'Whatever did we do before discovered nostalgia?'

'Mi a fenét csinálhattunk, mielőtt felfedeztük a nosztalgiát?'

És tényleg, mit is? Megteremtettük azt, ami után most, a jelenben, vágyakozunk? Amúgy görög eredetű a szó, "fájóan visszatér" a jelentése.
Imádom a graffitiket egyébként, mert viccesek, szellemesek, megmosolyogtatnak, frappánsak, játszanak a szavakkal, sokszor van mögöttes értelmük és ez izgalmassá teszi őket; kitaláljuk, értjük-e vajon. Én pl. sokat nem, mert nem tudom hozzá a háttérinfót (a sok amerikaira és angolra gondolok), de így is jó őket olvasgatni és elmélázni rajtuk.

Spanyolország-Portugália

A kamionos osztálytársam most dél-Európát járja, erről eszembe jutott az első nagy utam cirka 22 évesen külföldre, nyugatra. Előtte Litvániában voltam anyu munkahelyének a szervezésében, ott ünnepeltem a 16 éves szülinapomat, egy-két évvel ezelőtt voltunk a családdal a bulgár tengerparton, vonattal. Talán az érettségi után nyáron utaztunk az ÖTYE két másik tagjával Görögországba, úgyhogy ez is kelet. Volt még egy családlátogatás Heilbronn-Heidelberg környékén is, na ez már nyugat. J-nek, egyszem drága törzsolvasómnak, aki az elejétől fogva követ (már akiről tudok) innen üzenem, hogy előkerült az Európa térkép, amin elkezdtem anno bejelölni, hogy merre jártam már, de a továbbjelölésről egy idő óta megfeledkeztem, most majd pótolom rajta, amit tudok, amire emlékszem. (Ja, és kedves J, legyen szíves válaszoljon az emailünkre B-vel, köszi! :))

Litvánia, Bulgária, Görögország

Nem emlékszem, hogy aztán, a fősuli alatt voltam-e valahol, szerintem nem, mindenesetre a legemlékezetesebb trip ez a két hét volt Portugáliában és Spanyolországban, az államvizsga utáni évben. (Talán még egy hosszú hétvégés prágai kirándulásunk volt még Gy-vel és E-vel ekkortájt.) Gondban is voltam, hogy kapok-e szabit, azt nem mondanám, hogy pályakezdőként, mert akkor már, még ugyan diploma nélkül, de valamennyi munkatapasztalat volt már mögöttem, viszont a bankban, ahol ekkoriban melóztam, új voltam. Mondjuk, a munka mennyiségétől aztán mehettem, nem sok volt belőle, nem is bírtam sokáig a tétlenséget, 1 év után felmondtam és azóta a bank sincs már...
A nosztalgiába tényleg kerül valami fájó, ugyanis a főiskolás kapcsolatunk P-vel ekkor már nem az igazi, nem is vagyunk vidámak a képeken. Az út maga azonban mélyen belém ivódott, mert végre volt saját igazi keresetem, amiből már megengedhettem magamnak, hogy menjek a nagyvilágba bele, bár azért, meg kell hagyni, elég karcsúra sikerült ennek a menőkének a költségvetése.

A fiúk a régi VV Transporterrel két héttel hamarabb indultak, mint én, és átautózva Európán, leginkább túráztak. Avignon-ból vannak fényképeim róluk, ami helyszínt felismerek (bár járni nem jártam ott), utána azt hiszem az Ordesa Nemzeti Parkban töltöttek több napot is. Sajnos egyikőjükkel sem tartom már a kapcsolatot, így nem tudok utánakérdezni a részleteknek, mindenesetre én busszal utaztam utánuk Barcelonáig, majd vonattal tovább La Coruna-ba, avagy Santiago de Compostela-ba, ahogy még ismerjük a várost a Camino kapcsán. 
Ez így leírva elég egyszerűnek tűnik, de hogy hogyan oldottam meg nulla egyedül utazós tapasztalattal ennek a kivitelezését, az rejtély, így a mai eszemmel. Oké, hogy itthon megvettem a buszjegyet Gaudí városáig, de ott kint hogyan találtam meg, hogy melyik vasútállomásra menjek és hogy jutottam oda? Hogyan vettem vonatjegyet, minimális angol és zéró spanyol tudással? Délelőtt érkeztem a városba, de délután-este indult a vonat, mit csináltam abban a pár órában, amíg vártam a pályaudvaron? Arra emlékszem, hogy telefonáltam egy pályaudvari fülkéből a srácoknak, ketten közülük az akkori 'pannondzsíszem'-ben (így, angolosan ejtették, nem géesem-nek, mint ma) dolgoztak, volt náluk mobiltelefon (1996 tájáról beszélünk, a mobilos kezdetekről, legalábbis Magyarországon biztosan), de én utálok telefonálni, mi a körzetszám, hány nullát kell nyomni, magyar vagy spanyol-e az országhívó, brrr, de úgy emlékszem, hogy elértem őket, sikerült megbeszélnünk, hogy kint vagyok, másnap érkezem La Coruna-ba, várnak a vonatnál. 
Éjjel, egyedül egy vonaton, egy idegen országban? Hűha. De ezt is abszolváltam, emlékszem, egy uruguay-i fiúval utaztam az út nagyobb részén, próbáltunk kommunikálni, szerintem kevés sikerrel. :) (Uruguay: egy dél-amerikai ország, wow, nekem ez akkor nagyon varázsos volt, átutazta az óceánt, hogy Európába jöjjön, azta...:))
Másnap a fiúk ott vártak rám a vonatnál, nagyon boldog voltam, hogy sikerült összefutnunk, olyan hihetetlen volt, hogy én is ott vagyok, ők is ott vannak, megtaláltuk egymást. Pedig majdnem nem sikerült a dolog, mert beleszaladtak egy igazoltatásba és majdnem el akarták vinni őket a rendőrök (valami vízumot akartak tőlük, pedig nem is kellett vízum az ott-tartózkodáshoz a kis szerencsétlen ká-európaiaknak sem, szerencsére el is engedték őket végül). 
Miután nyugtáztuk, hogy megvagyunk, megnéztük a katedrálist, ahová a Camino zarándokok is megérkeznek, majd délnek vettük az irányt, irány Portugália.
Luzitánia nekem az egyik legkedvesebb ország. Majdnem akkorkák, mint mi, de nekik sokkal nagyobb szerencséjük van, mint nekünk, mert nekik van egy óceánjuk is. Dicső, aztán kevésbé dicső történelem (valahogy rosszul jöttek ki a nagy, gyarmatosítós dologból, nem tudtak úgy meggazdagodni belőle, mint az angolok, spanyolok, franciák, aztán meg, a XX. században kaptak a nyakukba egy Salazar nevű diktátort, aki majd' fél évszázadon keresztül tartotta magát hatalmilag), szóval olyan kis esendő szerethetőek. Van egy fado-juk, ami nem olyan tüzes, mint a spanyol flamenco, sokkal inkább a magyarok sírva vigadásához hasonlatos melankolikus zene és ének.

Az út kétoldalán mindenütt parafák

Menhírek, dolmenek

Óbidos

Óbidos

Végigcsorogtunk az országon, ha volt látnivaló, akkor betértünk a szárazföldre is, de egyébként végig a parton. A menhírek, dolmenek és a végtelen parafaligetek, Braga, Porto, Coimbra, Óbidos, Lisszabon, Sintra, Cabo de Roca, az európai szárazföld legnyugatibb pontja, Évora. A déli, tengerparti részre nem igazán emlékszem, talán Faro és Albufeira, majd visszafordulás, és át Spanyolországba, ahol Sevilla, Córdoba és Granada voltak azok a helyek, amiket láttunk. Végül hazafelé indulás, Madridnál eltévedés az autópályarengetegben (nem mentünk be a fővárosba, már sietni kellett haza, nem maradt rá idő), majd Barcelona mellett egy kempingben alvás (a róka elvitte a szemetünket a sátor elől :)), és úgy vissza, Magyarországra.

Lisszabon

Porto

Nem tudom, a fiúk hogy voltak vele, nekem elképesztő út volt, melegséggel gondolok rá és Portugáliába bármikor visszatérnék, ha tehetném, mert sok mindent nem láttunk és ma már más szemmel is nézném, járnám az országot. A mindennapi reggeli rituálénk egy útbaeső kávézóban, a folyamatos magdaléna evés (ez a muffinhoz hasonló jó kis olcsó izé, amit nagyon szerettünk), a vadkempingezések (többek között Porto óvárosában alvás a kocsi hátuljában), ó, imádtam az egésznek a hangulatát. Úgy emlékszem, jól ki is jöttünk a három fiúval, legalábbis remélem, én sem hagytam rossz nyomot bennük (merthogy épp beszélgettük ebédnél a kollégákkal, hogy azért nagyon nem mindegy, kivel utazik az ember), egyszóval számomra csodálatos volt.
Azóta is hegyezem a fülem-szemem mindenre, ami az országgal csak egy kicsit kapcsolatos: volt szerencsém ott lenni Cesaria Évora koncertjén a MÜPA-ban, aki a volt portugál gyarmatról, a Zöld-foki Köztársaságból származott (sajnos 2011-ben meghalt), a Love actually-ban a legcukibb szerelmespár Colin Firth és a portugál szoba-/pincérlány volt, a drága J-éktől kapott szélmalmos csempe (azulejo)... 

Cesaria Évora: Sodade

"Cesaria Évora, a világhírű zöld-foki szigeteki énekesnő a morna nyelvén, az elszigeteltségről, a rabszolgák életéről, a vágyakozásról, a szerelemről, a szeretetről énekel. A dalaiban, a folyton visszatérő portugál "saudade" kifejezésre a nyugati nyelvekben nincs megfelelő szó. A magyarban sem, jelentése talán, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik. A Zöld-foki szigetekről sokan emigrálnak, és akik ott maradnak, azok érzik ezt, miután ők elmentek. És akik elmennek, ezt érzik, amikor távol vannak."

A hét graffitigyanús mondata - a nap sunnyogása - a nap jósága

Annyira irigylem az olyan típusú embereket, akik ilyet ki tudnak találni. A héten most már többször olvastam, láttam, s annyira rövid, ámde frappáns, annyira találó, hogy nagyon sajnálom, hogy az én agyam már soha nem fog így működni. Tuti, hogy ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs, mint a viccek megjegyzése és azok mesélése: az se ment soha. Naponta többször is eszembe jut, s ha beugrik, mindig mosolygok rajta. Azt figurázza ki (legalábbis szerintem), hogy napjainkban elég sokszor használják ezt a szófordulatot: 'ilyen-olyan tudósok kimutatták, hogy...' 
Élek a gyanúval, hogy ezeknek az úgynevezett tudós-kimutatásoknak nagy százaléka annyit takarhat, hogy mondjuk felhívtak egy-két embert, s a válaszaikból próbáltak leszűrni valamiféle következtetést. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de abból a néhány emberből is csak lehet, hogy egy párra. Valójában ki megy utána a különféle ilyen kutatásoknak, hogy mi is volt ott? Senki. 
A tudósok - amennyire én láttam - azért nem adnak ki csak úgy a kezükből mindenféle kutatási eredményeket. Egyrészt, ha már publikálnak valamit, azt többnyire nem a bulvársajtóban teszik, másrészt szeretik a nevüket adni ahhoz az adott kutatáshoz, ami az övék. Miért nem azt írják hát az újságírók, hogy Mr. Smith, az Oxfordi Egyetem ilyen és ilyen tanszékének egyetemi tanára, kollégáival, Mr. Jones-szal és Mrs. Taylor-ral azt állítják, hogy...? 
Persze, egy ok lehet, hogy azt gondolják, hogy ez a nagyközönség számára talán érdektelen információ. Vagy díjat kellene fizetni a közlésért, így meg, névtelenül, lehet, hogy mentesülnek alóla. Vagy a szerző nem járul hozzá, hogy közöljék. Vagy nem járul hozzá, hogy úgy közöljék. Vagy akármi. Csak így meg olyan súlytalanok, majdhogynem hiteltelenek nekem ezek a dolgok. Vagy néha túl triviálisak, nehéz elképzelni, hogy majd beleszakadt valaki ebbe vagy abba, hogy ezt vagy azt a nagyon is egyértelmű valamit lélekszakadva kimutathassa. Tisztelet a kivételnek, amikor tényleg komolyan foglalkoztak az adott üggyel, s teljesen megalapozott az egész és a Nature-ben vezető cikk volt 10 hétig, és cikkcakkban pisiltek tőle a tudóstársak is, vagy mittomén, hát csak átvette már a média többi része is.

Na, mindegy, valójában nem tudom, hogy megy ez, egy a lényeg, ez nagyon ott van:

"Brit tudósok kimutatták, hogy tíz emberből négy, az hat."

A nap bunkó viselkedésére egy hölgy pályázott ma reggel, mikor álltunk a sorban a pénztárnál, s van az úgy tényleg, hogy nem ér ki az ember időben az állomásra, s "jaj, nem engedne maga elé, mert öt perc múlva megy a vonatom", persze menjen csak. Viszont ezt egy tőlem kettővel hátrébb álló úriember kérdezte meg, de az előtte álló kis hölgy úgy értelmezte a szitut, hogy akkor ő is mehet, mert ő meg az úr előtt állt - vagyis kettőnk között. Érted, ilyen se szó, se beszéd nélkül ő eldöntötte, hogy ő is megy, és ment. Mi van? És ami a halálom, hogy amikor szóvá teszem, hogy tőle nem hallottam a kérdést, hogy ő is mehet-e, akkor néz ki a fejéből előre, a messzeségbe, rám se bagózik, mintha ott se lennék, mintha nem tudná nagyon jól, hogy pontosan hozzá beszélek, aki éppen sunnyog. Mit gondolt, hogyha nem néz oda, nem néz rám, akkor majd jól nem veszem észre, hogy elém áll, vagy mi? 
A helyzetből látszólag ő jött ki győztesen, mert otthagytam az egészet, hogy akkor megrendelem inkább neten a jegyet, ott nem kér előttem mindenki számlát, nem reklamál semmi miatt, stb. Én voltam a hülye, hogy próbálkoztam, a neten 5 perc alatt megvolt az egész...

Szerencsére a sors rögtön ellenpontozta az esetet: állok szintén sorban a boltban, egy pár időpillanattal később, hátulról jön megint egy néni. Már halljuk, hogy a dolgozó pénztáros csenget a kollégának, hogy jöjjön a másik kasszához. A mamika az első, aki résen van, hogy odaugorhasson, látszik a viselkedésén, a testbeszédén a fokozott izgalom. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy a mámuska szépen ott terem a frissen kinyitó kasszánál, ámde megtörténik a csoda: megkérdezi tőlem, hogy az egy szem tejfölömmel nem akarok-e beállni elé. Mit is mondhatnék, köszi sors, köszi néni! Tanulság: nem érdemes bosszankodni semmin sem.

Egyébként erről az 1-1-ről jutnak az eszembe szerencsétlen brazilok, hát róluk is mennyi mém született már így hirtelen? Tele lett velük a zinternet seperc alatt, szegények. Ezeket is, akik kitalálják, eszméletlen egyik-másik...

forrás: gugli, képek, keresőbe: "brazil mémek" (sajnos ezt sem én találtam ki)

"Már az előző életemben sem hittem a lélekvándorlásban"

A Before-trilógiában, az első részben beszélget a fiú és a lány erről. Jesse valami olyasmivel érvel, hogy a földön régen sokkal kevesebb ember volt, így a mostani, sokkal nagyobb számú emberiségnek hogyan jutna már elegendő számú lélek? Persze, ő nem gondolt arra, hogy az állatok is felléphetnek esetleg a lét kerekén egy magasabb szintre és kerülhet állati lélek emberbe netán? Vagy pl. mi van, ha a lelkek tudnak osztódni? Na de, nem ez az, ami piszkálja a csőröm, amiről gondolkodom most éppen.

Hanem, hogy miért találkoznak emberek véletlenszerűen egymással? Mi határozza meg, hogy kivel kerülsz szembe pölö a vonaton? Jó persze, mert a pénztárosnéni oda adta a helyjegyeteket. De miért pont ti kerültetek össze egy röpke időre? S miért van, hogy néha ezek az emberek szóba elegyednek egymással, máskor pedig nem? És mitől függ, hogy két teljesen vadidegen ember úgy tud beszélgetni egymással, ahogyan a több éve ismert ismerőseikkel meg sosem? És itt jön be, hogy lehet, hogy azért, mert a lelkeik közel vannak egymáshoz, netán találkoztak már korábban, egy megelőző életben? Mennyi ennek az esélye a sok-sok-sok millió lélek között?

És miért van, hogy míg fiatalabb voltam, sosem akart velem senki idegen se beszélgetni, mostanában meg folyton útbaigazítok vagy csacsogok az emberekkel, úton-útfélen? Mi változott? (Nem mondom, hogy rossz érzés, mert jó, csak nem értem az okát.)

http://www.youtube.com/watch?v=8H5a--NyYcE