Bagdy Emőke előadásán jártam

Két, egymástól független ember mondta rá, mikor meséltem nekik, hogy megyek, hogy egy energiabomba ez a nő, majd meglátom, milyen szuggesztív és magával ragadó előadó, és tényleg.

A Belvárosi Színház dugig volt emberekkel, még pótszékeket is beállítottak, szóval szeretik őt nagyon sokan, ami teljesen érthető, hogy miért, hiszen egy nagyon pozitív szemléletű, jókedélyű, full-of-energy ember lehet és ezt sugározza is magából.

Korát meghazudtolva (73) végig beszélt egy olyan 80 percet és még tudta volna folytatni; én is ilyen szeretnék lenni ilyen idősen... Felfogása szerint ez akár nem is lenne lehetetlen, ugyanis előadásának egyik lényege pont az volt, hogy ha akarunk, változunk, ha azt mondjuk, nem tudunk, akkor valójában nem is akarunk. Végigvezette az én-self-ident kialakulását a személyiségünket illetően, hogy miért válik olyanná az énünk, amilyennek magunkat hisszük, ami különbözhet attól, amit visszatükröznek társaink (visszatükrözött én), és persze, amilyenné szerettünk volna valamikor válni (ideál én), illetve, hogy milyenek vagyunk, ahogy pl. akkor viselkedünk, amikor nem egyedül, hanem másokkal vagyunk (interperszonális én). 
Mint a hagyma rétegei, építjük ezeket az én-rétegeket egymásra magunkban, s válunk ilyenné, vagy olyanná - már olyan nagy általánosságban, de valójában ez is valahol téves, mármint, hogy feltétlenül kimondhatunk magunkról tételszerűen dolgokat, mert ha képesek vagyunk változtatni/változni, akkor már nem olyanok leszünk, mint amilyennek magunkat korábban gondoltuk...
Megemlítette, hogy a változás hiánya legtöbbször a motiváció hiányára vezethető vissza, s megdőlt már az a tudományos nézet, miszerint a génjeink határoznak meg minket: a legújabb kutatások szerint a gének vannak, s azokból a környezet hozza elő, vagy éppen altatja el a jó, vagy a rossz dolgainkat (a depressziót említette, mint példát, van egy rövid allélú gén, aminek a megléte bennünk hajlamosít rá, de ha megtanítanak bennünket a stresszt kezelni, akkor nagyobb eséllyel nem leszünk depressziósok, mert megvan a technikánk arra, hogy az életünk gázos helyzeteit hogyan kezeljük egészséges módon).

Szólt arról, hogy mennyire nehézzé tudjuk tenni az életünket azzal, ha azt mondjuk: én ilyen vagyok, ilyennek fogadj el, mert ezzel arra kényszerítjük a másikat, hogy ő alkalmazkodjon hozzánk (már ha akar, mert pl. szeret minket). 
Beszélt az egyszeri tesztekről, amiket adott esetben magunkkal kapcsolatban kitöltünk, hogy az mennyire egy statikus dolog már, mennyire csak az adott körülmények közötti helyzetünkre reflektál és nem több annál - ezekből még nem tudhatjuk meg, hogy ilyen vagyok vagy éppen olyan. 

Elgondolkodtató volt a munkára vonatkozó előadás-része: Tegyünk fel magunknak a kérdést, mink van ezzel kapcsolatban: foglalkozásunk? szakmánk? mesterségünk? hivatásunk?

Végigvezette az egyes életszakaszokat, hogy mikor mi a feladatunk. 0-3 éves korunkig tanuljuk meg a kötődést, azt, hogy szeretetet kapunk ("az vagyok, akit szeretnek"); 3-6 éves korunkig "azok vagyunk, amit magunk meg tudunk csinálni", majd kialakul a nemi identitásunk - "az vagyok, akinek születtem", lánynak, avagy fiúnak  (nagyon leszólta a mai népszerű trendet, miszerint "majd eldönti a gyerek, hogy fiú akar-e lenni, vagy mégis inkább lány..."). A következő szakaszban pedig akkor fejlődünk egészségesen, ha az önbizalmunkat/önbecsülésünket erősítik, ha dicséretet kapunk és bizalmat a hozzánk közel állóktól, azt a sugallatot, hogy "az vagy, aki meg tudod csinálni, én bízom benned". Ha ezeket minden egyes életkorban tudjuk (tudnánk, én inkább ezt mondanám) teljesíteni, akkor válhatunk (válhatnánk) egészséges felnőttekké. Szerintem, ez alapján, nagyon kevés a lelkileg igazán egészséges felnőtt...
Bennem persze felmerült a kérdés, hogy de ha én már egy kialakult nagy lakli vagyok, aki nem úgy fejlődött, ahogy az ideális lett volna, akkor most mit tudok kezdeni magammal? Persze, erre az a válasz, hogy semmi sem kőbe vésett. Igaz, hogy hozzuk magunkkal az ilyen-olyan félresiklásainkat, amelyek nagyon mélyen belénk vésődtek (imprinting - ld. Konrad Lorenz és a kis pelyhesei példáját), de van lehetőség a korrigálásra. Ha akarjuk, persze, mert akkor tudni is fogjuk. Állítólag.

Látható és láthatatlan szövedékeink 2.

Mindamellett, hogy vártam, kicsit féltem is ettől a naptól, illetve volt bennem egy aprócska drukk, hogy ott leszünk ketten, egész nap, ismeretlenül, milyen érzés lesz, megtaláljuk-e egymással a hangot, miről fogunk beszélgetni, egyáltalán fogunk-e, de egyrészt már egy ideje tudatosan viszem magam olyan helyzetekbe, ami túllóg a komfortzónámon, ami az emberekkel való kommunikációt, együtt időtöltést illeti, másrészt mindig arra gondolok mostmár ilyenkor, hogy nincs mitől félnem, mert mi történhet? Lehet jó, és akkor milyen jó, hogy belementem, és lehet rossz, de nekem akkor is jó, mert legalább megpróbáltam és akkor ott az a feladatom, hogy elfogadjam, hogy nem lehet mindig mindenkivel jó... 

Judit esetében kár volt félnem bármitől is. Köszönhetően talán annak, hogy van egy másik érdeklődése?, munkája?, szíve csücske? (nem tudom, ő hogyan definiálná azt, amivel még a szövés mellett szívesen foglalkozik) a szövésen kívül, vagy az élete szövetének az alakulása miatt, szerintem ő mindenkivel megtalálja azt a hangot, amire a hozzá betérőnek szüksége van. Talán másképp nem is lehet ezt csinálni, hiszen olyan intim az egész: csend van és nyugalom, óhatatlanul közel kerültök egymáshoz, egymásra hangolódtok és ő nagyon tud rád figyelni. Elmondása szerint tudatosan nem is vállal 3-nál több emberrel való foglalkozást egyszerre, mert bár helye lenne rá, hogy több szövőszéket is beállítson, nem tartaná korrektnek, ha nagyobb számú tanítványa lenne, mert a figyelme, a törődése ennyi embernek elegendő egyszerre.

Először készítetek egy próbaszövést, ahol megmutatja a fogásokat, amikből összeáll maga a szövési folyamat, majd te ülsz be a szövőszékbe, s megpróbálod leutánozni a mozdulatait. Ha már egy kicsit begyakoroltad ezeket, elindulhat a tényleges alkotás, de még nem tudsz teljesen önállóan dolgozni: együtt számoljátok a sorokat a kitalált mintázatnak megfelelően, segít fonalat váltani, ha kell, megméri, hogy már mennyit haladtál és még hány sort szőjj, vagy épp segít visszafejteni a szövést, ha túlmentél. Ő húzza meg a már leszőtt anyagot, hogy ismét könnyen tudj a csónakkal a láncok közé hatolni a vetülékfonaladdal - rá sem kell néznie a szövésedre, mert már a szövőszék hangjából kitalálja, ha feszesíteni, tekerni kell. Gondoskodik róla, hogy egyél, igyál bizonyos időközönként, mert pontosan tudja, hogy mennyire fárasztó lehet, főleg elsőre, ez a munka (a kávéd isteni Judit, köszönöm, de a tea is nagyon finom volt :)).

Ahogy telik a nap, egyre több sor és sor szövődik. Judit is foglalatoskodik közben valamivel és beszélgetünk. Nem hittem volna, hogy sok olyan dolgot is elmondok majd neki, amikről szinte soha, senkivel nem beszélek. Ő is megosztja velem kalandos élete egy-egy szeletét. Azt hiszem, az arányok kissé megfordultak most: ő beszélt többet, de én sejtettem, sőt, próbáltam is előzetesen felkészíteni őt arra, hogy így lesz, mert nem tudom megtagadni teljesen önmagam - nekem még mindig sokkal jobban megy mások hallgatása, mint az, hogy én beszéljek - bár, mint most is, adódott rá alkalom, hallgatóság, hogy én is meghallgattassak és ezt mindenképpen köszönöm, mert néha kell ez a szokatlan élmény nekem is.

Azon gondolkodtam, amit többször érintettünk Judittal is: a szavakon, a kifejezéseken, amiket használunk. A szövéssel kapcsolatban például; Judit mesélte, hogy a szövés szó eredete talán a sövényből jöhet. Ágak-bogak, ha összeszövetkeznek, belőlük készül a szövevény, mely elkerít minket a külvilágtól és fordítva is, a külvilágot tőlünk. Hálót sző a pók, cselszövéseket követünk el, terveket szövögetünk, sorsunkat a sors istennői szövik. Az eredmény, egy új valami, egy új szövet, egy átalakítást követően. Az egymás után rakott szavaink is egy új szövetet, azaz szöveget alkotnak. A nyelvünk gyönyörű, plasztikusan kifejező...

A mű ma elkészült. A nyersen levágott kendő egy napot pihent, majd rojtoltam, beavattam, megszáradt, most pedig jó erős gőzzel átvasaltam. Képet később tudok róla készíteni, a jelen fényviszonyok nem teszik lehetővé, hogy jó fotót tudjak csinálni róla.

Judit, egy Einstein idézetet választottam a végére, mert nagyon tetszett a tiéd, és mert semmi nem történik véletlenül: ma Einstein hitvallását küldte el nekem valaki az üzenetében... 

"Érzelem és vágyakozás a motiváló erő minden emberi igyekezet és alkotás mögött." (Albert Einstein)

Itt még a nyers állapotában, frissen a szövőszékről

A bejegyzés első része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-1.html

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

Látható és láthatatlan szövedékeink 1.

A tavalyi Asszonyműhely óta kerestem a lehetőséget, hogy valamivel közelebb a térben szőhessek újra. Erre a célra a csillaghegyi közösségi házat ajánlotta annak idején Zsuzsa, de oda nem jutottam el még eddig, ellenben az fb továbbra is ugyanolyan szerepet tölt be nálam, amit már korábban is: ismeri az érdeklődésemet és felajánl figyelmemre méltóságokat, melyekre csak le kell csapni. Így találtam rá Juditra, és a kézzel szövött sálakra, kendőkre, melyek a műhelyében készíthetők.

Hihetetlennek tűnt, hogy egy nap alatt megszőhető egy ilyen csoda, muszáj volt hát kipróbálnom, utánajárnom, hogy hogyan is van ez. Az elsőre megbeszélt időpontban sajnos nem tudtunk találkozni szomorú események miatt, most szombaton reggel viszont ott sétáltam egy kis csendes utcában, hogy megérkezve a műhelybe az egész napot Judittal és a fonalak, szövőszék társaságában töltsem. 
Első meglepődésünk akkor volt, mikor én nem készültem, valami miatt nem gondoltam és nem is kérdeztem rá előzetesen, hogy itt szövőszék lesz a munkaeszköz, nem pedig keret, és nemcsak kézzel, hanem lábbal is dolgozunk. Így aztán megjelentem kis hosszú szoknyácskámban, amit rögtön lecseréltem egy kölcsönkapott bemcsire, hogy a lábítóhoz kényelmesen hozzáférhessek - természetesen mezítláb, úgyhogy még egy zoknit is kaptam a játszóruha mellé.
A munka azzal kezdődött, hogy eldöntöttük, hogy melyik szövőszéken, milyen fonalból, milyen nagyságú és mintájú kendő készüljön. A két kisebb szék közül választottam az egyiket, a fonalak közül a fonalclub Debbie Bliss Rialto Lace fonalát, halványzöld-halványlila párosításban.

A hossza a kendőnek a mindenféle utómunkálatok után 190 cm lett legvégül + a rojtok (~5 cm), amit azért fontos előre megtervezni, mert ezzel már lesz egy elképzelésünk arról, hogy a kendő viselésekor hogyan fog majd mutatni a nyakunkban. Négy fő részből áll, egy-egy rész a zöld, egy-egy rész a lila, váltakozóan, melyek között átmenetet képez a csíkozás. Ez így egy elég egyszerű mintázatot ad, én szeretem az egyszerűséget, de természetesen lehet készíteni plusz technikák (pl. az ún. csáncsálás) megtanulásával/bevetésével bonyolultabb mintázatú kendőt is. 
A szövés, mint minden kézzel végzett munka, elmélyülést, lecsendesülést kíván.  A függőleges fonalfelvetés, a lánc jelenti az állandóságot, a vízszintes a változatosságot, az esetlegességet, a kreativitásunkat; ez teljes mértékben tőlünk függ, a tudásunktól, hogy mit tudunk megvalósítani, az ízlésünktől, hogy mi az, ami tetszik nekünk. Ha nagyon tanácstalanok vagyunk, számíthatunk Juditra, aki biztosan segít majd eldönteni, hogy mit válasszunk. Finom eleganciája és kifinomult stílusa, mely a műhelyébe belépve azonnal érződik, garancia erre. 

A bejegyzés második része: http://magikuspillanat.blogspot.de/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-2.html 

A végeredmény: http://magikuspillanat.blogspot.hu/2015/02/lathato-es-lathatatlan-szovedekeink-3.html

Ezek olyan jó dolgok

A szokásos év végi hajrá van, nem érek rá lazulni és blogot írni, de azért történnek ám jó dolgok közben. 

Egy titkos ügylet folytán, amit most még nem árulhatok el, kapcsolatba kerültem M-mel, aki valami hihetetlenül jót tett: lefordította az Arment magyarra. Ami még jobb, hogy meg is osztotta velem a fordítást, úgyhogy, amint egy kis időm lesz, már olvasom is, köszönöm M. Blogodat ezer éve olvasom, nagyon szeretem, most még nem hívom fel a figyelmet az új projektedre a titokból kifolyólag, de majd utána mutatlak Téged is! :)

Aztán nézzétek és csodáljátok Bottheka-t (http://bottheka.com), mert csodálatos dolgai vannak, minden alkotása csodaszép szerintem. Őt az Asszonyműhelyben ismertem meg, maximalista és kifinomult egyszerre, nagyon tetszenek a munkái. Vele sokat "beszélgettünk" az utóbbi időben fonalakról és vele is volt egy titkos kis dolgom, amit megintcsak nem írhatok le most még...

Útközben horgolok legfőképp, s ismét megdicsérte valaki a buszon, amit csinálok, búcsúzásképpen pedig Szép alkotásokat!-tal köszönt el, ez is olyan jó érzés. Fotózni egyre nehezebb, mert hétközben nem érek haza világosban, és ellenben olyan korán indulok el otthonról, hogy még nincs elég fény, a vakut meg nem szeretem használni, de majd lassan mutatom, hogy mik készültek mostanság, én még mindig nem unom őket, ennyit elárulok. :) Jó, mostmár tényleg csinálok majd mást is, ígérem...

Vezetek is, illetve tanulok, ma volt az utolsó oktatós órám, jajmilesz, mostmár majd egyedül kell boldogulnom. CASCO-t nem kötnek már sajna az autóra, mert öregecske szegény, úgyhogy jó lenne nem összetörni se magamat, se másokat, kéretik drukkolni, hogy ügyes legyek majd. Viszont az életbiztosítást megkötöttem, bár nem tervezem, hogy bajom lesz, de ijesztő, ami az utakon folyik, mazsolaként jobb ez így.

És még egy utolsó jóság: az ATI-ban egy nagyon kedves adminisztrációs hölggyel hozott össze a jósorsom, földim, és említettem neki, hogy lehet, hogy motorjogsiban is gondolkodnék, mit tanácsol, s elintézte, hogy kimehessek csak úgy még az idén egy tanpályára, ahol ott vannak a különféle méretű mocik, meg az oktató, s próbáljam kiválasztani, hogy melyik kategóriájú lenne nekem a legmegfelelőbb. Úgyhogy valamelyik közeli szombaton kinézek majd, ha még az idő is olyan lesz, hogy nem állnak le a gyakorlati motoros oktatással. 

 

Nyárutó autóban

Közben, az őrült horgolás mellett, zajlik ám az élet más frontokon is. Soha ne mondd, hogy soha, ugye? Na, hát ez közhely, de így van, merthogy autó, vezetés, én. Ez a három szó így nem jöhetett volna össze soha, és most meg mégiscsak úgy tűnik, hogy van, lesz kapcsolódás. A sztori az, hogy van nekem jogsim 100 évvel ezelőttről, merthogy meg kell azt csinálni, jó lesz az még valamire. Persze, jó helye volt a fiókban. Egyszer eszembe jutott, hogy talán már lejárt,  és tényleg, akkor ügyesen meghosszabbíttattam, hátha majd, ki tudja, talán, s vissza szépen az a fiók mélyibe.

S most kibújt rejtekéből. Autó van, járok Tibi bácsihoz hetente kétszer órát venni, hogy valamicske tudás is legyen, s jövő héten már a forgalomba is kimerészkedünk, riogatni a többi autóst (eddig a Szigeten tanulgattam csak, ott minimális a forgalom). Vagy majd ők ijesztgetnek engem, mert azért most, hogy már jobban rááll a szemem a forgalomra, meg jobban figyelek, azért vannak emberek, vannak szituk, amiket nem igazán értek. Néha az az érzésem, hogy mindenki meg akar halni. Vagy minimum megsérülni. De ha azt nem, legalább az autóját jól összetörni, lehetőleg a másokéval együtt. Mikor erre gondolok, akkor mindig elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekem, ősz hajszálaim amúgy sem csekély számát még ezzel is növelnem? Nemtom. Egyelőre próbálkozom, aztán meglátjuk. T-éknek üzenem, hogy fotó az autóról még mindig nincs, talán ma lesz.

Ez tényleg elég borzasztó, a zene fogalmát csak nagyon a periférián súrolja, de ez ugrott be az autóvezetésről most :):

(Tudósok: Apa kocsit hajt)

https://www.youtube.com/watch?v=kN0uwBq8Vb4

 Az egész bejegyzés pedig nem jött volna létre, ha nem olvasom ezt a verset:

Nyárutó autóban

"Vasszínű, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem."

(Radnóti Miklós: Nyugtalan őszül)

"Kések, kések, hatalmas kések" :)

Aggódásra semmi ok, nem horrorsztori következik, csak sokszor van, hogy beugrik egy-egy dalszövegrészlet, egy-egy bejegyzés kapcsán, általában a '80-as évek alternatív zenei világából. (Erről jut eszembe, aki tudja, hogy hova dugtam a Bajonett Bisztró felvételeit tartalmazó kazettámat, az lécci szóljon, mert hiányzik és felbecsülhetetlen eszmei értékkel rendelkezik, még ha zeneivel nem is :))

Véget ért sajna a fotós tanfolyam, aminek a megkoronázása az volt, hogy elmentünk Zitához, a műtermébe. Zita a tárgy- és ételfotózás területén jeleskedik, több könyvben, folyóiratban is láthatóak a képei. 
Az öreg házban, ahol a fotók készülnek, a kellékek igazi tárháza található meg, nagyon jó kis műhelyhangulat fogadott. Azt szerettem benne, hogy volt sok professzionális kütyü is, de ha árnyékolni akartunk, akkor lehet, hogy tapétagurigával tettük meg, ami a célnak ugyanúgy megfelelt, mintha drága pénzért beszerzett stuffot használtunk volna. Ugyanakkor a fényképezőgép össze van kötve a számítógéppel, így egyből látható a fotózás eredménye, ami azt jelenti, hogy azonnal korrigálhatóak is a beállítások, a kompozíciók. Márpedig óriási változásokat lehet elérni egy-egy guriga megfelelő elhelyezésével. :)
Fotóztunk kis és nagyobb tárgyakat, tárgyakat a tárggyal hasonló színű háttérrel, gyertyalángot, megfigyelhettük a fények, árnyékok játékát (egy hungarocell tábla csodákat tud tenni :)), és egy csomó, apró kis finomságot megtudhattunk mindeközben. Kaptam Zitától pár képet a stúdióról, de persze van saját honlapja is, ott is lehet nézelődni. (S most látom csak, kések pedig, főleg hatalmasak, nem is nagyon vannak az evőeszközök között, ennyit a szabad asszociációról :)):

http://www.csigofotostudio.com/

És persze, nem ismerhettem volna őt meg, ha nincs a Magnóliák Műhelye, aki a tanfolyamot szervezte. Szerintem jó kis programjaik vannak, érdemes hozzájuk menni, nemcsak fotózni tanulni.

http://www.magnoliak.hu/

Első próbálkozásaim - lilában

Érdekes módon a fotószakkörben is lila kellékek kerültek elő, meg az otthoni gyakorlás során is. Elsőként az volt a feladat, hogy dobjunk össze egy bármilyen kompozíciót és játszunk a blendével meg a záridővel. A kompó nem lett durván bonyolult, csak a dokumentálás végett, ezt lőttem róla; nyilván nem ez lesz az Év Fotója pályázaton az első helyezett.



Az első alkalom, mikor nem automata módban használom a masinát.

Házi feladatnak megkaptuk, hogy többek között csináljunk szándékosan alul- és túlexponált képeket egy bármilyen kompóról. Próbálgattam ezt a tárgyat is, meg azt is, végül ezek maradtak:

Ezek pedig ismét a szakkörben készültek legutóbb. Ahogy az oktató fogalmazott, a sütikkel ölni lehetne, úgyhogy nem engedte, hogy dobálózzunk velük.:) A megkomponálás most az én művem volt, állítólag jó lett (arányok, ilyesmi), persze itt például látszik, hogy azért kicsit elcsúszott az egész sütihalom balra és fel, a tányéron:

A tantónéninek az elrendezésben azért nagyobb gyakorlata van, a nebulók síkban gondolkodtak és nem térben:



(Ezek amúgy teljesen nyers képek, semmi utólagos hókuszpókusz nem történt velük.)