában hordozza az egyetlen következményt, azaz a következtetés eredményeként az egyetlen állítást az adott dologról. Hát, érdekes. S ha már itt tartok, azt tudja-e ön, hogy 'hát'-tal is lehet mondatot kezdeni? Erről meg itt lehet olvasni:
http://www.nyest.hu/hirek/hattal-kezdjuk-a-mondatot)

:)

Selfie vagy shelfie? :)

Vagy mindkettő. Kicsit az én ízlésemnek sok az arcba tolakodó, cikket megszakító reklám az oldalon, de jó kis mindenféléket lehet olvasni rajta, pl. ezt:

http://www.nyest.hu/hirek/van-elet-a-szelfiken-tul-itt-vannak-a-shelfie-k 

Ez itt az én egy shelfie-m, jómagammal, ahogy a rajzművésznő elképzelt.

Valamint itt tartunk most, köszönöm mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy olvasásra adja a fejét e bloggal kapcsolatban :):

"Nyugodtan érezzük jól magunkat, azaz taps!"

Na, megvolt a koncert. Mivel még sosem láttam Ákost élőben, nagy várakozásokkal néztem elébe a dolognak. A régi művelődési központ talán színháztermében gyűltünk össze teltházasan, így a többi népekkel együtt; T-vel még régebben emlékeztettük is magunkat, hogy jaj, mikor mi itt NO koncerten voltunk (A folyónál, meg a Hallottalak sírni téged, óh :))... 

T-nek nagy fájdalma volt, hogy ültünk, engem annyira nem lepett meg és nem is zavart, öreg vagyok én már ugrabugrálni, meg végig állni :), bár az a dobogósjellegű megoldás, amit ott kialakítottak, a régi zeneakadémiai nyikorgós vacakra emlékeztetett, (állítólag most csiliviliúj az is), meg a régi moziszéksorokra, az a fajta, ahol minden egyes fészkelődés továbbrezeg, és érzi az egész sor, sőt, az egész dobogórészleg, hogy valaki bemozdult éppen. Na, mindegy, nem volt vészes, csak nem értem, hogy hiperszupermaimodern az egész, és akkor ezt miért így. Ja, meg telerakták a sorok közötti átjárós részt is székekkel, úgyhogy a ki-be közlekedés tényleg olyan volt, mint egy színházban. (Tudta-e Ön, hogy illemtanilag nem helyes háttal bemenni egy széksorba a helyére magácskának, a már bent ülőknek a hátsó feledet mutatva? Szemben kellene, mégis mindenki fordítva csinálja, vajon miért? És mit szólnának, ha valaki mégis szemből menne? Éljünk vadul és legközelebb próbáljuk ki! :))

A setlistről nem nagyon tudtunk semmit, de Ákos az elején nagyon ügyesen tájékoztatott minket, hogy most pedig eljátsszák a teljes Karcolatok lemezt 1993-ból, amivel elindult a szólókarrierje, valamint egyéb zs-kategóriás számokat, amik, ha lennének még hanglemezek, meg audio kazetták, akkor azoknak a "B" oldalán lennének ezek a szegény számocskák, de ők most jól újrahangszerelték őket, szóval no para, jó lesz. Hú, hát akkor itt egy kicsit megijedtem mégis, hogy milyen lesz ez, ha így bizonygatni kell a jóságát előre (és megértettem, hogy miért olvastam valahol egy kommentben, hogy "kicsit féltem tőle, de végül is jó volt"), én ugyanis a mainstream számok mellett, meg még a régi Bonanzások mellett inkább csak az Andante I-II. koncertlemezeseket ismerem. Fixa ideám, hogy koncerten lenni akkor igazán élvezetes, ha ismered a dalokat, vagy legalábbis nagy részüket, akkor tudod az előadóval énekelni, akkor ismered fel már az első akkordokról, hogy mi következik és ordítasz/énekelsz/táncolsz együtt a tömeggel, szóval érzésben egész más, mintha ismeretlenül kell lelkesedni valamiért. Legalábbis szerintem.

Valójában asszem ez rá is nyomta a bélyegét az élményre. A koncert is jó volt, de majdhogynem azt kell mondjam, hogy jobban élveztem azt a fanyar, kicsit gúnyos, kicsit ironikus, kicsit megbántottságérzést közvetítő összekötőszöveg-halmazt, amit a számok között nyomott, mint magát a zenét. Egyrészt csodálom, hogyha ezek tényleg olyan nem nagy sikert aratott dalok, akkor hogy merte mégis elővenni őket, és majdhogynem erre építeni a fél koncertet, másrészt értem az irigyeit, akik leköpködik azt, amit csinál, merthogy gondolom, ez keveseknek sikerül, így megújulni, megújítani és sikeressé tenni valamit (tényleg teltház volt, nemcsak itt, hanem más helyszínen és időpontban is, ahogy olvastam, szóval vagy mindenki nagyon tájékozott volt rajtunk kívül és tudta, ismerte a koncepciót, de nem érdekelte, csak koncert legyen és kész, vagy ennyire ismerik és szeretik már őt, hogy a kemény mag és a nem annyira kemény mag is elmegy bármire, amit csinál, nemtom). Mindenesetre, sokat mesélt, beszélt, annak ellenére, hogy fájt a torka? hangszálai? Elcsacsogta a sztorikat a dalok keletkezéséről, ki írta, miért, s hogy, poénkodott azon, hogy na, mit iszik Ákos emiatt a szájkiszáradós nyavalyája miatt, hát persze, hogy whiskyt, mindjárt egy teljes üveggel (nyilván egy alkoholista állat), ki miatt bomlott fel az együttes, hát persze, hogy őmiatta (nyilván egy önző dög, aki csak magának akarja a sikert). Amit Marci fiához írt számot, azt úgy vezette fel, hogy aki fogott már életében igazi, műsoros cd-t, az láthatta, hogy... majd kis szünetet tartott, hogy értsük, hogy mire is akar utalni. Vagy amikor a zeneírós kezdeteket idézte fel, valami ilyesmit mondott: "tudják, amikor még én is írtam ezeket a 'te hagytál el, nem én engem' típusú dalokat" - valahogy az is nagyon betalált. T-vel gondolkodtunk is rajta, hogy vajon másnap este is ezeket a poénokat süti majd el, mert valahol meg annyira kitalált és megkoreografált és vérprofi hatása volt az egésznek. Ja, és volt szünet! Erre is volt egy története természetesen, nyilván a 40+-os törzsközönség férfitagjainak ilyentájt már előforduló prosztataproblémáit karakírozta ki...

Aki még akar olvasni róla, annak itt egy interjú vele, bár kicsit régi, de szerintem lehet, hogy nem sok minden változott azóta vele kapcsolatban, és legyen itt az a szám, amitől az én barátnőm mindig elérzékenyül és összeszorul a torka (Érintő):

http://mandiner.blog.hu/2008/04/24/megyek_az_iranytum_utan_nagyinterju_kovacs_akossal