Imádom a fonalakat, mondtam már?

Hipp-hopp, s ím, majdnem eltelt az új évből egy hónap, jaj. Bár nem az idő múlása főként a témája ennek a pár sornak, azért mégiscsak érzek kapcsolódást, hallga' csak:

"Azt a beszédmódot gondolom roncsolónak, ami a nacionalizmus és a romantika összeolvadásából jött létre, és rendszereken, rezsimeken átvonulva sajnos, a mai napig uralja a magyar közbeszédet. Azt a fals emelkedettséget, ami tetszik, nem tetszik, hat a mindennapi nyelvünkre is. Persze nem önmagában a romantikával, s még csak nem is a pátosszal van baj, hanem a leegyszerűsített továbbélésükkel, s a mögöttük generációk óta halmozódó hiánnyal. Azzal, ahogy az indulatos beszéd jóra és rosszra, igazra és nem igazra osztja a nemzeti hétköznapokat és a családi sorskérdéseket, így megelégszik a csillogó vagy éppen gyászszalagos felszínnel. Csakhogy a hétköznapjaink nem a történelemben zakatolnak, és nem sorsfordítással foglalkozunk a nap túlnyomó részében..." (Kőrösi Zoltán / HVG)

Ami ebben az idézetben megfogott, az főként az, hogy "...nem sorsfordítással foglalkozunk a nap túlnyomó részében...", mert ezt annyira igaznak érzem. Hogy néha csak úgy telnek a napok, ugyanazokat a dolgokat csináljuk nap mint nap, de szerintem ez nem baj. Mármint, hogy nem minden nap azzal vagyunk elfoglalva, hogy hogyan fordítsuk ki sarkaiból a világot, hanem csak úgy áramlunk estéből reggelbe, reggelből estébe. Lefekszünk, felkelünk, s közben megpróbáljuk valami értelmessel kitölteni az életünket és ennyi.  (Kőrösitől egyébként csak a Szerelmes éveket olvastam, de nem ragadott magával túlságosan...)

Ami engem mostanában áramlásban tart, az egyértelműen a horgolás. Ja, és a vezetés tanulás, szokás. Ez utóbbinál úgy érzem, egyre bátrabb és bátrabb vagyok, könnyebben kezelem az autót, de még sokat kell tapasztalnom. És az emberek viselkedése, ami még mindig megdöbbent, ahogy vezetnek, ahogy bánnak a másik autóssal; továbbra is az a meggyőződésem, hogy teljesen átviszik az egyéb társas viselkedésüket az autóvezetésre is, ami szerintem nem túl jó... Ha ezt veszem alapul, túl agresszívek vagyunk, túl gyorsan hajtunk, túlságosan is azt hisszük, hogy mi vagyunk a király, s a többiek mind hülyék, és egyáltalán nem úgy vezetünk, hogy tudatában lennénk annak, hogy mennyire hamar/hirtelen vége lehet egy emberi életnek, legyen az akár a sajátunk, vagy, ami még rosszabb, a másoké, általunk elveszejtve...

Ma végre tudtam fényképezni, mert engedték a fényviszonyok, és számomra minden kép egy csoda. Nem tudok betelni a fonalakkal, a látványukkal, a tapintásukkal, szeretem őket. 

Ez az egyik gyönyörűség, készül az "Elise shawl" a ravelry-ről, MADELINETOSH fonalból:

 

Ezek olyan jó dolgok

A szokásos év végi hajrá van, nem érek rá lazulni és blogot írni, de azért történnek ám jó dolgok közben. 

Egy titkos ügylet folytán, amit most még nem árulhatok el, kapcsolatba kerültem M-mel, aki valami hihetetlenül jót tett: lefordította az Arment magyarra. Ami még jobb, hogy meg is osztotta velem a fordítást, úgyhogy, amint egy kis időm lesz, már olvasom is, köszönöm M. Blogodat ezer éve olvasom, nagyon szeretem, most még nem hívom fel a figyelmet az új projektedre a titokból kifolyólag, de majd utána mutatlak Téged is! :)

Aztán nézzétek és csodáljátok Bottheka-t (http://bottheka.com), mert csodálatos dolgai vannak, minden alkotása csodaszép szerintem. Őt az Asszonyműhelyben ismertem meg, maximalista és kifinomult egyszerre, nagyon tetszenek a munkái. Vele sokat "beszélgettünk" az utóbbi időben fonalakról és vele is volt egy titkos kis dolgom, amit megintcsak nem írhatok le most még...

Útközben horgolok legfőképp, s ismét megdicsérte valaki a buszon, amit csinálok, búcsúzásképpen pedig Szép alkotásokat!-tal köszönt el, ez is olyan jó érzés. Fotózni egyre nehezebb, mert hétközben nem érek haza világosban, és ellenben olyan korán indulok el otthonról, hogy még nincs elég fény, a vakut meg nem szeretem használni, de majd lassan mutatom, hogy mik készültek mostanság, én még mindig nem unom őket, ennyit elárulok. :) Jó, mostmár tényleg csinálok majd mást is, ígérem...

Vezetek is, illetve tanulok, ma volt az utolsó oktatós órám, jajmilesz, mostmár majd egyedül kell boldogulnom. CASCO-t nem kötnek már sajna az autóra, mert öregecske szegény, úgyhogy jó lenne nem összetörni se magamat, se másokat, kéretik drukkolni, hogy ügyes legyek majd. Viszont az életbiztosítást megkötöttem, bár nem tervezem, hogy bajom lesz, de ijesztő, ami az utakon folyik, mazsolaként jobb ez így.

És még egy utolsó jóság: az ATI-ban egy nagyon kedves adminisztrációs hölggyel hozott össze a jósorsom, földim, és említettem neki, hogy lehet, hogy motorjogsiban is gondolkodnék, mit tanácsol, s elintézte, hogy kimehessek csak úgy még az idén egy tanpályára, ahol ott vannak a különféle méretű mocik, meg az oktató, s próbáljam kiválasztani, hogy melyik kategóriájú lenne nekem a legmegfelelőbb. Úgyhogy valamelyik közeli szombaton kinézek majd, ha még az idő is olyan lesz, hogy nem állnak le a gyakorlati motoros oktatással. 

 

Nyárutó autóban

Közben, az őrült horgolás mellett, zajlik ám az élet más frontokon is. Soha ne mondd, hogy soha, ugye? Na, hát ez közhely, de így van, merthogy autó, vezetés, én. Ez a három szó így nem jöhetett volna össze soha, és most meg mégiscsak úgy tűnik, hogy van, lesz kapcsolódás. A sztori az, hogy van nekem jogsim 100 évvel ezelőttről, merthogy meg kell azt csinálni, jó lesz az még valamire. Persze, jó helye volt a fiókban. Egyszer eszembe jutott, hogy talán már lejárt,  és tényleg, akkor ügyesen meghosszabbíttattam, hátha majd, ki tudja, talán, s vissza szépen az a fiók mélyibe.

S most kibújt rejtekéből. Autó van, járok Tibi bácsihoz hetente kétszer órát venni, hogy valamicske tudás is legyen, s jövő héten már a forgalomba is kimerészkedünk, riogatni a többi autóst (eddig a Szigeten tanulgattam csak, ott minimális a forgalom). Vagy majd ők ijesztgetnek engem, mert azért most, hogy már jobban rááll a szemem a forgalomra, meg jobban figyelek, azért vannak emberek, vannak szituk, amiket nem igazán értek. Néha az az érzésem, hogy mindenki meg akar halni. Vagy minimum megsérülni. De ha azt nem, legalább az autóját jól összetörni, lehetőleg a másokéval együtt. Mikor erre gondolok, akkor mindig elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekem, ősz hajszálaim amúgy sem csekély számát még ezzel is növelnem? Nemtom. Egyelőre próbálkozom, aztán meglátjuk. T-éknek üzenem, hogy fotó az autóról még mindig nincs, talán ma lesz.

Ez tényleg elég borzasztó, a zene fogalmát csak nagyon a periférián súrolja, de ez ugrott be az autóvezetésről most :):

(Tudósok: Apa kocsit hajt)

https://www.youtube.com/watch?v=kN0uwBq8Vb4

 Az egész bejegyzés pedig nem jött volna létre, ha nem olvasom ezt a verset:

Nyárutó autóban

"Vasszínű, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem."

(Radnóti Miklós: Nyugtalan őszül)