A hét graffitigyanús mondata - a nap sunnyogása - a nap jósága

Annyira irigylem az olyan típusú embereket, akik ilyet ki tudnak találni. A héten most már többször olvastam, láttam, s annyira rövid, ámde frappáns, annyira találó, hogy nagyon sajnálom, hogy az én agyam már soha nem fog így működni. Tuti, hogy ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs, mint a viccek megjegyzése és azok mesélése: az se ment soha. Naponta többször is eszembe jut, s ha beugrik, mindig mosolygok rajta. Azt figurázza ki (legalábbis szerintem), hogy napjainkban elég sokszor használják ezt a szófordulatot: 'ilyen-olyan tudósok kimutatták, hogy...' 
Élek a gyanúval, hogy ezeknek az úgynevezett tudós-kimutatásoknak nagy százaléka annyit takarhat, hogy mondjuk felhívtak egy-két embert, s a válaszaikból próbáltak leszűrni valamiféle következtetést. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de abból a néhány emberből is csak lehet, hogy egy párra. Valójában ki megy utána a különféle ilyen kutatásoknak, hogy mi is volt ott? Senki. 
A tudósok - amennyire én láttam - azért nem adnak ki csak úgy a kezükből mindenféle kutatási eredményeket. Egyrészt, ha már publikálnak valamit, azt többnyire nem a bulvársajtóban teszik, másrészt szeretik a nevüket adni ahhoz az adott kutatáshoz, ami az övék. Miért nem azt írják hát az újságírók, hogy Mr. Smith, az Oxfordi Egyetem ilyen és ilyen tanszékének egyetemi tanára, kollégáival, Mr. Jones-szal és Mrs. Taylor-ral azt állítják, hogy...? 
Persze, egy ok lehet, hogy azt gondolják, hogy ez a nagyközönség számára talán érdektelen információ. Vagy díjat kellene fizetni a közlésért, így meg, névtelenül, lehet, hogy mentesülnek alóla. Vagy a szerző nem járul hozzá, hogy közöljék. Vagy nem járul hozzá, hogy úgy közöljék. Vagy akármi. Csak így meg olyan súlytalanok, majdhogynem hiteltelenek nekem ezek a dolgok. Vagy néha túl triviálisak, nehéz elképzelni, hogy majd beleszakadt valaki ebbe vagy abba, hogy ezt vagy azt a nagyon is egyértelmű valamit lélekszakadva kimutathassa. Tisztelet a kivételnek, amikor tényleg komolyan foglalkoztak az adott üggyel, s teljesen megalapozott az egész és a Nature-ben vezető cikk volt 10 hétig, és cikkcakkban pisiltek tőle a tudóstársak is, vagy mittomén, hát csak átvette már a média többi része is.

Na, mindegy, valójában nem tudom, hogy megy ez, egy a lényeg, ez nagyon ott van:

"Brit tudósok kimutatták, hogy tíz emberből négy, az hat."

A nap bunkó viselkedésére egy hölgy pályázott ma reggel, mikor álltunk a sorban a pénztárnál, s van az úgy tényleg, hogy nem ér ki az ember időben az állomásra, s "jaj, nem engedne maga elé, mert öt perc múlva megy a vonatom", persze menjen csak. Viszont ezt egy tőlem kettővel hátrébb álló úriember kérdezte meg, de az előtte álló kis hölgy úgy értelmezte a szitut, hogy akkor ő is mehet, mert ő meg az úr előtt állt - vagyis kettőnk között. Érted, ilyen se szó, se beszéd nélkül ő eldöntötte, hogy ő is megy, és ment. Mi van? És ami a halálom, hogy amikor szóvá teszem, hogy tőle nem hallottam a kérdést, hogy ő is mehet-e, akkor néz ki a fejéből előre, a messzeségbe, rám se bagózik, mintha ott se lennék, mintha nem tudná nagyon jól, hogy pontosan hozzá beszélek, aki éppen sunnyog. Mit gondolt, hogyha nem néz oda, nem néz rám, akkor majd jól nem veszem észre, hogy elém áll, vagy mi? 
A helyzetből látszólag ő jött ki győztesen, mert otthagytam az egészet, hogy akkor megrendelem inkább neten a jegyet, ott nem kér előttem mindenki számlát, nem reklamál semmi miatt, stb. Én voltam a hülye, hogy próbálkoztam, a neten 5 perc alatt megvolt az egész...

Szerencsére a sors rögtön ellenpontozta az esetet: állok szintén sorban a boltban, egy pár időpillanattal később, hátulról jön megint egy néni. Már halljuk, hogy a dolgozó pénztáros csenget a kollégának, hogy jöjjön a másik kasszához. A mamika az első, aki résen van, hogy odaugorhasson, látszik a viselkedésén, a testbeszédén a fokozott izgalom. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy a mámuska szépen ott terem a frissen kinyitó kasszánál, ámde megtörténik a csoda: megkérdezi tőlem, hogy az egy szem tejfölömmel nem akarok-e beállni elé. Mit is mondhatnék, köszi sors, köszi néni! Tanulság: nem érdemes bosszankodni semmin sem.

Egyébként erről az 1-1-ről jutnak az eszembe szerencsétlen brazilok, hát róluk is mennyi mém született már így hirtelen? Tele lett velük a zinternet seperc alatt, szegények. Ezeket is, akik kitalálják, eszméletlen egyik-másik...

forrás: gugli, képek, keresőbe: "brazil mémek" (sajnos ezt sem én találtam ki)

Te is más vagy, te sem vagy más

Vannak olyan helyzetek, amikor egészen jól lejön az, hogy mennyire másképp értünk/gondolunk dolgokat. A legtöbb esetben talán fel sem fogjuk, hogy mennyi félreértés, meg nem értés, másként értés forog fenn az emberek közötti kommunikációban. Talán erre mondják, hogy jó érzés olyan emberekkel együtt lenni, akivel félszavakból is értitek egymást, mert valahogy hasonló értékrendszeretek van, hasonlóan gondolkodtok úgy nagy általánosságban, és nagyjából tudjátok, hogy a szavak/mondatok alatt nagyjából ugyanazt értitek mindketten. Ettől olyan otthonos, olyan meghitt lesz az egész, nem feszültök meg és bele a kapcsolatba (és még szerintem ebben az üdvös szituban sem beszélhetünk 100%-os meg- és ugyanúgyértési tökélyről). 
Nekem ez borzasztó nehéz, egyrészt megnyitni mások előtt a gondolataim világát, másrészt elfogadni azt, hogy mindannyian mások vagyunk, mert gyakran mások gondolatai tükrében méretik meg az én gondolatvilágom, és könnyen lehet, hogy ami az én világomban a magam normái szerint valamilyen, az a másik normavilágában totál az ellenkezője is lehet akár. És adott esetben zavar, ha nem úgy értik, ahogy én, a dolgaimat. (Persze ez oda-vissza megy, tehát nyilván én sem értem sokszor a másikat, mert nekem meg az ő reakciói furák, csak ebből nem mindenki csinál ügyet. Van olyan is, hogy én is túl tudok lépni ezen, ha érzékelem egyáltalán. Sok minden lehet, vagy nem jelentünk egymásnak annyit, hogy számítson a másik véleménye, vagy csak szimplán magunkkal vagyunk elfoglalva, ahogy az a legtöbbször megesik velünk.)

Hozok egy kis példát, hátha úgy én is megértem, miről hadoválok. :) Angolórán volt egy kis szöveg, aminél első körben a címe alapján kellett volna belőni, hogy kb. miről szól a szösszenet. Elolvastam, és széttártam a kezem, hogy nemtom. Jó, akkor olvassuk el a szöveget, hátha majd úgy. Na, úgy már átjött valami, de még mindig nagyon bambán nézhettem, úgyhogy még beszélgettünk róla egy picit. A szöveg arról szólt, hogy a statisztikák szerint a férfiak kb. fele, a nők kb. harmada hazudik arról, pl. egy randin, vagy ilyesmi, hogy milyen és hány könyvet olvasott, a saját maga jobb, műveltebb színben való feltüntetése végett. És akkor én erre azt gondoltam, hogy de miért tenne ilyet, az úgyis kiderül, ha utána meg mégsem tud beszélgetni róla. És ekkor egy olyan variáció merült fel, hogy dehát ezt igazából úgysem lehet ellenőrizni senkinél sem, én is mondtam korábban az órán (tényleg), hogy ezt és ezt a könyvet olvastam, de már nem emlékszem rá kristálytisztán, hogy mi és hogy volt benne. Vagyis az eredmény ugyanaz, mintha nem olvastam volna, azaz én ugyanúgy nem tudok róla csacsogni, mint az, aki nem olvasta egyáltalán, mi hát a különbség? Jó kérdés, nemtom. Gondolkodás-, értékrendbeli? Hogy nem állítok olyasmit, ami nem igaz, mert hazudni nem jó, mert hamarabb utolérnek, mint a sánta kutyát? De nem tudhatom, hogy a másik oldalon mit gondolnak majd (még ha nem is mondják a szemembe), miután kiderül, hogy valójában nincs közöm a szóban forgó könyvhöz. Ki tudja, hogy a beszélgetőtársam hogy veszi, lehet, hogy úgy, hogy na, szép kis nő, hazudott nekem, mert azt mondta, hogy olvasta, közben meg gőze sincs, hogy ki a gyilkos, aha, na persze. 10 emberből hány hiszi majd el, hogy tényleg olvastam, csak már nem emlékszem rá, és hány gondolja azt, hogy lám-lám, hazudott, csak azért hogy tessen nekem? Egyéb gondolati esetekről nem is szólva. (Pl. a beszélgetők magukból indulnak ki, vagyis, ha én hazudok, akkor biztosan ő is...)
Az a baj, hogy minden pillanatunkban ítélkezünk. Én is, felelőtlenül ráhúzom a gondolat- és érzelemvilágomat a másokéra, és viszont, és akkor érzem magam komfortosan, ha bele tudom illeszteni másét az enyémbe. Ezért nincs abszolút igazság semmiben, mert annyi mindentől függ, hogy mit gondolunk a világról éppen. Bár A tanú óta mindenképpen tudhatjuk, hogy a tények makacs dolgok :), de olyan kevés a világban a puszta Tény, csak úgy magában állva. Majdnem mindennek van egy érzelmi, gondolati vetülete is, és akkor ki mondja meg, hogy melyik az igazi, melyik az egyetlen? Mondjuk éppen ezért vezetődhetünk saját magunk által is a tévútra, mert innen már csak egy ugrás beleképzelni ezt-azt mások viselkedésébe, reakcióiba, aztán lehet belőle nagy pofára esés, vagy éppen kellemes csalódás, bár talán ez utóbbi a ritkább, ha valahogy meg kiderül mégis, hogy ja, az nem úgy van...
(Erről egyébként még két dolog jut eszembe most hirtelen, az egyik az, hogy évek óta fogalmazom a fejemben egy bizonyos embernek az érveimet, gondolataimat egy régi esetről, akivel egyébként nagy valószínűség szerint nemigen fogunk már ebben az életben találkozni, szóval halálosan felesleges ilyen értelemben (és egyébként is), amikor ezt csinálom, mert nála/vele valahogy kiderült (kicsit megnyíltam előtte, talán nem kellett volna), hogy semmi sem az, aminek gondolom, és van bennem egy hiányérzet, hogy igenis meg kell értetnem magam vele, és meg kell, hogy értsem őt, a másik pedig, hogy beleolvastam egy kommenthalmazba a közösségi portálon, s abban ilyen szavak voltak, hogy formális logika, meg deduktív érvelés; ezek állítólag meg mind azt mondják, hogy igenis létezhet olyan, hogy valami "alaposan definiált", "pontos", "tömör" és "egyértelmű", valamint, hogy van olyan kiindulópont, vagy alapinformáció, amely minden esetben magában hordozza az egyetlen következményt, azaz a következtetés eredményeként az egyetlen állítást az adott dologról. Hát, érdekes. S ha már itt tartok, azt tudja-e ön, hogy 'hát'-tal is lehet mondatot kezdeni? Erről meg itt lehet olvasni:
http://www.nyest.hu/hirek/hattal-kezdjuk-a-mondatot)

:)

Selfie vagy shelfie? :)

Vagy mindkettő. Kicsit az én ízlésemnek sok az arcba tolakodó, cikket megszakító reklám az oldalon, de jó kis mindenféléket lehet olvasni rajta, pl. ezt:

http://www.nyest.hu/hirek/van-elet-a-szelfiken-tul-itt-vannak-a-shelfie-k 

Ez itt az én egy shelfie-m, jómagammal, ahogy a rajzművésznő elképzelt.

Valamint itt tartunk most, köszönöm mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy olvasásra adja a fejét e bloggal kapcsolatban :):

"Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika"

 

Nem tudom, honnan származik a címben szereplő szarkasztikus megállapítás (én valamelyik stat tanáromtól hallottam, ha jól emlékszem), de ékes magyarsággal szólva "el van találva" a dolog.

Szeretem a blogger.com-ot, bár nem ismerem a többi blogüzemeltetőt, így nincs összehasonlítási alapom, lehet, hogy a többi sokkal felhasználóbarátabb, nemtom. Mondjuk, az nem tetszik, hogy a képeket nehézkes pakolgatni, illetve, hogy hiába pipálom ki, hogy engem, mint a blogot írót ne mutasson ki, mint oldalmegjelenítőt, mégis visszaáll és rendszeresen megteszi, és megszámol újra és újra (leteszteltem). Aztán nem érzékeli azt sem, hogy beléphetek itthonról, a gyárból és mobilról, neki mindegy, hogy mindhárom én vagyok, számol rendületlenül. De ha mondjuk azt veszem, hogy a fenti, tegnap elért 4000-ből én vagyok 1000-1500, a barátnőim/ismerőseim a másik 1000-1500, akik megnyithatták az oldalt, akkor is fennmarad még 1000-1500 oldalmegjelenítés, ami akárhogy is, de ismeretlenek keze nyomán történhetett! :) És ha még hozzáveszem ezt is,

hogy ennyi helyről nyitották meg az oldalt, akkor hú (és tegyük hozzá, hogy még nincs is itt minden ország, Afganisztánt, Finnországot, Bulgáriát pl. nem tudom most miért nem hozza, sőt, egyszer láttam Indonéziát is). :) 
Örülök mindenkinek, aki egy kicsit elidőzött itt és köszönöm nektek/önnek/önöknek, ha olvastok/olvastatok/olvasnak, de tényleg! Azt gondolom, hogy kevesen tudják, hogy ki van a sorok mögött (én legalábbis úgy saccolom, hogy 25 embernél többnek nem szóltam róla), de biztosan nem is fontos ez annyira. Sosem gondoltam, hogy ezzel a bloggal bármilyen komolyabb célom lenne, ahhoz túl sokan írnak, sokan jók, meg viccesek, meg kreatívak, meg nemtommik, szóval minden, ami én nem vagyok. Nem vagyok tematikus blog, ami a népek egy csoportját egybevonzaná, ezért külön öröm, hogy ismeretlenek is benéztek ide, csak úgy, mert valahogy idetévedtek. Szeretek írni, sokkal jobban mint beszélni, amit nem is tudok, mert folyton zavarban vagyok, viszont leírom, amiket gondolok, mert jó érzés, ha kihallatszik valahogy mégis. Üdvözlök hát mindenkit, legyen az IP címe akár az USA-ban, hi, vagy az orosz sztyeppén, zrdrásztvuj! :) (Németország nagyrészt én lehetek, lévén a gyár szervere No-ban van, érdekesség, hogy bent nem tudok benne semmit csinálni, csak megnyitni, ügyesen letiltja a tűzfal ugyanis, úgyhogy megnyugtató érzés, hogy a munkaidőm nem a blog vezetésével megy el :))
És még egy statisztika, amit, mostmár ugye megtanultuk, hogy kezeljünk a megfelelő óvatossággal: néhány "tény"-nek nevezett valami az fb-ről. Elképesztő számok amúgy:

Összesen 1,15 milliárd regisztrált felhasználója van 
Ebből 699 millió mindennap bejelentkezik 
Már 70 különféle nyelven elérhető
50 millió Facebook-oldal létezik

Ebből átlagosan 40-et lájkoltunk is
240 milliárd képet töltöttünk fel eddig összesen
Napi bontásban ez 350 millió fotót jelent 
Átlagosan napi 20 percet töltünk el az oldalon
Az ismerőseink száma átlagban 141 és fél

1 millió azoknak a száma, akik ezen a felületen reklámoznak
A 18 és 34 év közöttiek 48%-a ébredés után rögtön fellép az oldalra

 

(Sajnos nem tudom, honnan van a kimutatás, sorry.)