A csend szavai

B-nek ajánlom
"Azoknak, akik hisznek, nem kell bizonyíték. Azoknak, akik nem hisznek, nem létezik bizonyíték."
(Stuart Chase)

Még az ünnepek előtt szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, nem sikerült. Aztán az ünnepek alatt volt tervben, nem jött össze, sűrű volt az az időszak is. Úgy tűnik, a január csendessége illik az Univerzum szerint ehhez a bejegyzéshez igazán...

Nem vagyok templomjáró, nincs vallásos hitem a szó köznapi értelmében. Anyai ágról a görög katolikussághoz kerülhettem volna közelebb, apairól a reformátussághoz. Mikor még kis öntudatlan baba voltam, az apai család volt az erősebb akaratú: legyen a gyermek reformátusosan megkeresztelve. Lett, mivel tiltakozni, vagy legalább választani, akkor még nem tudtam.

Mikor 14 éves kor körül lehettem, mindenáron szerették volna a nagyszüleim, hogy konfirmáljak - ekkor már kicsit több öntudattal rendelkeztem, s egy parancsuralmi rendszerű család végül is, hogy hogy nem, rám hagyta a tiltakozásom - mindig jó kislány voltam, de ebben valahogy nem engedtem. Máig nem értem azt a kiállást magamért, hogy hogyan volt erőm nemet mondani egy olyan valamire, amiben nem hittem, hogy mégis megtegyem, a kedvükért... 

Tudom, hogy miért tiltakoztam, hogy mit éreztem akkor, mert ezt érzem ma is: az egyházak, bennük az emberek, számomra csak emberek. Nem isten földi helytartói, feljebbvalók, hanem gyarló emberek, mint én, vagy bárki más. Nem tudtam felnézni, nem tudtam vakon hinni sohasem senkire, semmiben, már gyerekként sem, most sem. Ahhoz túl sokat agyalok mindenen, és zavart, zavar, ha valakire csak azért kell(ene) felnéznem, csak azért kell(ene) minden szavát innom és elfogadnom, mert azt mondják, mert azt úgy kell, mert csak. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az ellentmondásokat, a részigazságokat, vagy hogy például öltek, méghozzá elég sokat, a hit nevében... Hogy az, amit hirdet, és az, amit cselekszik, két teljesen különböző dolog sokszor... (ezért vagyok földhözragadtan józan pl. abban a kérdésben is, hogy hogyan lehet olyan gazdagsággal bíró az egyház világszerte, hogyan lehet annyi arany és csillogás és pompa a templomokban, amikor az egyik alaptétel az, hogy a keresztények a földi javakat ne halmozzák fel, hanem fordítsák a szegényekre, a rászorulókra?)

Valamiért eddig még sohasem volt szükségem a hitre, mint fogódzóra, mint egyetlen változatlanra az életben, amihez mindig fordulhatok, bármi történjen velem. Lehet, hogy az élet hoz majd olyan helyzetbe, hogy sajnálni fogom, hogy így vagyok összerakva, nem tudom. Ha hiszel, nincs helye józan észnek, észérveknek, a hit mindent felülír, ugyanakkor látszólag könnyűvé teszi az életet, hisz majd Isten megoldja, amit én nem tudok; legalábbis nekem ez jött át üzenetként nagy általánosságban, ezzel kapcsolatban. De, sohasem felejtem el emlékeztetni magam arra, hogy 'Havas Jon, nem tudsz te semmit', azaz valójában olyan nagyon keveset tudok erről (is), hogy ez hogy működik az emberben...

Mondhatnám azt az általánosságot, amit még ilyenkor szoktak az emberek, hogy magamban hiszek, de még csak ez sem igaz, mert nem tudom, inkább csak érzem, hogy van valami ebben a világban, ami mozgat, ami által megtörténnek dolgok, melyek néha csodával határosak, vagy ép ésszel felfoghatatlanok, de hogy ki, vagy mi az, aki mozgásban tart, aki által örökké változik ez a világ - nos, erre nincs válaszom. De semmiképpen sem egy szakállas, ősz, öreg ember, valahol fenn az égben; az valahogy túl emberszerű lenne, és hát akkor hol van benne az isteni, a nem evilági, ami által fölénk emelődne?

Ezért lehet fura, hogy másrészről meg vannak vonzódásaim olyan dolgokhoz, amelyek a hithez, egyházhoz, valláshoz kötődnek. Az egyik ilyen Pilinszky János, és az ő élete, költészete. 

Már a középiskolában szokásunk volt, hogy idézeteket gyűjtöttünk, amit én többé-kevésbé máig folytatok, bár az egy helyre gyűjtésükben vannak elmaradásaim. Ficni-fecnik, post-it-ek, sebtében lefirkantott sorok, mostanság pedig az fb-n, a mentett dolgaim között fordulnak elő versek, verstöredékek, vagy itt-ott word dokumentumokban. Nyilván mindig ott a saját magam gerjesztette nyomás, hogy rendeznem kéne ezeket (is)...

Pilinszkyvel főiskolás koromban találkoztam jobban, erősebben, pedig állítólag középiskolában elemeztük irodalom órán a Négysorost, de ebből nekem semmi nem maradt meg, ezt csak úgy hallottam valakitől, aki ott ült, abban a teremben, ahol egykor én is, és emlékezett rá, mikor mondtam neki, hogy ja, igen, valami szegek, meg plakát, meg oltsd el a villanyt...

Csak emlékeztetőül:  Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Az én kedvenc soraim tőle ezek voltak anno; hát, elég sötétek, bár talán kevésbé elvontnak tűnők:

Könyörgés 

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Magamhoz (részlet)

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

Tilos csillagon (részlet)

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Trapéz és korlát(részlet)

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

A tenger már akkor is meghatározó:

A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Közben elkezdtem olvasni a Nők lapját, benne Schäffer Erzsébet írásait, akinél megláttam ezt a mondatot mottóul:

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." 

Simone Weil neve szerepelt az idézet mellett, ezért valamikor elkezdtem kutakodni, ki is lehet ő, és meglepve láttam, olvastam, hogy Pilinszkynek is volt köze hozzá. Sőt, azt hiszem, ekkoriban esett le, hogy amit én sokszor szerelmes versnek hittem, gondoltam Pilinszky esetében, akkori nagy világfájdalmamban, az valójában istenes-vers is lehet; de ebbe nem megyek bele, mert nem gondolom, hogy minden versről 100 %-osan megállapítható, hogy kiről, miről szól, csak úgy gondoljuk, gondolják az irodalomtörténészek, hogy arról az adott dologról (a verselemzés mondjon le...). 

Aztán olvastam Simone Weil-tól is, és hát ő, és a vallás szintén kapcsolatban voltak. Voltak gondolatai, amelyeket megőriztem, mert az adott pillanatban igaznak, hozzám közelnek éreztem és most, újraolvasva őket, még mindig:

Aztán eltelt jó pár év huszonéves sötét korom óta, Pilinszky is háttérbe szorult, mert az élet, vagy én, valahogy vidámabb, kevésbé depisebb lett/lettem az évek során (bár, amikor Polcz Alaine könyveit olvastam, akkor is ott volt a háttérben), mígnem mostanság a Napfényes étteremben futottunk össze D-vel, utána ránéztem az fb-n az étterem oldalára, ott jött velem szembe ennek az estnek a híre, amire úgy gondoltam, hogy B is vevő lesz hangulatilag, így ketten mentünk el rá.

Egy amatőr színjátszó csoport estje volt, egyikük mintegy narrátorként mesélt a költő életéről, egy másik hölgy zongorázott és énekelte a verseit, a többiek pedig szavalták őket. 

A legmegrendítőbb mindkettőnk számára talán a legvége volt az estnek, amikor ezt a verset hallottuk zenei aláfestéssel; először csak a zongorás hölgy énekelte, majd mindannyian, többször egymás után kántálták:

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot. 

Azt hiszem, a világ forgása számomra megállt ezekben a pillanatokban egy picit, én legalábbis valami nagyon mély megrendülésben voltam, amelyet sohasem felejtek el...Pedig csak négy egyszerű sor az egész... Jó érzés, hogy nem kell hozzá se csilivili templom, se pap, se mise, se Biblia, se semmi, hogy ilyesmit átéljek, elég volt ez a pár sor, ez a rövidke, relatíve halk ének, egy alagsori dísztelen teremben...

Az est végén mindenki húzhatott egy kis töredéket magának, nekem ez jutott:

Update: Tegnap délutáni poszt az fb-n, egy levél Törőcsik Marihoz:

https://www.facebook.com/330227700384779/photos/a.357403474333868.79734.330227700384779/926978367376373/?type=3&theater

Ahol leanderből van a kerítés* - Provence, 1. nap

Mint ahogyan például eljutni Toszkánába egyértelműen a nők vágya szerintem, így az én vágyam is volt látni és megízlelni Provence-t is már egy ideje, mert valahogy az is olyan nőies úticél. Toszkánát még a blog előtti időkben utaztam be, most e dél-franciaországi csücsök került valamennyire bejárásra. Természetesen, ahogy Toszkánát illetően, itt sem láttam mindent, szívesen visszamennék ide is, mert épp csak belekóstoltunk a hangulatába ez alatt a szűk egy hét alatt.

Könyvek és képeslapok a szakadékból

Ez a két tájegység, az olasz és a francia, hasonlítanak abban is, hogy könyvek, filmek teszik őket csábítóvá, amelyeket, ha az ember elolvas, megnéz, ott akar lenni, azon a tájon, ahol - Provence esetében - színesek, legtöbbször világoskékek a spaletták, éles, szikrázó a nap fénye, bolyongósak, girbegurbák a kis mediterrán utcák, kőből épült házak, levendula, olajbogyó, sajtok és bagett mindenütt; a leander, az nem két szál csenevész kis ágacska 5 darab virággal, mint amilyet itthon, általánosságban látni, hanem buja, sűrű bokor, vagy néha faalakú képződmény (*több helyen pedig a kerítést helyettesíti, ahogy J megjegyezte); ahol fess biciklisták száguldoznak fel- és alá a szédítő, kanyargós szerpentines és körforgalmakkal telezsúfolt kis utakon (mert ezt látjuk a Tour de France közvetítéseken), mindenütt platánfák, a kabócák hangja pedig messzire elhallatszik...

Gordes, úgy is mint kőház, kék spaletta, száradó biciklisruha :)

A Levendulamánia fb oldalán fedeztem fel még tavasszal ezt az utat, melyet idén másodjára szerveztek meg az oldal és a Levendulashop üzemeltetői. Amikor először megnéztem az út leírását, az tetszett benne, hogy próbálta mindazt megmutatni Provence-ból, amivel azonosítom magamban ezt a vidéket és tágabban értelmezve egy picit, (dél-)Franciaországot: a levendulát, a parfümöt, a szerzetességet (amihez, mint elvont fogalomhoz, mint életformához vonzódom valamiért), a vásárokat a helyi termékekkel, amiket már a tavalyi körút során is felfedezhettem, a borokat, mert ugye Bor, mámor, Provence. (Aki esetleg nem ismerné: Peter Mayle provence-i témájú könyvei és Ridley Scott filmje, Russell Crowe és Marion Cotillard főszereplésével, angolul: A Good Year.)
Valaki mondta, mikor meséltem, hogy hova készülök, hogy de hát mit vagyok úgy oda az útitervtől, egy csomó utazási iroda visz Provence-ba utat, nem olyan nagy cucc, sőt, ez most amolyan divatdolog. Bevallom töredelmesen, hogy eddig a beszélgetésig eszembe sem jutott a "normál" utazási irodák kínálatát megnézni, eddig csak a Baraka-val és az Eupolisszal utaztam, ők meg ilyen kalandosak, túrázósak, amolyan "réteg" utakat szervezők, nem a mainstream, átlag utazási irodák sorát erősítik; fogalmam sem volt, mik a trendi úticélok mostanság. Nos, most utánanéztem egy picit ennek a kínálatnak és továbbra is el vagyok ájulva a mi itinerünktől, mert ilyen tematikájú utat nem találtam sehol másutt. A legtöbb irodai út, ahogy láttam, a nagyvárosokat preferálja ennél az úticélnál: Avignon, Aix-en-Provence, Marseille, Saint-Tropez, Nizza. Esetleg Monaco, de ott mi is voltunk. :) Némelyiknél láttam csak kisebb helységneveket feltüntetve, de látszik, hogy nem ezeket tartják a fő látványosságnak az út során. Én pont azt szerettem ebben a szervezésben, hogy belementünk a legközepébe a területnek, oda, ahová inkább már csak az egyénileg utazók jutnak el, azaz a kis, eldugott helyekre: vagy kiautóznak odáig, vagy kirepülnek egy nagyobb városba (Nizza, Marseille), autót bérelnek és úgy csalinkáznak ide-oda. Mondjuk, egy csoda is volt néha, ahogy a buszunk, a sofőreink megoldották az el-, bejutást egy-egy helyre, de nagyon ügyesek voltak, nem sérült meg soha senki és semmi a nagy manőverezések során, pedig voltak necces helyzetek!
Első napunkat utazással töltöttük, éjfél után indultunk a fővárosból és Szlovénián keresztül, 12-14 óra utazás után értünk el első szállásunk közelébe, attól olyan 4-5 órányira, Cremona térségébe, ahol sajnálatos módon a busz légkondija megadta magát. Első körben próbáltuk megjavíttatni ott helyben, de mivel még tartott a szieszta (merthogy kevesebben tudják, hogy dél-Franciaországban is tartják, nemcsak Olasz- vagy Spanyolországban), először várnunk kellett azért, hogy egyáltalán legyen nyitvatartó műhely, ahová bevihetik a buszt, utána pedig az intézkedés alatti kényszerű üldögélés várt ránk. Pár órás várakozás az utasok részéről, x db műhellyel való próbálkozás a sofőrök részéről, de végül nem sikerült a javíttatás, ezért nem volt mit tenni, mint továbbmenni. Kint 35 fok, bent a buszban még több és már a hajunk sem tartott... Ahogy a vonatok esetében is, itt is "áldom" a mai, agyonformatervezett, hiperszuper közlekedési eszközöket, amelyeknek a tervezésénél nem gondolnak arra, hogy mi van, ha elromlik a hűtőrendszer: egy nyitható ablak nincsen rajtuk, még mutatóban sem...
Lábdagadások, fejfájás, hőguta közeli állapot (kis túlzással) után olyan este 9 óra körül végre megérkeztünk Ospedalettibe, első szállásunkra, a Hotel Petit Royal-ba. Imádtam a szecessziós stílusban épült szálloda hangulatát - tényleg olyan századeleji (mármint XX. századi), egykor méltósággal teli és elegáns, amely a mai viszonyok között talán egy picit már díszletszerűnek hat.

Ospedaletti (San Remo térségében), a tengerpart, 2. nap kora reggel

Az út, amelyen odajutottunk, egyből felébresztette a hőségtől elkábult társaságot - szegény, elcsigázott sofőreink itt mutathatták meg először, hogy mit tudnak és kiválóan megoldották a feladatot. Egy szerpentines, nagyon szűk úton kanyarogtunk le a tengerpart közeli szállodához az autópályáról letérve, közben feltartva a mögöttünk jövőket és a velünk szemben közlekedőket is. Egy gyors vacsora, isteni zöldséglevessel az elején, s már mentünk is aludni (volt légkondi a szobában), mert másnap kezdődött az utunk csak igazán - hurrá, hajrá, előre, be Provence-ba!

A helyek ismertetői, ahol jártunk, és mániáim, a térképek :)

Következő napjaink:
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-5.html  
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-4.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-3.html
http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/08/ahol-leanderbol-van-kerites-provence-2.html

Mozimaraton

"Mivel nem tudjuk, mikor halunk meg, azt hisszük, elapadhatatlan forrás az élet. Pedig minden csak néhányszor esik meg velünk. Az élményeink csak ritkán ismétlődnek. Hányszor emlékezhet még vissza az ember egy gyerekkori délutánra, egy délutánra, mely úgy belénk vésődött, hogy nem tudjuk elképzelni nélküle az életünket..., talán még négyszer, ötször vagy annyiszor sem. Hányszor látjuk még fölkelni a teliholdat? Talán még hússzor. És mégis végtelennek tűnik minden."

(Paul Bowles: Oltalmazó ég) 

Ez a film és ez a könyv jutott eszembe most: tegnap kivettem egy napot csak úgy, és saját, külön bejáratú filmnapot tartottam, mondjuk 10 évente egyszer szerintem belefér ez a lazaság. Mit 10 évente, ha jól emlékszem, utoljára valamikor középiskolás korunkban E-vel néztünk meg egymás után két filmet a vidéki nagyváros akkor még létező kis mozijában, aminek ciki, de a nevére már nem emlékszem (na, majd utánakeresek, talán Hungária?). Akkor az egyik film ez a fenti Bertolucci mű volt, a másikban nem vagyok biztos, talán a Jézus Krisztus Szupersztár-nak ez a változata. Szóval érdekes ez, mert tegnap gondoltam erre a régi élményre, ma meg szembe jött velem ez az idézet az fb-n, hát hogy van ez, kérem?

Tegnap 3 film fért bele a napba. Elsőként a béna magyar című Words and Pictures volt soron, ki találta ki ennek az Apropó, szerelmet? Az angol tükörfordítása teljesen passzolt volna a sztorihoz. A férfi képviseli a szavakat, a nő képeket, s a végén persze kiderül, hogy mindkettő hasznos, mindkettő jó, mindkettő kifejező, és még a szerelem is szárbaszökkenhet általuk. Az az apró jelenet tetszett a legjobban, amikor a hangok is a korpa közé keveredtek, mert igen, a zene is nagyon fontos: a férfi egy zenei felvételt küld a nőnek, akit ezzel is próbál kiengesztelni a hülyeségei miatt. Nem ezt, de nekem ez közvetíti legjobban a film hangulatát:

Buáááá....

De az a rész is nagyon jó, mikor az italokkal jó barátságot ápoló pasi szétveri egy teniszütővel, meg pár labdával a lakásberendezést; ez alá talán egy zúzós kis David Bowie-t tettek a filmkészítők, s milyen jól is illett a jelenethez. Juliette Binoche az egyik legszebb színésznő nekem, hamvas és tiszta, mint egy szép barack, bármiben játszik, mindenben szeretem. És a filmbéli háza, ami egy átalakított csűr jelleg, vagy nem is tudom, mi, de jó nagy belmagasságú, valamilyen vízparton van, fehérre festett, színes üvegekkel az ablakban, színes festékek és festőkellékek összevisszaságban - imádtam.

Valami ilyesmi, www.pinterest.com

Maguk a párbeszédek, a szövegek nekem kicsit érthetetlennek tűntek, művészieskedőnek, állandóan az értelmét kerestem annak, amit beszéltek, és ez idegesített, de ezek a fentiek összességében mégis nézhetővé tették a filmet. Megértem, hogy miért kapott hideget-meleget egyaránt, ami a kritikákat illeti, nem mondanám egyértelműen jó filmnek, de én elvoltam alatta, mert elfogult vagyok és mert elég egy-két szép jelenet, vagy nem szép, de valamiért megfog, s az már nekem úgy oké.

http://geeknewsnetwork.net/2014/06/06/words-and-pictures-movie-review/

Update!

Megvan a megoldás a Szelíd vadakra! Köszönöm www.bottheka.com, hogy utánakerestél: egy novella az előzménye a Találj rám-nak, megvásárolható a bookline-on e-book formájában:

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Jodi_Picoult_Szelid_vadak&id=13044&type=250

Olvasós

Megjelent Jodi Picoult új könyve, fú, hátborzongató... a vége mindenképp...de jól megírt könyv, tetszik, nála nem érzem azt, mint Joanne Harris-nál, hogy egyre inkább nem tetszenek a könyvei, ahogy egyre többet olvasok tőle. Mondjuk, azt nem értjük, mi ez, hogy "A szelíd vadak folytatódik", kérdeztem a könyvesboltost is, de ők sem tudják. Mi az, hogy folytatódik, hol van(nak) az előző rész(ek)?

Aztán elolvastam ezt is, a borítója nagyon tetszik, a sztori pedig valahol ijesztő, nem is tudom ezek után, szeretnék-e nyerni a lottón, érdekes:

Ezek olyan jó dolgok

A szokásos év végi hajrá van, nem érek rá lazulni és blogot írni, de azért történnek ám jó dolgok közben. 

Egy titkos ügylet folytán, amit most még nem árulhatok el, kapcsolatba kerültem M-mel, aki valami hihetetlenül jót tett: lefordította az Arment magyarra. Ami még jobb, hogy meg is osztotta velem a fordítást, úgyhogy, amint egy kis időm lesz, már olvasom is, köszönöm M. Blogodat ezer éve olvasom, nagyon szeretem, most még nem hívom fel a figyelmet az új projektedre a titokból kifolyólag, de majd utána mutatlak Téged is! :)

Aztán nézzétek és csodáljátok Bottheka-t (http://bottheka.com), mert csodálatos dolgai vannak, minden alkotása csodaszép szerintem. Őt az Asszonyműhelyben ismertem meg, maximalista és kifinomult egyszerre, nagyon tetszenek a munkái. Vele sokat "beszélgettünk" az utóbbi időben fonalakról és vele is volt egy titkos kis dolgom, amit megintcsak nem írhatok le most még...

Útközben horgolok legfőképp, s ismét megdicsérte valaki a buszon, amit csinálok, búcsúzásképpen pedig Szép alkotásokat!-tal köszönt el, ez is olyan jó érzés. Fotózni egyre nehezebb, mert hétközben nem érek haza világosban, és ellenben olyan korán indulok el otthonról, hogy még nincs elég fény, a vakut meg nem szeretem használni, de majd lassan mutatom, hogy mik készültek mostanság, én még mindig nem unom őket, ennyit elárulok. :) Jó, mostmár tényleg csinálok majd mást is, ígérem...

Vezetek is, illetve tanulok, ma volt az utolsó oktatós órám, jajmilesz, mostmár majd egyedül kell boldogulnom. CASCO-t nem kötnek már sajna az autóra, mert öregecske szegény, úgyhogy jó lenne nem összetörni se magamat, se másokat, kéretik drukkolni, hogy ügyes legyek majd. Viszont az életbiztosítást megkötöttem, bár nem tervezem, hogy bajom lesz, de ijesztő, ami az utakon folyik, mazsolaként jobb ez így.

És még egy utolsó jóság: az ATI-ban egy nagyon kedves adminisztrációs hölggyel hozott össze a jósorsom, földim, és említettem neki, hogy lehet, hogy motorjogsiban is gondolkodnék, mit tanácsol, s elintézte, hogy kimehessek csak úgy még az idén egy tanpályára, ahol ott vannak a különféle méretű mocik, meg az oktató, s próbáljam kiválasztani, hogy melyik kategóriájú lenne nekem a legmegfelelőbb. Úgyhogy valamelyik közeli szombaton kinézek majd, ha még az idő is olyan lesz, hogy nem állnak le a gyakorlati motoros oktatással. 

 

Fényt-, utat mutatók, ti drágák

Szeretnék magyarul olvasni egy könyvet, ami tudomásom szerint nem jelent meg (még) ékes anyanyelvünkön és egyébként pedig csak franciául és németül olvasható, talán még angolul sem. Jó lenne, ha valaki ráugrana itthon, s lefordítaná gyorsba', lécci-lécci. 

A könyv címe Armen, ez egy világítótorony Bretagne-ban, és a könyv szerzője (Jean-Pierre Abraham) volt a torony őre egy darabig, ha jól látom a francia nyelvű wikiszedet szóról-szóra történő gugli fordítása alapján. 

Addig is itt van egy video, hogy hogyan is állják a sarat ezek a csodás építmények, vagy épp hogyan nem. Egyik drága túravezetőnk is tartott róluk egy kis előadást, mikor Ré szigete felé igyekeztünk, meg is akartam kérdeni tőle, hogy honnan szedte az infókat, de aztán ez elmaradt. Amikor megérkeztünk a szigetre, akkor még nem égett a lámpája az ottaninak, aztán meg egyszercsak felgyulladt, vajon erre mi a szabály, mikor kell égnie? Úgy működhet, mint az utcai lámpák rendszere, hogy mondjuk este 8-kor felkapcsolódnak egy adott partszakaszon? És ki kapcsolja fel őket? Egy ember, vagy egy automatika van rá? Hmmm, érdekes kérdések ezek.

https://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE#t=161

A minapában pedig épp valami spectrum home-os műsorra szörföltem rá éppen, különleges lakhelyekről szólt, s egy srác meg mit vett magának, na mit? Hát, egy ilyen kis tornyocskát, csak úgy szelíden. És tök jól berendezte még ráadásul, azért az egy kihívás lehetett, hogy sehol egy szeglet, csak egy bazi nagy henger...

 

A kollekció :)

Voltak névnapjaink is...

..., azokról sem feledkezhetek meg! :) Ha más haszna nem is, annyi biztos van annak, hogy dokumentálok itt ezt-azt néha-néha, hogy a múltkor egyszerűen nem ugrott be J tavalyi szülinapja, hogy hol volt, mi volt, s akkor nem tettem mást, csak virtuálisan fellapoztam a kis naplómat, s már képbe is kerültünk. Ennyi.

Szóval, T-nek elkészült a horgolt hengerpárnája, a mellette lévő varrott kispárna nem az én művem, arra csak menet közben találtam rá, ebből a fajta anyagból telt még egy kis terítőre is:

Mindenki kapott egy-egy kis vázát, a saját kedvenc színében (nem tudtam nekik ellenállni a Butlersben, ahová nem szabad gyakran betévedni, mert a fél boltot el tudnám hozni mindig), egy-egy sáltűvel (ha már mindenkinek van, vagy hamarosan elkészül, ugye J?, édesnovember kendője), és egy-egy Bálint gazdás könyvecskével, akinek nincs kertje, annak azért, hogy biztassuk a sorsot, hogy legyen, akinek meg van, annak meg azért :):

Sokáig gondolkodtam, hogy kié legyen a fából készült plusz egy puzzle-fülbevaló, amit a négy, egymásba kapcsolódó puzzle nyaklánchoz kaptam ajándékba a készítőtől, végül E-é lett, azon megfontolás alapján, hogy tudtommal ő cserél bármikor fülbevalót, s nincs egy állandó, amit többnyire hord.

 

És végül az enyéim: egy könyv Budapest utcaneveivel (Cs is van, ami még három helyen létezik az országban a budapestin kívül egyébként (Érd, Siófok, és Zalaegerszeg, ahol az ilyen nevű utcán kívül van egy dűlő is)), T kreálta papírzsepitartóval, mert a levendula minden körülmények között jöhet, s egy gyűrű E-től:

Nem feledhetjük J isteni friss eperdzsemjét sem, még alig hűlt ki, mikor átadta, és a mentás szörpjét sem, aminek egy baja volt csak, hogy pillanatok alatt elfogyott. 
Ah, bárcsak ne kellene a megélhetésünk miatt aggódnunk, biztosan biztatnám a csajokat, hogy csináljunk egy kis boltot, ahol mindenféle saját magunk készítette dolgot árulnánk... Több mindent kipróbáltunk mostmár, ha nyernék a lottón, egy percet sem töltenék többet a gyárban, az bizti, hanem csak alkotnék és alkotnék a két kezemmel, és szerveznék és szerveznék, hogy eladhatóak is legyenek, mint termékek, és valahogy rávenném a többieket is, hogy csatlakozzanak. Álom...

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek

Nehezen jutottam a végére ennek a könyvnek. Amiért végigolvastam, az az, hogy ritkán hagyok félbe könyvet, vannak benne szép és elgondolkodtató szavakból kerekített mondatok, és a nosztalgia.

Szeretem úgy általában véve a családregényeket, itt elég nehezen volt követhető, hogy ki kinek a kije (pl. ki volt Liza és Szidike?). Ami pozitív kritikát olvastam róla, én pont az ellenkezőjét éreztem: főleg az elején elég követhetetlen volt, hogy hol járunk, mi történik és kivel; szóval mások a fogalmaink a jó történetvezetést illetően ezzel a kritikussal.  

Viszont vannak benne többször előkerülő gondolatok, egész szövegszakaszok, nekem ez tetszik az ismétlődők közül a legjobban: 

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az amire visszaemlékezik, amikor el akarja mondani, hogy élt. Az, hogy hogyan élt, vagy az, hogy élt egyáltalán.” 

Sok van benne a XX. századi történelemből, én ezeket mind ismeretterjesztésül veszem, csak a vége felé vagyok már közvetlenül érintett, abban, amit már magam is tapasztaltam, az már a nosztalgia része: kisdobosság/úttörőség, örs, raj, április-négyről-szóljon-az-ének, a Wartburg ringatózása, Aradszky László: Isten veled édes Piroskám az MK27-es (vagy 29-es?) magnón, IFA teherautó, stb. (Nagy fájdalmam, hogy bár mindig jó tanuló voltam, soha nem jutottam el Zánkára, az úttörőtáborba; a Balatonon is csak 14 éves koromban jártam először, családdal, és különös módon soha nem ivódott be, hogy jaj, a Balaton, az milyen szép, meg milyen jó, mert egyszerűen semmi közöm nem volt hozzá - ellentétben pl. sok budapesti ismerősömmel, ide gondolom közelebb volt, sokaknak volt/van ott nyaralója és még mindig nem értem sokszor máig sem, hogy nyaranta ez miért olyan jó, oda elmenni, ott lenni; szerintem semmi extra, mármint az ország egyéb szép tájaihoz képest.)

A Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) által gyártott, MK-29 "Juno" típusmegjelölést viselő kompakt kazettás magnetofon

Nekünk ilyen volt, ez az MK27-es

Fjærland, Norway's Book Town

Az lehet, hogy övék a legsötétebb black és death metal, amit a világ ismerhet egyáltalán, de ilyen is van feléjük:

Annyi minden van...

... és közben meg semmi sincsen. Van ilyen...

Egy ilyet szeretnék pl. most: 

De jöhetne egy olyan is, hogy bejárni a görög szigeteket, ilyenkor, mikor csendes minden, nincs hőség. Vég nélkül bambulni a tengert, megnézni az ókoriságokat, eltölteni egy-két napot itt-ott, majd továbbmenni, lustán, nem rohanósan/turistásan, hanem csendesen, igazán sétálósan. Útinaplót írni, fényképezni semmiségeket. Könnyűeket enni és lehajtani esténként egy-egy pohárkával. Úgy egy hónapig, ha kérhetném, elviselném, ha már végképp nagyon kellene. :) (Milyen az idő most arrafelé amúgy, meg kell néznem ezt is... hát ezek mennek most, meg a bárányfelhők.)

Egy vizuális gyönyör ez a könyv :)

Ha könyvet írnék, azt szeretném, hogy valami ilyesmi hangulata legyen (és amilyen ennek a nőnek az első két könyve is még). Egyelőre még csak átlapozgattam, nem is tudom igazán megfogalmazni, hogy miért tetszik annyira, de ha lenne a könyveknek szépségversenye, nálam ez biztosan valami dobogós helyen végezne.

Visszatértem a könyvekhez...

... mert volt egy időszak mostanság az életemben, amikor képtelen voltam beléjük merülni, amikor nem tudtam rájuk figyelni, ilyen pedig még korábban soha nem fordult elő velem. Egyrészt szerencsére, hogy úgy érzem, hogy képes vagyok rá újra, hogy belefeledkezzem a történetekbe, másrészt, állandó gondot okoz, hogy hova tegyem a könyveket. Szeretnék egy könyvtárszobát, mondtam már? :) A sok könyv, egy kényelmes ülő- és/vagy fekvőalkalmatosság, gyertyák és az olvasólámpa fénye, jaj, de imádnám. :) Ebben hiszek ezzel kapcsolatban :): 

Megmutatom, hogy miket vettem/kaptam mostanság. Egy részük történet és mese, egy részük lakberendezés, egy részük fotózás, egy rész pedig a várostörténeti séták eredménye. (Itt még gondolkodom egy több ezer oldalas, négykötetes műemlékes könyvön, amiről a napokban szereztem tudomást egyáltalán, hogy van ilyen. Az a Forster Gyula írta/szerkesztette, akiről a Forster Központ kapta a nevét, ők szervezték a de la Motte-Beer palotai bejárást.) Az angol nyelvű az angoltanárunk karácsonyi ajándéka, immár talán második éve, hogy már nem ilyen szintes, könnyített könyveket kapunk tőle, hanem olyan igaziakat, még ha ezek nem is feltétlenül a legmagasabb szintű szépirodalmat képviselik (azokat nem is értenénk még szerintem). A mi ajándékunk a számára az idén, aki egy old-fashioned woman, egy papírból készült határidőnapló, tollal - egyszer említette, hogy ő még használ ilyesmit, hát ezért.

A Kádár Annamária, ő egy dedikált példány. Joanne Harris régebbi könyveit jobban szeretem, az utóbb olvasottak elég nyomasztóak voltak (pl. a Kékszeműfiú), a Csokoládén nagyot dobott a film, de a könyv folytatásai már kevésbé tetszettek, ezen a köteten még gondolkodom, hogy visszavigyem-e a könyvkölcsönzőbe, vagy sem. Bíró Szabolcs könyvét, a Sub Rosa-t biztosan visszaadom, nagy reményeket fűztem hozzá, de nekem kicsit bicsaklós a stílusa (ettől függetlenül kíváncsi vagyok a Ragnarökre, ami most íródik, illetve a Sub Rosa utáni Non nobis Domine I-II. könyveire, mert a témáik viszont érdekelnek).

Kölcsönben itt van még nálam Kőrösi Zoltán egyik könyve (Szerelmes évek), ezt elkezdtem olvasni, aztán abbahagytam, de tegnap este újra nekiveselkedtem, és most már másképp állok hozzá és élvezem. A Szerb Antal irodalomtörténeteiből is olvasok egy-két oldalt, és utazás közben meg  előkerül a tableten  Joe Abercrombie trilógiája.

A Himalájánál magasabbra

Annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy eddigi életem során inkább az derült ki a számomra, hogy semennyire nem bírom az erős testi-lelki megpróbáltatásokat igénylő dolgokat, mindig is csodáltam azokat, akik viszont elképesztő teljesítményekre voltak képesek. A mindenféle nagy és mély vizeket átúszóktól kezdve, a napi száz km-eket több héten keresztül biciklizőkig, a hosszú-hosszú távokat lefutókig, az összes extrém sportolótól mindig tátva marad a szám, hogy hogyan csinálják? Mi hajtja őket előre a sokszor borzasztó körülmények, a testi-lelki fáradtságuk, kimerültségük dacára is, gyakran az életük veszélyeztetése árán? 

Így vagyok a hegymászókkal is. Életemnek egy korábbi szakaszában több könyvet is elolvastam róluk, tőlük, mivel olyan emberek vettek akkoriban körül, akik sokat utaztak, túráztak. Ekkor hallottam szinte először George Malloryról, Edmund Hillaryról és Tenzing Norgayról, Reinhold Messnerről, Kurt Diembergerről, a magyarok közül pedig Szendrő Szabolcs ugrik be, akinek a könyvében most elolvastam újra az utolsó fejezetet, ami az 1996-os Everest expedícióról szól és említ benne egy "erdélyi magyar fiú"-t is, Erőss Zsoltot. Róla nem is emlékszem, hogy mikor hallottam első körben, de egy idő után figyelni kezdtem rá is, a 2010-es tátrai balesete után mindenképp. 

A könyv olvasása közben, amit Földes András írt az életéről, sokmindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy el sem tudom képzelni, bármennyire is próbálják elmagyarázni, leírni, hogy milyenek a körülmények egy-egy csúcstámadás alkalmával. Hogy mi forog az emberek fejében ilyenkor, hogy mennyire képesek kivetkőzni magukból ebben az oxigénhiányos állapotban, hogy mentálisan mennyire stabilnak kell(ene) lenni ilyen extremitások közepette. Hogy mindannyian túl akarják élni és haza akarnak jönni, de azt is nagyon-nagyon akarják egyidejűleg, hogy meghódítsák azokat a csúcsokat, és e kettő között egyensúlyoznak folyamatosan. Amennyire nekem átjött, Zsoltnak nagyon erős, vasszervezete volt, a leírásokból az tűnt ki, hogy testileg jól bírta a magasságot, az akklimatizáció - a többiekhez képest - talán gyorsabban lezajlott nála. Sokat bírt, és ehhez még hozzájött szerintem az is, hogy nagyon gyakorlatias is volt, nem burjánzottak a fejében kósza, nem odavaló gondolatok, nagyon tudhatott koncentrálni. Többször történik a könyvben utalás arra, hogy neki a mászás volt a lényeg, minden egyéb csak körítés. Ment és csinálta, nem tervezgetett különösebben. Már életének korai szakaszában vakmerőbbnek tűnt, az a gyanúm, hogy sokszor emiatt magányos is lehetett. Sok olyasmit is bevállalt, amit mások nem. Valamiért az volt az érzésem több útjuk leírásánál is, hogy a többiek azért tervezgettek annyit egy-egy megindulásuk előtt, mert bár vágytak is rá, hogy meghódítsanak egy-egy csúcsot, de meg is rettentek tőle, így ez afféle időhúzásnak tűnt. Természetesen azt megértettem, hogy - az akklimatizáción túl, amikor szoktatják magukat a nagy magassághoz - a legtöbb mászásnál a megfelelő időjárásra való várakozás miatt hédereltek oly sokat a különféle alaptáborokban, ahol nem nagyon van mit csinálni, de Zsolt ebben is olyan türelmetlennek tűnt sokszor, ő lehetett a 'menjünk már, nem bírok tovább várni'-ember. Illetve biztosan mindig megy a mérlegelés arról is, hogyha most meg is indulunk, de mi van, ha hirtelen elromlik az idő, ha rosszabb lesz, mint amilyennek jósolták, ha mégsem vagyunk jól és bírjuk fizikailag, stb.? Az apró változások is végzetesek lehetnek adott esetben és nagyon lényeges, hogy milyen a visszafelé út, ezért tény, hogy meg kell gondolniuk, miként cselekednek és mikor.

Hogy milyennek láttam még Erősst a könyv alapján? Nem tudom, minek lehet azt nevezni, amikor valaki nem hagyja magát meggyőzni mások által, hogy ez vagy az lehetetlen, nem fog sikerülni, hanem ő akkor is nekiindul, saját maga akarja megtapasztalni a lehetetlennek mondottat és többször sikerül is neki? Bátrabb, mint mások? Vakmerőbb? 

Egészen az első gyermeke születéséig nem szólt másról neki a világ szerintem, csak a hegyekről. Az egy nagyon megrázó rész, amikor arról van szó, hogy nincs ott Gerda születésénél és már csak hónapos korában szoríthatja magához és hogy mennyire kínlódik azon, hogy tudata minden szikrájából kiszorítsa ezt a hiányérzetet, és hogy ekkor érti meg, hogy mások, ha fél aggyal máshol járnak, otthon, a szeretteiknél, akkor mennyire nehéz a hegyre koncentrálni. Korábban ő ilyet nem érzett. 

Zsoltnak és társának, Kiss Péternek az útja lefelé a Kancsenzöngáról 2013 májusában halálos volt. Mindenhol mindenki hangoztatja, hogy a hegymászók tudatában vannak annak, hogy meghalhatnak, mégis megrázó tud lenni, ha nem élik túl, még a laikus számára is, nem beszélve a közeli ittmaradottjaikról, a családtagjaikról, gyerekeikről. Nagyon sok vita volt arról, hogy mit tettek, vagy mit nem tettek, hogy így, vagy úgy kellett volna, de sajnos ez rajtuk már nem segít. Nem voltunk ott, senki nem volt ott, nem kéne annak nyilatkoznia, hozzászólnia, netán vádaskodni, aki meg egyáltalán nem ért hozzá, sosem élt át ilyesmit. 

Ahogy olvastam, a Magyarok világ nyolcezresein sorozatnak vége, egyszerűen azért, mert nem maradt olyan mászó, aki ezt a mozgalmat tudná képviselni (már korábban is, még Zsolt életében, felmerült, hogy elfogytak mellőle a hasonló stílusú mászók - mindemellett én úgy éreztem, őt nem is lehetett igazán besorolni sehová, annyira egyéni volt). Azokkal a véleményekkel én sosem tudtam mit kezdeni, akik teljesen elítélték, elítélik az ilyen nagy kockázatokat vállaló embereket, hogy minek ment oda, magának kereste bajt, nem fogom tán sajnálni. Ezeknek az embereknek talán azért szép az élet, mert azt csinálhatják, csinálhatták, amit szeretnek, még ha bele is halnak néha. Emberfeletti teljesítményük akkor is csodálatra méltó, ha józan ésszel teljesen érthetetlen és felfoghatatlan.

Plain truth?

Jodi Picoult könyvei mindig elgondolkodtatnak, ez a mostani szintén egy megmozgató történet. Azonkívül, hogy egyfolytában azon rágtam magam, hogy az amis szót nem-e sh-val a végén kellene írni (egyszerű lett volna megnézni valahol, de odáig nem jutottam - mostani állapot szerint a wikipedia-n anélkül van a magyarban, angolul sh-san), azon túl persze magán a könyvön is. 

Hogyha mindenki tisztában van vele, hogy az ügyvédi munka sokszor nem más, mint egy jól felépített showműsor, hogyha előfordul, hogy olyan embereket is fel tudnak mentetni, akik pedig elkövették az adott bűnt (és - remélhetőleg - kevesebbeket pedig mondjuk ártatlanul, de elítélnek), akkor így mi értelme a földi igazságszolgáltatásnak? Mindannyian bűnösök vagyunk valamiben, amiért el lehetne bennünket ítélni, de van-e joga az egyik embernek a másik felett ítélkezni, egy kreált normarendszer keretében (legyen az akár az európai, akár az amerikai jogrendszer)? Értem én, hogy a bűnök nem azonos súlyúak, de valahogy akkor is másképp kéne ezt megoldani. Persze, fogalmam sincs, hogyan, csak azt érzem, hogy valahogy nem feltétlenül van jogunk az ítélkezéshez. Ha valaki embert öl, és ezért az ő életét is kioltják, megoldódik bármi is? Annyi biztosan, hogy másokat már nem fog bántani, ez igaz. De az erőszak attól még itt marad a világban továbbra is. Ha valaki a szerettemet bántaná, akkor vajon elégtételnek érezném, hogy az erőszaktevő az életével fizet azért a másik életért? (Soha senkinek ne kelljen ezt megtapasztalnia!) Vagy azért történik minden, hogy példát statuáljunk a társadalomnak, hogy lásd, ha ilyet csinálsz te is, megbüntetünk? Vagy a társadalom várja el a tagjaitól, hogy büntessen bizonyos bűnöket? Meg lehetne ezt vajon mondani, hogy azáltal, hogy bíróságok működnek, hogy ítéletek születnek, kevesebb bűn követődik-e el a világban? 

Vagy - hogy visszakapcsolódjak egy kicsit ehhez a könyvhöz is - ha egy anya öli meg a gyermekét, vagy ha engedélyezett az adott országban az abortusz, van különbség? Elvileg gyilkosság mind a kettő...

Persze ezek a klasszikus morális kérdések, amikre képtelenség válaszolni, mert nincs abszolút igazság, ami kimondható lenne rájuk, ki-ki meggyőződése szerint gondolkodik ezekről. Pont ezért nehéz ügy szerintem a jog, mert egy olyan valamire húz keretet, szabályoz (magára az életre), amire egyszerűen nem lehetne.

Olvasós

Ez itt egy trilógia. Az első részt, a Berlini nyárfákat J-től kaptam kölcsön, akivel jórészt hasonló az ízlésünk, ha könyvről van szó, s én épp könyv nélkül kornyadoztam a világban, mikor ezt felajánlotta, hogy olvassam csak. Talán ő sem emlékezik már a cetlire, ami benne volt a könyvben, talán ő is könyvjelzőnek használta, mint én. Hol találta, hol olvasta ezeket a mondatokat? Miért tartotta vajon fontosnak kiírni őket? 

A könyv egyébként sötét, északi, sokszor rideg, de én szeretem valamiért a sötét, északi dolgokat. Egy család élete, benne a családtagoké, testvérek, apák, anyák; emberek fura foglalkozásokkal, fura érzésekkel egymás iránt...(és itt is átjött, hogy ezek az északi népek teljesen más hőérzettel bírnak, a könyvben többször panaszkodnak a huszonpárfokos rettenetes hőségre; én ezt nem tudom értelmezni :))

Épp ma realizáltam angolórán, miközben meséltem az utóbbi napok történéseit, hogy kicsit sok most a skandináv az életemben. Az utóbbiakban olvasott könyvek, filmek (a most futó Hipnotizőr, de ezt is olvastam könyvben is, és majd talán meg is nézem, a Hannibal tv-sorozat Mads Mikkelsen-nel), a zene (Rebekka Karijord, októberben majd Ane Brun), aztán tegnap - egészen véletlenül - a Csollány Szilveszterrel készült interjú Izlandról, ahol jelenleg él, szóval, ó sors, mit szeretnél közölni velem? :)

Egy újabb...

... könyvjelző, melyet ezúttal nem én hoztam valahonnan, hanem kaptam :) Alapvetően nem szeretnék gyűjteni semmit, de néha nem bírom megállni: ilyen beidegződés, hogy majdnem mindenhonnan, ahol jártam, tárgyiasult emlékül magamnak (és többször ajándékba is) könyvjelzőt hoztam, hozok. Ez most Jordániából érkezett, köszönöm, B.

Itt van a többiekből is egy csokorral. Hiányzik Portugália, Skócia, Erdély, Litvánia, ellenben képviselteti magát balról jobbra Olaszország, Hollandia, Ausztria, a Hortobágy :), Anglia, ismét Itália, Spanyolország és persze Jégfölde.