Vajon tényleg ezért hívják így?

"Yesterday is history. Tomorrow is a mystery. Today is a gift. That's why we call it 'The Present'."

Sooooo romantic!

Mai pólófelirat a tömegközlekedésen:

"Nice shoes, wanna fuck?"

"A vágyak városa valójában nem Párizs, hanem fénylő parázs..."

Szeretem. Mind a zenét, mind a videót hozzá:
Dead Can Dance: Opium
https://www.youtube.com/watch?v=zReWPjreJzI
 

Pill-angó, csend-élet

Ünnep

Szégyenszemre kiderült, hogy évekig rosszul tudtam az egyik legjobb barátnőm születési dátumát, valahogy rosszul rögzült (igaz, hogy csak három nappal, de akkor is, felháborító). :( Ezenkívül volt még egy kis ijedelem, de összességében szép napot éltünk meg szombaton.

Gőzerővel készültünk erre az alkalomra, újabb kerekszámos szülinapost köszönthettünk ugyanis a napokban. Ahogy már tavaly is, összevontuk a szülinapi tortázást még három névnappal is. A gyerekeknek is szervezkedtünk egy kicsit: a közeli erdős-ligetes részen térkép alapján kellett eljutniuk pontról-pontra haladva a végső célig, ahol kis ajándékok várták őket. A kincskeresés végére jutott az ijedtség, amikor a társaság szétszakadt és a legfiatalabb kis tag elindult a számára ismeretlen terepen megkeresni az anyukáját, aki nem vele volt, hanem egy másik csoport részeként tartott visszafelé a bázisra. De minden jó, ha a vége jó, megtalálták egymást, így már csak - a korábbi ebédezés után - egy kis tortázás, majd pingpongozás volt hátra, amíg a felnőttek vacsora gyanánt belevágtak a grillezésbe (az eső lógó lába ellenére is).

A vége egy kb. éjfélig tartó beszélgetés lett, ennek során megtudtuk többek között, hogy van olyan, hogy "közcélú lány" :) (az a rossz, aki rosszra gondol), és szemünk se rebbent, mikor azt hallottuk, hogy a "tyúkudvaron olvastam", ahol a 'tyúkudvar', az egy blog és onnan tudhatóak meg a legújabb tyúktenyésztési trendek. :)

BOLDOG SZÜLINAPOT MÉG EGYSZER, S TELJESÜLJÖN MINDAZ, AMIKET KÍVÁNSZ MAGADNAK, E!!!

 

Ajándékaink 1. (a rajzokon az ünnepeltek :))



Ajándékaink 2.

A ligetben 1. (úgy is mint az apácarácsos erdőcskében)

A ligetben 2.

 


A ligetszélen

Vegetáriánusok ne nézzenek ide



Szikrázó tűz

   




Ennyi...



Nyami 2.

Mindenkinek az emlékére, aki valaha is a hegyeken maradt

Láttam Uram, a hegyeidet

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.

(József Attila: Isten, 1925 ősze)
(www.4bakancs.com)

Van ez a cikk

Egy kedves barát küldte át, hogy mit szólok hozzá. Ahogy most az egyik könyvben olvastam, "ezek többet gondolkodtak reggel kilenc előtt, mint a legtöbb ember egész hónapban" (Gillian Flynn: Holtodiglan), hát, valahol én is efelé tendálok sokszor gondolkodásmennyiségben, legyen ez bármennyire is egy nem túl hízelgő megjegyzés, attól még túlzásba tudom én is vinni.

Tehát, már miután elolvastam cikket, rögtön beindultak a csikorgó fogaskerekek: miért éppen ez a cikk jött át, úgy, hogy heteken át semmi hír a cikk küldőjéről? Nem vagyunk napi kapcsolatban, fogalmam sincs, mit mást olvas az illető, szóval innen semmi támpontom nincs. Utána próbálom elképzelni a daily routine-os életét, hogy vajon hogy kapcsolódik ahhoz, de rájövök, hogy gőzöm sincs arról sem (még az egyetemen ismertük meg egymást, de sosem volt szorosabb kapcsolatunk - felmerül a kérdés, hogy így nevezhetem-e barátnak, de ez egy újabb hatalmas téma, nem megyek bele). Zsákutca mindenhonnan: nem tudok róla semmit, hogy miért fogta meg (mert valamiért csak elkapta, ha már átküldte, nem?). Alapjában véve ezzel nem megyek sokra, úgyhogy lapozok is tovább a cikkre. (Ami benne van a pakliban, hogy ő már rég el is felejtette a cikket mindenestül és soha a büdös életben nem olvassa majd ezt. Volt már ilyen, hogy én még pörögtem valamin ezerrel, aki meg felvetette, már rég túllépett rajta, ez ezzel jár.)

A cikkel se volt egyszerű dolgom. Nem tudom, jól értem-e a blogolót, hogy biztosan ironizál-e? Először kifejti ennek az igen-attitűdnek a lényegét, amiről a szóban forgó könyv szól, látszólag komolyan, majd utána betesz manipulált filmes fotókat, ahol a fegyvereket az ég felé fordított hüvelykujjak helyettesítik, ami nemzetközileg használt jelzés arra, hogy minden oké, minden rendben van, azzal a szöveggel, hogy a kemény csávóknak nincs szükségük fegyverekre, csak erre az igen-attitűdre. 

Mitől függ, hogy ki mit gondol erről?

Nekem mindenképpen ironikus a dolog, ugyanis kicsit úgy vagyok ezzel, mint a csapatépítő tréningekkel: nem látom be, hogy attól, hogy mondjuk a sárban kúszunk-mászunk egymás mellett valami isten háta mögötti helyen, és más, fura feladatokat oldunk meg együtt és utána nem szabad róla beszélnünk, mert ez olyan Übertitkos dolog, az mennyiben segíti majd a kollégákkal való későbbi munkakapcsolatomat. Én abban hiszek, hogy a kollégák is csak egyszerű emberek, vagy szimpatikusak vagyunk egymásnak, vagy nem. Ha igen, tudunk anélkül is együtt dolgozni, hogy egy külső ember majd jól megmondja tudományosan állvakargatva, hogy hm, ti jól tudtok együttműködni, ha pedig nem, akkor nincs az a tréning, ami után én majd országos haverja leszek az egyébként ki nem állt, vagy szimplán közömbös kollégának, és viszont; legfeljebb csak megtűrjük egymást, ahogy előtte is. Bár lehet, hogy túlságosan leegyszerűsítem ezt a dolgot, de valahogy ez a tapasztalatom. Egyszerűen maradnak a régi klikkek, akik szeretnek együtt lenni, azok továbbra is együtt lesznek, akik meg nem, azok továbbra sem, és kész. Vagy szétmennek kapcsolatok, vagy újak születnek, de ezek alakulnak maguktól, ezt az emberek többsége nem egy tréningen tanulja meg.

Mindenesetre ez az igen-attitűd ugyanúgy egy kicsit erőltetettnek hangzik-tűnik, mint a tréningek szuperjósága. (Bár mostanában mintha kevesebb lenne belőlük, lehet, hogy a belefeccölt sok-sok lóvé ellenére se épültek extrahiperszuper munkahelyi csapatok?) Most rákerestem a könyv szerzőjére, és meg mertem volna rá esküdni, hogy valami amerikai cucc lesz ez, és tényleg, így lenne lottó ötösöm. Arra gondolok, hogy ez ilyen kulturális különbség lehet, hogy van valami bennünk európaiakban, vagy csak így a magyarokban akár, nem tudom, hogy nem úgy működünk, ahogy ők, így szükségszerűen nálunk soha nem fognak olyan nagy százalékban beválni ezek a módszerek, amilyenekről pedig már annyi könyv született. Elolvashatok belőlük százat, ha én magam nem tudok úgy viselkedni, ahogy ezekben a könyvekben le van írva, ha nem olyan a környezetem, vagy bármi, akkor cseszhetem. Mondok egy példát: ha az van, hogy van egy nagy munka/projekt valahol a Közel-Keleten, amibe bedolgoznak lengyelek, közel-keletiek, de a fej, az irányítás Amerikában van, az hótt tuti, hogy a problémákat mindenki a saját kultúrája, identitása szerint próbálja majd megoldani. A lengyel európai mentalitást visz bele (már ha létezik ilyen általános kategória egyáltalán), az ázsiaiak is egy másikat, de az USA-ban akkor is az lesz, hogy felemelt mutatóujj, és kész? Ugyan semmi nincs rendben, de mutassuk akkor is csak azt, abból baj nem lehet, fő a pozitív hozzáállás? Vagy mondhatnám a direkt értesítésnek nevezett dolgot: addig, amíg tíz emberből kilenc úgy éli meg, hogy már megint valami sz.rt akarnak nekem eladni, addig halálbiztos, hogy nálunk ez nem lesz egy általánosan bevett, jól működő mechanizmus, mint ahogy én az Újvilágban képzelem (persze, tévedhetek is).

Amit viszont tapasztaltam még, az kicsit ellentmondani látszik ennek az egész fenti hablatynak, vagyis, hogy mosolyogj sokat és a világ visszamosolyog rád. Ez, ha nem is minden esetben, de sokszor tényleg működik. Nem azt mondod vele, hogy 1000 %-ban hurráoptimista vagyok, ettől még továbbra is lehetnek negatív dolgaid, de valahogy javul tőle a kommunikáció, főleg, ha valami indulóban van. A zemberek szívesebben szóba elegyednek veled, máshogy fordulnak hozzád, ha nem vagy savanyúubi. És nem tartom kizártnak, hogy ezzel változol te is, sőt mi több, általánosságban majd pozitívabban állsz a dolgokhoz szép lassan, de attól még nem árt a realitások talaján maradni néha, ahol meg sajna vannak szomorú, negatív dolgok is, ha azt mantrázom, hogy denemis, denemis, akkor is. 

Ami még nem világos, hogy milyen félelemről beszélhet a könyv írója, ami miatt az van, hogy csak a negatív dolgok ragadnak meg bennünket, az meg nem, hogy a tehén ötöt fialt? :) Ezt még esetleg jó lenne tudni. Lehet, hogy nem ártana beleolvasni a könyvbe?

De valójában persze S, szerintem nem tudom. :) Már ha olvasod. :) (Arról meg nem is beszélve, hogy te mit szólsz hozzá??? :))

Itt a cikk: http://manzardcafe.blog.hu/2013/03/27/az_igen_attitud_real_tough_guys_don_t_need_guns_they_just_need_a_positive_can-do_attitude?fb_action_ids=10151521573878256&fb_action_types=og.likes&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=288381481237582

Fekete cipő, fehér zokni

Egy életem, egy halálom, én kimondom: nem ez a tegnapi lesz életem koncertje.

Nem értek hozzá, tehát szubjektív az egész, de szerintem borzasztó volt a hangosítás. Mintha a hang megállt volna a terjedésben. 
Immár ez volt a harmadik DM koncert, amin ott lehettem, van egy kis összehasonlítási alapom. Az eggyel előttin emlékszem, ahogy megszólaltak az első ütemek, az első dobütések, felállt a karomon a szőr, olyan ereje volt. Most semmi. Eleve furcsán indult,  nagyon hamar elkezdték. Lélekben ilyenkor mindig fel kell készülni, hogy valahogy bejutsz a koncert helyszínére, aztán van valami számodra halálosan ismeretlen és általában érdektelen előzenekar, aztán őket leszerelik, majd felszerelik a főt, szóval egy véget nem érő várakozás az egész. Ha állójegyed van, mire odaértek a főszenzációhoz, leszakad a derekad az egyhelyben álldogálástól. De hát ez egy ilyen bicikli, az ember belekalkulálja, és majd egyszercsak jó lesz. Itt most annyi történt, hogy besétáltak és elkezdték úgy valahogy. El sem tudtam hirtelen dönteni a messzi távolból, hogy ezek már ők, vagy egy újabb tuc-tucoló? Most nem volt előzenekar, hanem ilyen kevergetős emberek váltották egymást a színpadon.(*Update: Állítólag mégiscsak előzenekar volt, akik molyoltak ott az elején, szóval bocs.) És aztán úgy jöttek a számok, főként az új lemezről, ami szerintem még sokaknak nem érett be, mert nem igazán ragadta el a többezer fős közönséget a hangulat. Aztán játszottak néhány régebbi klasszikust, na, akkor úgy páran a lelátón is felálltak, hogy tessék-lássék tomboljanak, de nem volt az igazi. Vagy csak a saját rossz érzésemet vetítem ki rájuk, nemt'om, mert én volt, hogy konkrétan untam egy-egy számot és vártam, hogy belekezdjenek már a másikba. Közben végig az a torz hangzás, ami végigkísérte az egész koncertet. Előfordul, hogy hamisan énekelnek, vagy hamisan játszanak, de ez itt más volt. Mintha a zenészeket is zavarta volna néha, hogy nem úgy szól, ahogy kellene, Dave Gahan többször is a testén lévő kütyükhöz piszkált, amikor Martin Gore szólózott, ő is többször próbált helyezkedni az éneklés közben, igazgatni ezt-azt, de nem segített. Az egyetlen rezdülésem a Never let me down again-nél volt, de ott is csak a sok integető kéz láttán, a hangzás ennél a számnál is trére sikerült, pedig ennek mindig van húzása (ld. 5:39-től kb.):

 

Az i-re a pontot a taxis tette fel, aki jól leköpködte a zenekart, miután beszálltunk, hogy "ezt a tömeget, a sok 'módos', mind feketében, mi? Hát túl vannak már ezek a fénykorukon, mikor volt az, mi, mit erőlködnek még mindig..." Aztán elhallgatott, lehet, hogy ekkor gondolta át, hogy tán mi is a koncertről jövünk, úgyhogy volt egy kis mosolyszünettel egybekötött kínos csend az út elején, mert nem kezdtünk el vele vitatkozni, hogy demért, meg hogy...(igen, durva belegondolni, hogy ezek az emberek mind elmúltak 50 évesek, van egy-két dolog a hátuk mögött, de attól még csinálhatnak jót 50 és a halál között is...)

Amúgy nincs már ez a modoroskodás, ami régen jellemezte a zenekar rajongótáborát. Elnézegettem viszont a mostani közönség tagjait, hát, ki se látszottunk a deresedő halántékokból, lassan ráncokba gyűrődő arcokból és felbukkant a DM-es feliratos póló, barna jellegű, kockás öltönyzakóval is; az ő mentsége mondjuk legyen az, hogy külföldiül beszélt. :) Valamint, a '80-as évek egykori fiataljai elhozták kamasz gyerekeiket, nem egy példa volt erre is.

Kíváncsian várom majd a netes kritikákat, hogy mások mit szólnak a számomra felejthető élményhez.

(De legalább nem esett, az előzőeknél kicsit rontott a komfortfokozaton, hogy sz.rrá áztunk rajtuk. :))




Gyülekező színesben

 

És fekete-fehérben :)

Ezzel keltem, ezzel feküdtem, a fejemben

Borsózzon az a hát! (és még mindig, helló-helló Észak...)

http://www.youtube.com/watch?v=eSh_c7Ntahg

Eivor Palsdottir (http://www.last.fm/music/Eiv%C3%B8r+P%C3%A1lsd%C3%B3ttir/+images/23895807)

Fülhallgatót, nagyképernyőt fel!

És lássátok, halljátok szümtükkel, fülükkel, hogy mik vogymuk!

http://vimeo.com/64122803

http://en.wikipedia.org/wiki/File:Aurora_australis_20050911.jpg

ByeAlex margójára

A sárga földig elszégyelltem magam, mikor egy huszonpáréves diákmunkástól (azaz különös ismertetőjele, hogy a '90-es években született!) kellett megtudnom, hogy '74-ben ők voltak a győztesek a nagy európai táncdalfesztiválon. Aztán kiderült a turpisság: a szülei által tett szert ő is erre a tudásra...

Köszi, te vihar, te! :(

Egy modern Hamupipőke leszek-e ma, amennyiben a tegnap éjszakai vihar következtében szétválogatom a földet az agyaggranulátum darabkáktól? A sors egyébként már tegnap figyelmeztetett: egy héttel később lesz a horgolós tanfolyam, amire menni szerettem volna. Gondolom, úgy gondolta, kell az a két óra másra...

Pont így akartam...

...A kis berepülő pilótával együtt, ott, a jobb felső sarokban...

Egy hűvös reggelen...

"könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog..." (Váci Mihály)

Plain truth?

Jodi Picoult könyvei mindig elgondolkodtatnak, ez a mostani szintén egy megmozgató történet. Azonkívül, hogy egyfolytában azon rágtam magam, hogy az amis szót nem-e sh-val a végén kellene írni (egyszerű lett volna megnézni valahol, de odáig nem jutottam - mostani állapot szerint a wikipedia-n anélkül van a magyarban, angolul sh-san), azon túl persze magán a könyvön is. 

Hogyha mindenki tisztában van vele, hogy az ügyvédi munka sokszor nem más, mint egy jól felépített showműsor, hogyha előfordul, hogy olyan embereket is fel tudnak mentetni, akik pedig elkövették az adott bűnt (és - remélhetőleg - kevesebbeket pedig mondjuk ártatlanul, de elítélnek), akkor így mi értelme a földi igazságszolgáltatásnak? Mindannyian bűnösök vagyunk valamiben, amiért el lehetne bennünket ítélni, de van-e joga az egyik embernek a másik felett ítélkezni, egy kreált normarendszer keretében (legyen az akár az európai, akár az amerikai jogrendszer)? Értem én, hogy a bűnök nem azonos súlyúak, de valahogy akkor is másképp kéne ezt megoldani. Persze, fogalmam sincs, hogyan, csak azt érzem, hogy valahogy nem feltétlenül van jogunk az ítélkezéshez. Ha valaki embert öl, és ezért az ő életét is kioltják, megoldódik bármi is? Annyi biztosan, hogy másokat már nem fog bántani, ez igaz. De az erőszak attól még itt marad a világban továbbra is. Ha valaki a szerettemet bántaná, akkor vajon elégtételnek érezném, hogy az erőszaktevő az életével fizet azért a másik életért? (Soha senkinek ne kelljen ezt megtapasztalnia!) Vagy azért történik minden, hogy példát statuáljunk a társadalomnak, hogy lásd, ha ilyet csinálsz te is, megbüntetünk? Vagy a társadalom várja el a tagjaitól, hogy büntessen bizonyos bűnöket? Meg lehetne ezt vajon mondani, hogy azáltal, hogy bíróságok működnek, hogy ítéletek születnek, kevesebb bűn követődik-e el a világban? 

Vagy - hogy visszakapcsolódjak egy kicsit ehhez a könyvhöz is - ha egy anya öli meg a gyermekét, vagy ha engedélyezett az adott országban az abortusz, van különbség? Elvileg gyilkosság mind a kettő...

Persze ezek a klasszikus morális kérdések, amikre képtelenség válaszolni, mert nincs abszolút igazság, ami kimondható lenne rájuk, ki-ki meggyőződése szerint gondolkodik ezekről. Pont ezért nehéz ügy szerintem a jog, mert egy olyan valamire húz keretet, szabályoz (magára az életre), amire egyszerűen nem lehetne.

A kis hellókittys :)

Az unokahúgom egy tünemény. Két hét múlva lesz ötéves. Az öcsém meséli, hogy mennyire a szokásai rabja a kiscsaj. Például nem mindegy, hogy a szoba mely pontján issza meg a reggeli italát: a kis székét egy meghatározott helyre viszi és ott fogyasztja el azt. Ha trónol, most éppen az a heppje, hogy a mama üljön ott a közelben és beszélgessen vele, vagy csak hallgassa, amíg énekelget ("én elmentem a vásárba félpénzzel", csak ezt az egy sort ismételgetve ezerszer :)). Nem ad puszit senkinek az anyján-apján kívül. Nem szeret a másik nagymamánál aludni, akkor sem, ha ott marad vele éjszakára is az anyukája, azt mondja, nem az az otthona. Elkísért a szomszéd utcába egy volt osztálytársamhoz és közben végigdumálta az utat. Szedett nekem virágot és megdicsért, hogy nagyon szép ajándékot vettem neki. (Nem bírtam kivárni és már odaadtam neki most, hülye vagyok, tudom.:)) A tesóm és a sógornőm állítják, hogy hisztis, akaratos, de olyan nehéz elhinni, hogy így van, mert amikor vele vagyok, akkor sosem. Jó-jó, addig mondja, hogy társasozzunk, amíg csak oda nem kucorodom és játszok vele és ez a mindennapokban bizony elég fárasztó lehet, mármint ha minden kívánsága teljesüléséhez ennyire ragaszkodik, de hogy nagy műsort csináljon, ha valami nem úgy történik, ahogy azt elképzelte, ott, mindenki előtt, ezt akkor is nehéz elhinnem. Vagy nem, és lehet, hogy mégis van benne valami? :)

T :)

A virág, amit kaptam és amit alkotott T az ajándékba kapott nyomdázós szettel :)

Before Midnight

Ezt a filmet várom már nagyon-nagyon. Imádtam az első két rész lassan csorgó, beszélgetős hangulatát, azt, hogy számomra nagyon ismerős érzésekről beszélgetnek, a két színészt. Ez a film majdnem teljes egészében én vagyok és kíváncsi leszek, hogy mit tudtak még kihozni a sztoriból.

Első próbálkozásaim - lilában

Érdekes módon a fotószakkörben is lila kellékek kerültek elő, meg az otthoni gyakorlás során is. Elsőként az volt a feladat, hogy dobjunk össze egy bármilyen kompozíciót és játszunk a blendével meg a záridővel. A kompó nem lett durván bonyolult, csak a dokumentálás végett, ezt lőttem róla; nyilván nem ez lesz az Év Fotója pályázaton az első helyezett.



Az első alkalom, mikor nem automata módban használom a masinát.

Házi feladatnak megkaptuk, hogy többek között csináljunk szándékosan alul- és túlexponált képeket egy bármilyen kompóról. Próbálgattam ezt a tárgyat is, meg azt is, végül ezek maradtak:

Ezek pedig ismét a szakkörben készültek legutóbb. Ahogy az oktató fogalmazott, a sütikkel ölni lehetne, úgyhogy nem engedte, hogy dobálózzunk velük.:) A megkomponálás most az én művem volt, állítólag jó lett (arányok, ilyesmi), persze itt például látszik, hogy azért kicsit elcsúszott az egész sütihalom balra és fel, a tányéron:

A tantónéninek az elrendezésben azért nagyobb gyakorlata van, a nebulók síkban gondolkodtak és nem térben:



(Ezek amúgy teljesen nyers képek, semmi utólagos hókuszpókusz nem történt velük.)

És végül, a boldogság nem is annyira kék madarai

Előtte:

Utána:

Elkészültek a kulipintyók is

Előkészületben

Készen

Hé, te lány!

Békésen ballagok hazafelé a tornáról, mikor ez a kiáltás harsan a hátam mögül. Túl vagyok már azon a koron, hogy a 'lány' megszólítást magamra vegyem, de csak visszanéztem, hátha mégis nekem szól, mert olyan igazi lányok nem tolongtak éppen ott és akkor. Egy 3-4 éves forma kislány tekert irgalmatlanul mögöttem, fején bicajos kobakkal, ahogy kell, és mint kiderült, mégiscsak engem akart utolérni a kis cukorfalat. Még tisztáztuk azt is, hogy mi a nevem, de aztán fájdalom, félbeszakadt a magvas beszélgetésünk, mert hozzászóltak a házból, ami előtt elhaladtunk az ismerkedésünk közben és ez el is terelte a figyelmét rólam. Édes volt, de ahogy a nagy öregek mondják: We are old as shit... :) (Kobe Bryant)