Élet az új helyen

Eltelt fél év a munkahely elköltözését követően. Vártam az e témájú poszt megírásával, mert nem szerettem volna első látásra ítélni, sokáig tarthat, míg az ember lánya megszokja az új helyet, kialakulnak az új szokásai, hozzáidomul a megváltozott környezethez, nem szabad türelmetlennek lenni - gondoltam. Persze, ha abban hiszünk, hogy szerelem (vagy netán gyűlölet) első látásra lehet egy ilyen szituban is, akkor már rég megírhattam volna, hogy ha rajtam múlt volna, soha, de soha nem választom munkám helyszínének ezt a borzalmat...

Először, ha új helyre megyek, szeretem annak az új szagát. Tisztább szárazabb, biztonságosabb érzés, a frissen festett falak üdesége, az új bútorok, a számítógépek, bár a régiek, de kifújva a portól, lehet dekorálni a még csupasz felületeket, valamelyest tologatni a tereptárgyakat, elhelyezni a növényeket az új térben és imádkozni, hogy szeressék az új helyüket; ez izgi, kihívás még egy iroda esetén is. Legalábbis nekem, láthatóan másokat nem izgat ennyire, hogy hol töltik napközbenjük nagy részét, de nekem fontos, hogy komfortos legyen, nemcsak az otthon, hanem az iroda is. Ám ahogy az újdonság érzése lassacskán megkopik az emberben, jönnek azok a fránya hétköznapok...
A kilátás egy vizuális orgazmus, de tényleg, jó szana- és széjjel nézegetni innen... de könyörgöm, nem azért fizetnek, hogy az ablakon bámulásszak kifelé egész álló nap, ugye nem? Akkor megegyezhetünk abban, hogy ez hosszú távon nem lehet új iroda választási szempont, ugye nem? Munkavállalóként rohadtul nem érdekel a kilátás, ha minden más rossz, nem jó, fúj...(bizti vannak olyan munkahelyek, ahol az is fontos, hogy a jómunkásembereknek is jó legyen és ne csak a reprezentálás, mint cél, érvényesüljön...) 

Nem akármilyen kilátás, hanem a Kilátás

Az van, hogy a kilátás elmegy, de más pozitív dologról továbbra sem tudok beszámolni ezzel kapcsolatban, hiába is forgatgatom magamban. Nekem személy szerint ugyan valamivel közelebb van közlekedésileg is, de inkább újra gyalogolnék minden nap 15 percet oda és vissza a régi helyre, mint ezt itt elviselni nap mint nap...(Akik kocsiznak, azoknak attól függ, hogy honnan jönnek, meg hogy hol jut hely parkolni - míg a régi helyen nem kellett az utcán fizetni a parkolásért, illetve be lehetett menni autóval az irodaépület területére, ami félig-meddig még zárt is volt, ez már egy olyan környék, ahol bizony kell csengetni rendesen  a lóvét, ha az ember meg akar állni huzamosabb időre. Van ugyan mélygarázs az épület alatt, de a helyek száma limitált, és azt is nehezebb leszervezni, ha vendég jön autóval.)
Az épület bejáratánál büszke plakát hirdeti, hogy ez egy ilyen akármilyen díjat nyert cucc, de azért tudjuk, hogy ezeket a plecsniket soha nem azok osztogatják, akik benne és vele élnek és dolgoznak, ugye? 
Csupa üveg az egész - ha voltunk már melegházban, el tudjuk képzelni, hogy mennyire "természetes" a közege egy ilyennek... Szóval, ha kint hideg van, bent is hideg van, ha meg kisüt a nap, azt jól felerősíti, s rohadsz meg a melegben... De nem esünk kétségbe, mert ez utóbbit kompenzálandó van a "csodatalálmány", a légkondicionáló berendezés - ez majd mindent megold. Jah, persze. 
Az van, hogy ezt képtelenség, úgy tűnik most legalábbis, úgy beállítani, hogy az épületben tartózkodó x száz embernek jó legyen a hőérzete. Sokszor két emberét is nehéz összehangolni, nemhogy ennyiét, szóval szívás az egész és bár vannak próbálkozások, nem fog jó lenni, most megmondom. Utálom, hogy nem én döntök erről, az ezzel az egésszel a bajom. Az alap ugyanis az, és ez a baj, hogy ránk akarnak húzni egy átlaghőmérsékletet, ami mindenkinek jó, de senki sem mindenki. Öltözhetek alul vagy felül ehhez az átlaghoz képest, lehetek hőhullámos klimaxos, akinek mindenhol melege van, lehetek alapból fázékony, aki még 25 fokban is didereg, úgyhogy ne akarja senki megmondani központilag, hogy hány fok nekem a komfortos, jó? A légkondik a mennyezetbe vannak beépítve, onnan fújják a levegőt, közvetlenül alatta üldögélünk napi 8 órát  - el tudjuk képzelni, hogy napról-napra egy szélgép alatt toljuk a melót és ez jó nekünk? Nem, nem jó, ne legyen illúziónk erről.

Hab a tortámon, hogy van szép kilátásom, ellenben nincs nyitható ablakom. Ettől rosszabb helyzetben csak az van, aki olyan helyen ül, ahol természetes fény sincs, de ilyen is van sajnos... Hogy lehet így munkahelyeket tervezni, de most komolyan? Milyen belsőépítészeti megoldás már az ilyen? Hát a szégyentől elsüllyednék, ha ilyet akarnék lenyomni a majdani ott dolgozó ismeretlen embertársam torkán... (Na és persze, aki elfogadta így a tervet, szintén megérne egy misét...) Az is hozzátartozik, hogy ahol ablak van, ott sem lehet ám csak úgy nyitogatni, ha friss ájerre vágyna bárki is, mert jön a köremail az üzemeltetéstől, hogy a ház szerkezetileg nem bírja, ha szél van, úgyhogy csukogassunk be mindent jól. Halálos...
Komolyan, olyan az egész, mintha robotokra tervezték volna ezt az egész elcseszett valamit - kb. azoknak lenne mindegy egyedül, hogy milyenek a munkakörülményeik.

Egy másik kilátásban gyönyörködő - székpárnát is horgoltam - virágok

Kicsit tanácstalan vagyok, hogyan kezeljem ezt az egészet. Mikor nagyon elkeseredek, akkor mindenféle megfordul a fejemben, máskor meg azzal vigasztalom magam, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, ehhez is sikerülni fog, meg hogy másoknak ezerszer rosszabbak a munkahelyi körülményeik, mit sipákolok. Mindenesetre, amennyire tudtam próbáltam otthonossá tenni ezt a förmedvényt, s meglátjuk mi lesz...

Megáll az idő - világítótorony "gyűjteményem"

  

Nem kell ezt túllihegni :)

A világ talán legrövidebb, üzleti tárgyú emailje. Most írt nekem először... :)

Karácsony, újév, 2015, 2016

 "...Elmúlt az is, mi távolba lángolt,
emléke hamu, magányos várfok,
nem maradt se tűz, se izzó parázs,
elillant, mint a sosem volt varázs..."

Az idei december, a karácsony és majd az újév szólt, szól sokmindenről. A félelemről, az örömről, a bizonytalanságról...

Bizonytalan minden, ami a munkámat, munkahelyemet illeti. Az egyik nap, még mielőtt el nem vonult mindenki szabira, bevittem a masinát, hogy majd jól lefényképezem a kolléganőimet, akikkel talán utoljára dolgozunk így együtt, de végül nem kattintottam egyetlen portrét, egyetlen csoportképet sem, mert nem akartam ezzel is azt plántálni a sors felé, siettetni netán, hogy valaminek vége lesz, vége lehet (bár nyilvánvalóan lesznek változások mindannyiunk életében, ez nem függ az én félős érzéseimtől; remélem és kívánom, hogy mindenki csak profitál, profitáljon ezekből). Csak részleteket mertem megörökíteni a karácsonyba öltözött irodából:

Szólt az örömről, mert kisbaba érkezett a családba, aki egészséges és gyönyörű, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva:

 A 'nagylányok' is jól vannak, ügyesek és szépek és aranyosak. Egyiküktől ezt kaptam, a kis drága, tűzzománcolta az anyukája segítségével:

Elképesztő egyébként, hogy mennyivel bátrabbak ők, mint mi, vagy amilyen legalábbis én voltam gyereknek, szeretnek szerepelni, kiállni a család elé és simán lenyomni a 'kiskarácsony-nagykarácsony'-t; nem félnek beszélni a vágyaikról, arról, hogy mit szeretnének... nagyon jó, hogy így nevelkedhetnek, és nem csupa korlát, csupa szégyenlősség, csupa befelé fordulás közepette...

Szólt a félelemről is, az ijedtségről, egy rosszindulatú szövettanú anyajegy miatt, aminek a híre karácsony előtt ért minket, de reméljük a legjobbakat, úgy tűnik, bár még nincs meg minden eredmény, nincsenek áttétek a testben...

Vagy két kilót biztos híztam ezektől és társaiktól, na, ez nem jó hír :(

A szupertitkos karácsonyi meglepetésem az ÖTYE-nek, nekik készültek anno a Szövőmaratonon ezek a kendők, mostmár megmutathatom őket teljes valójukban, a nem-szeretem rojtolással is elkészültem végül:

A bögrék a ráadások, annyira megtetszettek, hogy készíttettem egy-egy ránk jellemző mintájút (vagy amiről azt gondolom, hogy jellemeznek minket) Sila Porcellana-val:

B-vel sűrűre sikerült a decemberünk: együtt jártuk meg Salzkammergutot, voltunk egy Pilinszky-esten, moziban (Hajnali láz). Neki készült ez a párna, ez a poháralátét...

... én pedig kaptam tőle a mozijegyet és a könyveket.

D-nek köszönöm, hogy sokat beszélgettünk, illetve főleg írtunk, továbbra is nagyon szeretem az alkotásait, gyönyörűen készíti el a csodásabbnál csodásabb darabjait. Kívánom, hogy a rend, amire törekszik, folyamatosan érkezzen az életébe, valamint boldog, egészséges és elégedett legyen, amennyire ez csak lehetséges. Köszönöm a támogatását, a jószándékát felém, bátorított, amikor úgy érezte, hogy szükségem van rá, és nagyon tudott rám figyelni, ritkán tapasztaltam eddig ilyesmit irányomban; jólesett, hogy kíváncsi volt és érdeklődő, remélem, tudtam valamennyire viszonozni... Nem sikerült már találkoznunk az ünnepek előtt, így ez a fotó az, amin már láttam az ajándékot tőle, ő pedig még így sem az övét, mert választania kell majd, hogy melyik legyen és meglepi lesz mindaddig, míg át nem adom neki (olyan sötét volt az aktuális pillanatban, hogy nem tudtam fotózni őket természetes fényben):

Botthéka fényképe

Köszönöm a körülöttem élőknek, hogy hagytak élni, és hogy azzal foglalkozzam többnyire, amit szeretek, elfogadtak olyan kis izének, amilyen vagyok. 

Utazhattam az idén is, helló Róma, Provence és Ausztria, tele vagyok ezirányú tervekkel a jövőre nézve is, ahogy eddig, ahogy mindig. 

Beindul a mérlegképes tanfolyam, ott minden vizsgát, ami 2016-ra esik, remélem, sikeresen leteszek majd, februártól tanulás, készülés! 

Nem szűnök meg horgolni, titkos vágyam, hogy megtanuljak keresztszemezni is, de nem tudom, hogyan lesz rá idő...

Vezetnem is újra kell majd, többet, nem félni tőle...
Több angoltanulás!!! 
Több mozgás!!! 
Több olyan felismerés, hogy meglássam, kinek mire van szüksége, és azt nyújtsam, ahogyan csak tudom!!!

Nagyjából ezek jutnak eszembe, a többi megy majd, akár a bárányfelhők az égen...

Mindenkinek legyen olyan a 2016-os éve, amilyet a leginkább kíván magának! 
 

UI: Legyen zene is, mert az kell, nekem már napok óta megy a fejemben, nem bírok elszakadni tőle, annyira szép (és a film is jó): 

 Nadal de Luintra

Ha egy másik blog beindul...

... akkor szegény kis egyikre nem sok idő marad...

Mostanában a kis Gubancolóm viszi el minden szabadidős kapacitásomat, de szeretem kitalálni, mi hogyan legyen... Nem nagy dolog, tudom, de annyira meg éppen nagy, hogy több időt töltsek vele, mint minden mással. Van egy kis szeglet ebben a nagy netes dzsumbujban, amit én teremtek ide, ebbe az elképesztő és kimeríthetetlen nagyságú katyvaszba, fura...

Tanít is ám minden nap ez a folyamat: hogyan egyensúlyozzak a két érzés között: egyrészt vágyom megmutatni, ami kijön belőlem, másrészt nem akarom felhívni rá a figyelmet direkt, mert semmi egyedi nincs benne, minden ott van már amúgy is, amihez én nem tudok már hozzátenni semmit. Feladatom elfogadni, hogy van, akinek fölhívom rá a figyelmét, de nem érdekli. Örülni annak, ha valakinek ismeretlenül feltűnik és kíváncsivá lesz, hogy mi is ez. Leírva olyan egyszerű ez, megélni már egy kicsit nehezebb, úgyhogy elengedem most ezt a témát egy kis időre. Aki rá akar találni, rá fog úgyis, aki nem, az meg úgysenem.

Nade, vissza ide. Megvan a két céges karácsonyi parti időpontja, s erről eszembe jutott, hogy a Tartozik-Követel csoport szeptemberi pilisi lazulós egy napos kirándulását még nem is dokumentáltam. 

A Pilis egy kis zugát fedeztük most épp fel magunknak. Csobánkáig autókkal hajtottunk ki a bázisról. A faluban, az Oszoly-pihenőnél leraktuk a járgányokat, s megindultunk felfelé. 

Ilyenkor mindig bajban vagyok, mert ugyan a kollégáimmal vagyok együtt, akikkel azonban nagyon keveset találkozom, még kevesebbet beszélek, akkor most miről és hogy? Munkáról nyilván nem, hiszen azért jöttünk, hogy kicsit kiszakadjunk belőle. Mivel nem ott dolgozom, ahol ők, nem tudok semmit a folyosói sztorikról, a közös ebédeknél, cigiszünetben felbukkanó nem melós történetekről, a magánéletükről. Vannak olyan kolléganők, akiknek nem tudom a nevét sem és nyilván ők sem ismernek engem. Vannak klikkek, ahová esélytelen beférkőzni, ők csak egymással hajlandóak leginkább beszélgetni, a többiek - nemcsak én - számukra jobb esetben a közömbös levegő, rosszabb esetben az utált kis izé kategória. Bár lehet, hogy a közömbösség rosszabb, az utálatot legalább lehet kötni valamihez, annak lehet valami alapja, megfoghatóbb, határozottabb körvonalú, kivéve, ha egyszerűen csak nem szimpatikus valaki...

Szóval bennem ilyenkor mindig két dolog viaskodik: az akolhoz tartozás vágyott érzése, amikor ahhoz a közösséghez szeretnék tartozni, aminek valamilyen szinten a része és a nemrésze is vagyok, és a "nem, nem megyek el, minek" érzése, mert attól nem fogok valahová tartozni, ha valakikkel x időt együtt töltök; a közösségi szellem kialakulásához azért több kell. Lehet, hogy együtt-időből is több, mint pár óra és lehet, hogy mentalitásból is, akaratból is...

Most az döntött a menés mellett, hogy a programkiírás szerint szabad levegő, fák, domborulatok vártak - hát miért ültem volna helyette az irodában, butaság lett volna kihagynom.

Nem is tettem, a túra, amit megtettünk, nem volt nagy, két-három óra csupán, de nagyon jól esett. Így csináltuk :):

 

A zöld körön (Oszoly-ösvény) mentünk végig

A tanösvények

 

Oszoly-csúcs

Jártunkban-keltünkben

Fenn a csúcson szegény magyar zászló elég ramaty állapotban volt... és vihettünk volna koszorút magunkkal a kereszt tövébe...

Séta után az Ürömi Hüttében ebédeztünk, ami korántsem csak "Pizza és sör". A napi ajánlatuk a céklaleves volt, ami valami isteni finoman sikerült, legalábbis nekem nagyon ízlett. A tonhalsaláta is nagyon fini volt, bár nekem kicsit több köret, kevesebb hal lett volna az igazi. A créme brulée, hát, az is nagyon ott volt a szeren, bár olyan túl sokszor még nem ettem, hogy sok összehasonlítási alapom lenne. A sztorija a helynek az, hogy az egyik celebritásunk ott lakik valamerre és ő meg a család, meg a barátok utálták a szitut, hogyha akartak egy jót enni, akkor be kellett menni a fővárosba, mert helyben nem volt semmi. Nosza neki, megvették ezt az akkoriban még romos épületet és csináltak egy helyet. Úgy tűnik, nemcsak a maguk, hanem a mások örömére is, mert ahogy hallom, elég sokan járnak oda (akár ki a városból is), ami nem csoda, mert tényleg jól főznek, még ha egy kicsit az árak borsosak is...

Átmeneti állapotban...

Egy kicsit hektikus az élet mostanság, egy csomó minden vár(na) megírásra, de félek, hogy megint csak a töredékek kerülnek fel ide.

Költözik az iroda, a régi helyünkről már eljöttünk, az új még nem működik, ezért most átmeneti állapot van, talán e hétvége felé véglegeződünk és jövő héten már az új helyen folytatjuk. *Update: Már az új irodában, hálózat még mindig nincs, de a technika csodája folytán mégiscsak van, csak nem olyan jó, mint az igazi, de legalább már nem dobozból élek én legalábbis, bár tudom, hogy sokaknak ez nem fontos. A szobabelsőről is készítek majd fotót, de az még nincs kész teljesen.

A kiürített kis koszlott régim, s kilátásom az újból - daydreaming lehetne egész nap, ugye, már ha nem kéne dolgozni is néha :)

A kilátáson, és azon kívül, hogy ide "csak" egy órát utazom be és egyet haza, más jót sajnos nem tudok mondani róla. Mélyhűtött, részemről kinyitható ablak nélküli (az iroda más részein vannak résnyire nyithatóak, én pont nem úgy esek), totál mesterséges környezet, erőst szoknom kell, de soha nem lesz a kedvencem a csupa üveg, csili-vili irodaházban való dolgozás, sőt... Ja, és van egy normális étterem lent a földszinten, ehető kajákkal, még ennyi a jó benne, meg ha érdekelne, akkor láthatok celebnek tűnő képződményt néha-néha, de ők annyira pont nem interesszálnak, szegények.

A költözködés átmenetiségében kéne készülni lélekben az üzleti év zárására, de nem igazán sikerül... 
Beiratkoztam mérlegképes könyvelői tanfolyamra, ami egyrészt egy vicc, tekintve, hogy lassan húsz éve ezzel foglalkozom, másrészt úgy vagyok vele, hogy ennek ellenére biztosan tudnak majd újat mutatni, s tanulni-felfrissíteni az ismereteket sosem árt, bizti, hogy fog rám ragadni valami a koszon kívül is általa, úgyhogy szombatonként ezzel megy majd az idő, hogy oktatás, utána meg valamikor 2017 áprilisában (!) záróvizsga. Hú, de messze van innen nézve most még, amikor majd papírom lesz róla, ha egyáltalán. Örülök, hogy B megkérdezte, hogy lenne-e kedvem hozzá (nincs, csak ez úgy még hiányzik a szakmai repertoáromból), szerencsére az elejét felmentéssel kezdjük három modulból a szakirányú felsőfokú végzettségünk miatt, úgyhogy január végén indul a buli valójában, amikortól lehallgatjuk a hátralévő modulokat, majd modulvizsgázunk is belőlük, és ha ezek megvannak, akkor jöhet a szakmai vizsga a végén. Az is egy nonszensz, hogy adótanácsadóként, sőt, adószakértőként nem kaphatok törvényileg felmentést az adózási modul alól... Elég faramuci a helyzet, mert ahogy elhangzott a tanfolyamindító megbeszélésen, még mindig az a felfogás, ami régen, legalábbis ezé az iskoláé/tanfolyamfelelősé, hogy előbb a mérlegképes, utána az adótanácsadói, mintha ezek így egymásra épülnének, vagy ez utóbbi egy magasabb szintű valami lenne, pedig hát lám-lám, ha arról van szó, akkor meg mégse, ha egyszer nincs a konkrét modulból felmentés rá. Másrészt az adótanácsadói tanfolyást el lehet végezni anélkül is, hogy az ember mérlegképes lenne... Mindegy, agyi rozsdásodásgátlónak fogom fel az egészet, s így majd elviselhető lesz... 
Közben voltunk nyarat búcsúztatni, szülinapot ünnepelni a Zemplénben, de kirándultunk Csobánkára is, legközelebb ezek jönnek talán majd, ha összeszedem magam...

Akár én is lehetnék...

... ennek a párbeszédnek az egyik résztvevője, találjuk ki, jellemzőbben melyik...

Kolléga 1: Mi újság van, Béla?

Kolléga 2: Ööö... igen...

Kolléga 1: Ööö... akkor jó...persze... értem...

... és mentek tovább a folyosón, ki erre, ki arra.

Egy csomó tervem és dolgom lenne, de nem haladok semmivel, állani látszék az a bizonyos idő. 

Szeretnék elmenni moziba, egy igazán jó filmre, amelyik majd igazán tetszeni fog, de melyikre? 

Most nagyon utálom, hogy ingázok, hogy hiába váltogatom az útvonalakat, már mindegyiket unom. 

Hogy egykaptafa íze van a fornettis termékeknek, és sarki pékségben árult cuccoknak egyaránt...

Unom, hogy a buszok végtelen hosszan zötykölődnek velem ide-oda, minden nap kétszer, hogy úgy érzem, soha nem érek már oda a munkahelyemre és soha nem érek már haza... 

Nem szeretek együtt lenni most a gondolataimmal, de az utca nem kínál annyi ingert, amennyi lefoglalna, ezért mindig visszafordulok magamba...
Hogy mindenhonnan ömlik a rossz, hogy a görögök, hogy a menekültek, hogy a hülye kormány, meg már megint a haverok, hogy úúúúristen, 35 fok lesz a hétvégén, jaj-mi-lesz...

Ezerszer elhatározom, hogy listát írok, és kihúzkodom, ha valamivel elkészültem, hogy legyen valami látszatja is annak, hogy célirányosan létezem és nemcsak lebegek és néha megcsinálok ezt-azt, amit elterveztem és mégsem teszem meg soha...

Utálom, hogy bár várom a nyaralást, de mivel nagyon kevés az infó, fogalmam sincs milyen lesz az út, nem ismerem a szervezőket, tartok tőle, hogy elvirágzik a levendula, mire odaérünk, de közben meg egy kis hang azt mondja, ha tavaly is jártak már ott, szerveztek már oda utat, csak tudják, hogy meddig érdemes menni...utálom ezt az oda-vissza csapkolódó párbeszédet magamban, a kételkedést, a józanságot...

Na, jó, igyekszem összeszedni magam, több zöldség, több gyümölcs, biztos megint a béka feneke alatt van a vasszintem, azért kornyadozok össze-vissza és nincs semmi energiám... 

Mert hát megvolt a Szövőmaraton is, szőttem fonalaim, szépen, szövedékké, közben pedig még jó társaságban is voltam, de ott is túlzottan elfáradtam, a már nem egészséges mértékben fájt esténként a vállam és a hátam... nem vagyok jó passzban, na.

Volt még egy rácsodálkozásom a világra: a minap a buszon a velem szemben ülő néni az ablakon kimutatva egyszercsak megkérdezte: mondja, a tanács építi ezeket a szép új házakat (egy-két emeletes kisebb háztömbök, társasházak a város határában, ahol egykor barackos volt, ahogy néni felvilágosított később)? Oké, hogy az idősebb generációnak az önkormányzat még mindig a tanács, de valahogy az volt az érzésem, hogy az is benne volt a kérdésben, hogyha tanács, akkor tanácsi a lakás és akkor azt csak úgy hozzávágják az emberhez, szinte ingyen, ahogy régen ez természetes volt, hogy a tanács adta az ilyesmit... Szóval úgy elgondolkodtam, hogy te jó ég, hányan lehetnek még az országban, hogy valami ilyesmit hisznek, hogy még mindig úgy működik a világ, ahogy a hetvenes, nyolcvanas években működött? 

Egyébként ma van Sarlós Boldogasszony napja a hagyományban:

Sarlós Boldogasszony - július 2.

Karácsonyi vacsorák

Míg máshol még csak ezután lesznek az éves karácsonyi céges vacsorák, mi már megejtettük mindkettőt.

Elsőként az "örökbefogadóm" partijára érkezünk, meglepetésként vacsoraszínházban van részünk. Számomra ez teljesen új műfaj, nem voltam még ilyenen. Itt lehet róluk olvasni, nagyon jók és ügyesek voltak, tényleg mintha egy színházi előadást láttunk volna, csak itt a szünetben volt kaja :):

http://vacsoraszinhaz.netdream.hu/ 

Ugyanakkor egyfajta csapatépítés is ez, a szónak nem annak hülye, "ugráljunk együtt zsákban" értelmében, hanem úgy, hogy az egyes asztaloknál ülők alkotnak egy-egy csapatot, és együtt oldják meg a feladatokat, amibe a vacsoraszínház tagjai bevonják őket. Nincs erőltetés, hogy de akkor is másszál fel a kötélre, ha semmi kedved nincs hozzá és tudod, hogy mindig tök béna voltál kötélremászásból, és hagyjanak már békén. Szerintem ezt ők nagyon jól érezték, tudták, hogy egy ismeretlen emberekből álló nagy halmazban ki az, aki vevő arra, hogy esetleg a középpontba kerüljön és ki az, aki nem, és le kell róla akadni, mert nincs benne a buliban. Megmutatkozott az is, hogy mennyire nem ismerjük egymást, mert a munka okozta hivatalos keret nem engedi, hogy lazuljunk, hogy megmutassuk a magánarcunkat is. Én konkrétan sokat nevettem, jó volt, gyorsan telt az idő és az általában olyankor van, amikor jól érzed magad...

Ennek kapcsán hívták fel a figyelmemet egy hasonló rendezvényre, érdekes lehet ez is, filmrajongók előnyben:

https://www.facebook.com/events/573476579449212/?pnref=story

Persze, felmerülhet a kérdés, hogy mennyire emeli egy Agatha Christie-szerű történet az advent fényét - leginkább semennyire. De a céges karácsonyozás igazából nem is egy meghitt pillanatsorozat legalábbis a számomra - inkább egyfajta évzárás, évbúcsúztatás.

 

A második alkalom tegnap volt és ennek kapcsán inkább a nosztalgia jellemezte a hangulatomat. 14 éve vagyok ennél a cégnél, a negyedik munkahelyem, mióta dolgozom egyáltalán. Mostanában eszembe jutottak a kezdetek, amikor elhívtak magukhoz dolgozni, én pedig mentem, bár nagyon nem akartam egy újabb kis vállalkozáshoz csatlakozni, viszont el szerettem volna onnan jönni, ahol voltam. A kis egyszobás cég, ami a legelején egy bérelt irodaházi szobában kezdte, ahol annyi szék sem volt, hogy az összes tulajdonos és alkalmazott le tudjon egyszerre ülni, mára egy százfős nagy monstrum lett. Díjat kap a tevékenységéért, több nemzetközi szervezet felveszi a tagjai közé, saját belső újságja van és még ki tudja mi minden, ami a 16 éve alatt megtörtént vele...

Ki-rándultunk

Reggel/délelőtt még a gyárban elvégzek dolgokat, aztán dél felé irány a Dunakanyar - kirándul a brigád. A mi évvégénk mindig a május 31., beszámolók, adóbevallások beadva, egy év ismét letisztázva. Utána mindig kicsit kiürül az életünk, elővesszük az egy ideje már halogatott dolgainkat, mostmár ezekkel is tudunk foglalkozni. És egy-egy napot pedig ajándékba kapunk ilyenkor a cégtől, munkánk megköszönve, lazítunk. 
Figyelem a kollégáimat, külső szemlélő vagyok, csak papíron a kollégáim, nem egy helyen dolgozunk. Leveszem, hogy ki kivel van jóban, ők ilyenkor is együtt vannak. Kis, zárt csoportok, nem lehet közéjük férkőzni, összezárnak, ügyet sem vetnek másokra, gondolom, így működik a csoportpszichológia. Megvannak a szószólók és megvannak a követők. Én vagyok a kakukktojás, a többiek rendszerint nem ismernek, csak egy név vagyok a telefonlistában. De ez ilyen fordítva is, én is csak pislogok rájuk. Figyelem, milyen néven szólítják egymást, vagy megkérdezem a régieket, hogy ő kicsoda, s mióta van nálunk. Volt időm megszokni a szitut, nem zavar, a személyiségem is olyan, berakod egy sarokba, s ott marad, nem kell rögtön odatartoznia valahová. 
Mindig megkérdezi valaki, hogy milyen ez így, hogy én állandóan valahol kint. Jó ez így. A legtöbben, akik próbálták, nem bírták, nem szerették...
De jó az is, ha mégis van kihez szólni ilyen alkalmakkor, ha néha megcsap az akol melege. Vagy csak a kis illúziója. Szerencsére még van egy-két ilyen hozzám hasonló öreg motoros a csapatban, akikhez ragaszkodom, még ha velük nem is tudom éreztetni mindig, szemtől-szemben (helló J! :), örülök, hogy vagy nekem!)

Hát erről beszéltem...

http://index.hu/napirajz/2014/04/03/pikk_pakk/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=action_ids%3D742499205783094&fb_action_types=og.recommends&fb_source=other_multiline&action_object_map=%255B537098433069730%255D&action_type_map=%255B%2522og.recommends%2522%255D&action_ref_map=%255B%255D

Különben újra előjött nálunk is a téma (jaj, csak legyen már vasárnap, és legyünk túl rajta), és tényleg rohadt nehéz lehet az ilyesmiben dönteni, mondjuk így alkotmánybíróságilag (de a jog, az amúgy is egy elég, khm, érdekes szelete az életnek...). 

Bejött egy új vélemény is a képbe, mióta beszélgettünk róla, hogy dehát, aki nem itt él, illetve, főleg, nem itt adózik, annak mennyi joga van választani? Merthogy racionálisan és nem emocionálisan megközelítve tulképpen arról is szavazunk, áttételesen, hogy gazdaságilag mi történjen, mi legyen az adóforintokkal, milyen utat járjon tovább az ország. Hiába no, azért mi ezzel foglalkozunk nap mint nap, eléggé két lábbal is állunk a földön, sajnos vagy nem sajnos, de így gondolkodunk, ésszerűen, hűvösen, és nem feltétlenül érzelmileg erősen kötődő ideológiák mentén. Persze, ki tudja, mi lenne, hogyan állnék a kérdéshez, ha a fél családom külföldön dolgozna és élne, mint oly sok embernek mostanság, ha lennének határon túli rokonaim, vagy ha magam is az lennék...

De a lényeg talán nem is feltétlenül ez, hanem. Született egy elgondolkodtató cikk, én nem is szaporítom tovább a szót, mert ez itt elég hosszú, a mazochisták kattintsanak tovább, ide, én is valami ilyesmit gondolok erről az egészről: 

http://www.ivi.hu/blog-igazsagos-valasztas

A nap kínzó kérdései

Mi a javak szó egyes száma? Jó? Jav? :) Nem, a megoldás, azt gondoljuk legalábbis, hogy a jószág, de az mindig is olyan bénán hangzott. Már mikroökonómián sem értettem, hogy kinek jutott eszébe ezt a vélhetően angolból jövő kifejezést jószágnak fordítani (illetve, mikróban emlékeim szerint így hívták, de az 'immateriális javak', az az angolban meg intangible assets, szóval a számvitelben simán hívhatnák ezeket immateriális eszközöknek). Mindig egy komplett tanyaudvar az, ami beugrik a jószágról, illetve annak egyes egyedei, tyúkok, disznók, tehenek, lovak, ilyesmi. Na, mindegy, mi ezen sokat és hangosan mosolyogtunk ma, mikor fogalmazódtak ilyen témájú emailek, nyilván csak egy pénzügy-számvitel department-en vicces ez, de hát mi így mulatunk.

Aztán: egy bankban, ha tárgyalót foglalok előzetesen telefonon, akkor, amikor odaérünk, és el szeretnénk azt foglalni, azt mondják nekem a banki dolgozók, hogy ne menjünk be oda mégsem inkább, mert az olyan FELTŰNŐ, maradjunk inkább az ügyféltérben, most úgy sincs ott senki más rajtunk kívül. Ööö??? A pénzikék, meg így ez az intézmény, amit banknak hívunk, csak számomra kapcsolódnak össze FELTŰNŐen, vagy már megint én ülök fordítva a lovon? S erre sem kapok már soha választ vélhetően...

Továbbá: Mondja az ügyvéd, hogy ha eltérés van a tulajdoni lapon a valósághoz képest, a tulajdon azonosító adataiban (címe pölö), akkor lehet ugyan próbálkozni, hogy kérjük még az idén a földhivatalnál a módosítást, de - és itt jön a magyarázat, amit nem értek már megint - úgysem fogják feldolgozni, mert választások vannak és minden változást majd csak jövőre vezetnek át. WTF? Azt értem, hogy ilyenkor általában a fél állami apparátus lecserélődik (és de ha a jobban-teljesít társaság marad netán, akkor most elmarad a haverok át- és be- és innen-oda ültetése vajon?), de ez nem úgy van, hogy inkább csak annak a felső rétege? Attól még Mari néni a harmadikon ugyanúgy ide-oda csűri, csavargatja továbbra is a kis nyilvántartást, nem?

Hát, ezek mennek, meg a bárányfelhők. Viszont tavasz van ezerrel, hipp-hipp. Lőttem is ma egy képet, mert riadtan vettem észre, hogy nyílik az orgona. Ami szép-szép, de nincs ehhez egy kicsit korán? Amikor mink oskolások voltunk, akkor ilyen úgy a ballagás táján fordult elő, hogy orgonaillatban úsztunk, vagy nem? Szerintem de. El fog tartani a virágzása június közepéig? Kötve hiszem, az két és fél hónap durván... Hová rohansz, ó te szegény természet?

Az én cuki kolléganőm...

..., akivel már sok utat megtettünk együtt, olyan aranyos és nagyon lelkes Párizst illetően, hogy kaptam tőle ilyeneket:

Köszönöm, J! :)

A kolléganőm anyukájának munkája...

... egyben az én ajándékom, köszönöm, szép:

Céges karácsony 2013, kettő pont nulla :)

Jól felvitte az Isten a dógomat, nekem két karibuli is jut egy évben. :)
Az évek óta tartó folyamatos outsourcingnak hála, egy kicsit ahhoz a céghez is tartozom talán, ahol/akinek 2002 óta dolgozom. A hét öt napjából ötöt ott töltök náluk, jobban ismerem a mindennapjaikat, jobban, mint az anyacégemét, aki elad nekik. Egy kolléga meg is kérdezte most, a bisztróban (http://www.xobistro.hu/), hogy látja, hogy a emailcímemben még mindig benne van a "ext", (mint external, azaz külsős munkatárs), hogyhogy? Fura a szitu nekem is, de a több mint tíz év alatt már megszoktam, hogy se ide, se oda nem tartozom igazán, illetve, egy kicsit meg mindkét helyhez kötődöm. 
Itt is finomak voltak a kaják, akartam vinni a fényképezőt is, hogy majd fotózok, de végül nem volt merszem, nem tudom egyrészt, a kollégák mit szóltak volna hozzá, másrészt, néha még mindig gyáva vagyok használni, pedig a menü olyan hangzatos volt, jó lett volna, ha megőrzöm. Látszik egyébként, hogy nem vagyok egy nagy gourmet vagy gourmand (ezt sosem tudom melyik melyik, de még ha megnézem a jelentésüket, akkor sem: gourmand: az étkezésben a különleges, kiváló ételeket kedvelő, nagyétkű ember, aki ezeket élvezettel fogyasztja, gourmet: ínyenc, kifinomult gasztronómiai ízlésű ember - szeretem kipróbálni a különleges dolgokat, de nem vagyok nagyétkű, ugyanakkor, aki a különleges dolgokat szereti, az lehet ínyenc és kifinomult ízlésű is egyben, nem?). Voltak pl. desszertnek kitéve kis muffinok és elvittem őket az asztalhoz csak úgy magában (svédasztalos megoldás volt), és olyan száraznak tűnt, nem ízlett, mire kiderült, a menüt megnézve, hogy almalekvárt kell rátenni, és úgy már fini lesz...és hát láttam én, hogy valami lötyi is van még mellette, de eszembe nem jutott, hogy az ahhoz van. :)
Jólesik, hogy ajándék terén is gondoltak rám is, nemcsak az igazi munkatársakra, ezeket kaptuk, köszönjük szépen!

A zajándékok :) (a gyertya saját :))

Céges karácsony 2013

Idén a Városligetben került rá sor, itt: http://varosligetcafe.hu/, korizással egybekötve, ami sajnos az egyik kolléganőnek mentővel és műtéttel végződött, szegény elesett a jégen, ezúton is jobbulást neki. Egyébként ettünk, ittunk, jól mulattunk, idén az ötéves törzsgárda dolgozók tizennégyen voltak, ők megkapták a szokásos, gravírozott tollukat, tízéves jómunkásember most nem volt. Van már két 15 évesünk is, de ahogy hallottam, majd a 20 éveseket ünneplik csak legközelebb, már ha lesznek olyanok.

Csináltunk céges "családfát" is, az ujjlenyomatunkat kellett odatenni a fán valahová, reméljük, nem USA kémek megbízásából került erre sor. :)

Ajándékunk idén is egy-egy cd, az én második választásom ez volt most (az első, bár benne volt a listában, mégsem volt elérhető):

https://www.youtube.com/playlist?list=ALBTKoXRg38BAJia9tQWbQZDK7KAuv5P01

(Great Expectations - Original Soundtrack)

Adventi koszorú a gyárban

Kolléganő gyártotta, hogy legyen nekünk odabenn is karifíling! :)

És még az is volt, hogy már közeledtünk a munkaidő végéhez és volt még tavalyi kollektivikus karácsonyi ajándékból származó borunk a hűtőben, s mi bizony felbontottuk. Tulképpen csoda, hogy eddig bírtuk, egész évben ott figyelt minket harmadmagával. Varga Pincészet rulez! :)

Zsákbanfutás szerencsére nem volt :)

Idén is megtartotta a cég, ahogy mindig, az évzárást követő sportnapot. Kevéssé szoktam részt venni ezeken, többek között a már említett fixa ideám miatt: helyzetemből adódóan nem vagyok a kollektíva igazi tagja, így nem tartozom egyik klikkhez, csoporthoz sem, és nem hiszek abban, hogy ezek az egy-egy napok majd változtatnak ezen a szitun. A munkatársaim jó része nem tudja, hogy ki vagyok, és én sem ismerem őket, csak a régi motorosokat, akikkel azért valamennyi időt dolgoztunk együtt korábban, mielőtt én végleg ki nem lettem outsource-olva, így szép magyarosan megmondva. Velük mindenképpen jó együtt lenni és találkozni, de velük szoktunk külön, munkaidő után is összefutni, úgyhogy ezzel kapcsolatban nincs hiányérzetem.

Az örökké hálás téma, a virág, mindenhol ott van :)

Ebben az évben is egy külső helyszínt kerestünk fel, a csapatépítést megvalósítandó. Az idő tulképpen kegyes volt hozzánk, esett kicsit az elején, aztán ebédezés alatt, majd amikor már majdnem úgy volt, hogy hazamegyünk, akkor elállt és így még maradtunk egészen estig, hogy a hazaút alatt még elkaphasson bennünket egy felhőszakadás, de a buszban már ez annyira nem volt zavaró.

A csoportok forgó rendszerben az alábbiakat próbálhatták ki az idén:

Softball

Kalandparkozás 1. (felszerelés 1.)

Kalandparkozás 2. (felszerelés 2.)

Kalandparkozás 3. (a pálya egy része)

Segway, azaz ilyen önegyensúlyozó célszerszám, "közlekedem, tehát vagyok" jeligére a kiadóba

Vívás 1.

Vívás 2.

Freestyle frizbi

Légpuskalövészet

Pazar ebéd várt minket, többek között:

Grillezett zöldségek

Joghurtos citromos pite, rozéboros epervelővel

És a végén, a megérdemelt pihenős-kiülős délutáni szabadprogram

Fellegajtó, nyitogató

Sötét felhők, szinte egész nap, fotózáshoz igazi kihívás