Támbler :)

Fú, S-nek már megint igaza volt, konkrétan azt mondta, hogy menjek csak rá, majd jól beszippant, mert eszméletlen mennyiségű kép van - többek között - rajta, és tényleg. Olvastam valami statisztikát, hogy az fb-n is hihetetlenül sok fotó, megosztás, istentudjamicsoda forog, de ez sem lehet kutya...

Egy korábbi hisztimre találtam is rajta reflexiót, íme:

De van még, ez most volt épp ma aktuális:

Ez meg a Maslow-piramis, napjainkra hangolva, nem tudom, hogy síró vagy mosolygó emoticont tegyek-e ide:

"Irtó furcsa lény az ember..."

"Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a "sűrűjében", hanem a "ritkásban" sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy működik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét, stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia." Pilinszky János

Nekem pl. mindig a csoda tárgyát képezi, hogy ha az emberek felszállnak egy olyan vonatra, amire helyjegyet is váltottak, akkor az esetek nagy százalékában miért okoz nehézséget a megfelelő helyre leülniük. Ez nekik egy tudatos tevékenységük volt, nem? Mit gondolnak? Hogy a megváltott helyjegy semmiféle jelentőséggel nem bír, egy szükséges rossz, a rendszer sátáni bosszúja, de a rajta lévő írás nem jelent semmit? Rendszeresen belefutok abba, hogy a./ utasként nem a megfelelő vonaton vannak a delikvensek, inkább az eggyel korábbin, eggyel későbbin, vagy netán még másik napra is szól az a nyomorult helyjegyük b./ ha netán sikerül eltalálni a megfelelő szerelvényt, akkor jön az, hogy nem a megfelelő kocsiban keresgél a drága utas c./ vagy tojik az egészre, leül oda, ami a legszimpatikusabb, és ártatlanul tágra nyílt szemekkel néz, mikor miatta fél kocsinyi utas keresgéli a helyét, mert már mindenki helyén ül - kényszerűségből - valaki más d./ a finomabb változat, ha elkezd magyarázkodni, hogy 'jaj, hát nem is figyeltem, hogy hova ülök le' (benne van a nevében, hogy helyre szóló jegy, csak szólok...) és átül a helyére (ha át tud, mert oda nem ült le más), vagy szépen pillogva megkérdezi, hogy nem-e lenne jó neked az ő helye, mert ők többen vannak, de nem egymás mellé adták nekik a jegyeket vagy nem szeret háttal ülni, ülnél-e te (senki se, de 2-3 órát kibír az ember) e./ ha a legdurvább esetet vesszük, akkor vörös fejjel, habzó szájjal kikéri magának, hogy őt itt senki ne vegzálja, 'odaülök, ahova akarok, maga meg egy hisztis hülye picsa, mér' akar pont ide ülni, nem jó magának az a másik hely?'

De a legámulatraméltóbb, hogy nem tudnak a zemberek piktogramokat olvasni. Rendszeresen látok homlokráncolva nézelődőket, hogy vajon melyik számú hely van az ablak mellett, és melyik az a hely, amely a közlekedő folyosóhoz közelebb eső külső, vagy ha más szemszögből nézzük, akkor belső, vagyis NEM ablak melletti hely. Elismerem, nem túl logikusan ugyan, de ez úgy van, hogyha a szám mellett - amely szám megegyezik a helyjegyünkön szereplő számmal - van egy kis ablakocska, akkor bámészkodhatunk ki az ablakból, mert olyan szerencse ért minket, hogy közvetlenül mellette ülhetünk. De ha nem, akkor így jártunk, akkor sajna nem, szomorkodhatunk belül (kívül). Az már más lapra tartozik, hogy szívesen megtudakolnám attól a jóembertől, aki kitalálja a számozást a kocsikban, hogy az mér' van, hogy mondjuk van egy négyes ülés, és akkor az nem úgy számozódik ám, hogy megy fölötte folyamatosan a sorszám, hogy teszem azt 50, 51, 52, 53, hanem pl. 50, 52, 55 és 57? Túl egyszerű lenne az első változat, vagy?

Tényleg nem tudom ilyenkor eldönteni, hogy én vagyok túl kocka? túl szabálykövető? túl okos, amennyiben felismerem az ablakot a rajzon? egyszerű, mint egy faék, a számozás tekintetében? Múltkor a kollégákkal éppen erről beszélgettünk, hogy a magyarok egy olyan lázadó népek, semmit se úgy csinálnak, ahogy az mondva, írva vagyon nékik; a szlovák régiós megmondóember egyszerűen nem érti, hogy ami náluk megy és bevált, az a magyar leánynál miért nem bír működni? Jó, ide most be lehetne keverni a történelmi dolgainkat, de nyűglődtünk mi már más nemzet által működőképesnek mondott vackán is, hogy csakazértse nem akarjuk úgy csinálni, ahogy kéne. De itt, a helyeknél, itt mi ellen lázadunk vajon, már ha egyáltalán azt tesszük? Pusztán a dafke-nem vezet, vagy tényleg ennyire lesz.rjuk, mert nem tökmindegy? Bennem a hiba, ha utálom, hogy najó, engedek, mert jófej vagyok és leülök oda, ami a kiosztás szerint nem az enyém, és utána - jogosan - fel akarnak állítani onnan, pedig én már olyan jól elhelyezkedtem, kipakoltam az  enni-, inni-, olvasnivalót, bekuckóztam oda, arra a szent helyre, s akkor fogjam a sátorfámat és kotródjak arrébb? Ilyenkor borul ki általában a kávém, söröm, vizem, esik le a szendvicsem, hullik a fejemre a már egyszer a csomagtartóra fellogisztikázott csomagom; utálom. Vagy, ha ragaszkodom a helyemhez, érezzem rosszul magam, mert egy bunkó paraszt vagyok, hogy mondom, hogy ide szól, lécci, hadd tegyem le ide magam? Nem értelek titeket, emberek...

Hív a vasút, vár a ...???

Nem titok, hogy szeretek vasutazni. Szeretem az úton levés minden formáját, de ezt nagyon sokat gyakoroltam már az évek során, és még mindig a legjobb érzés felülni egy vonatra, kibámulni az ablakon, nézni az elsuhanó tájat, érezni a súlyos vas, acél, talpfa, széngáz és dízelolaj szagot, amelyek számomra otthonos illatok (ugyanúgy, mint a '70-es évek végén közlekedő teherautók kipufogógázának szaga, amire még óvodáskoromból emlékszem, amikor anyu vitt az üzemi oviba a biciklijén, s mindig érezni lehetett, mert azon a környéken sok járt, lévén, hogy akkor még létezett ipari termelés a szülővárosomban - tudom, durva, de ezek is a gyerekkorom emlékei és szinte hiányzik az a szag, hiába tudom mostani fejjel, hogy isten tudja, milyen káros anyagokat pöfögtek ki azok a monstrumok). Tudni, ismerni, hogy hogyan működnek bizonyos dolgok, amiknek egy része már kiveszett, és nem jön vissza soha többé: pl. volt egyfajta vasúti kocsi, amiből pár éve még elég sok futott, ma már kevésbé látom őket, és az ajtaja még nem automatikusan nyílt, vagy logikusan befelé, hanem kifelé kellett tolni (és sokan, akik keveset utaztak, vagy nem figyeltek rá, mindig befelé húzva akarták kinyitni). Vagy, hogy régen voltak még olyan alkalmazottak (idősebb bácsira emlékszem a környékünkről), akik mentek végig a sínek mentén és összeszedték a szemetet; volt egy speciális botjuk, végén egy hegyes fém szúrófejjel, és azzal szurkálták fel a cuccot, hogy ne kelljen hajolgatni állandóan...Vagy tudni azt, hogy különféle nyomtávok vannak és Záhonynál fogják, és a komplett vasúti kocsit, úgy ahogy van, leemelik a forgóvázról (akkor még nem tudtam, hogy hivatalosan ez a neve :)) és átteszik a Szovjetunióban (mostmár Oroszországban ill. Ukrajnában) használatos szélesebb nyomtávúra (bár már régen jártam arrafelé, gondolom, ez még most is így van; csak nem cserélték le az ukránok a teljes hálózatukat???). 
Csak egy rövid ideig volt autója a családunknak, mert egyébként ahová vasúttal el lehetett jutni, oda mindenhová csihuhuval mentünk. Így aztán még ma sem értem igazán azokat, akik pedig mindenhová autóval közlekednek, mert azt szokták meg (bár ahogy öregszem, azért látom, hogy bizonyos szempontból kényelmesebb, de a mai napig ódzkodom a saját fenntartásútól, és nincs is jelenleg sem, és nem tudom, hogy lesz-e valaha, pedig 1997 óta van jogsim, de egy percet sem vezettem, valahogy meg bírtam állni, ne kérdezzük, hogyan :)). Nem alakult ki bennem belső, lelki függés aziránt, hogy mindig 4 kerék legyen alattam, örömöt okoz még most is menetrendet böngészni, útitervet összeállítani és csak menni és menni... Az valahogy túl egyszerűnek tűnik, hogy beszállok itt az autóba és a végcélnál meg kiszállok...beteg, tudom, én kérek elnézést. :) Persze, nem kizárt, hogy ahogy még jobban öregedek, változik majd ez is, nemtom...

Tehát, van egyrészt ez a megmagyarázhatatlan érzelmi kötődés, ami jó, ami pozitív. Másrészt viszont sok bosszúságot, idegeskedést is okoz, okozott már ez a még ma is szinte félkatonai szervezetként működő valami. Cégnek, vállalatnak nem mondanám, mert egy egység volt régen, aztán feldarabolták, aztán most megint zajlik valami egybetömörítési folyamat, de igazából a benne élők sem tudják egész pontosan szerintem, hogy mikor melyik cég alkalmazottai, kik a vezetők, kinek mi a feladata, hatásköre, stb...

Bármilyenek is az éppen aktuális keretek, az végül is az utast nem nagyon kéne, hogy érdekelje, azonban a baj az, hogy az, ami már hosszú ideje van, az nem működik rendesen, és ez kihat sajnos az utazás minőségére is. Számtalan példa van/lenne az elmúlt évekből, amiknek már egy részét ugyan elfelejtettem, több viszont élénken él bennem. A legutóbbi e hétvégén esett meg szegény szüleimmel, ill. öcsémmel, és megint a teljes szervezetlenség, káosz uralkodott csak, semmi más.
A legdurvább a mentalitás és a hozzáállás, mert sokszor nem azon múlnak, múltak a dolgok, hogy nincs pénz erre, nincs pénz arra, hanem a gondolkodásmód, ami uralkodik. Sokszor a józan ész teljes hiánya, ragaszkodás ezeréves szabályzatokhoz, amiket nem aktualizálnak az új időknek megfelelően, a bebetonozott kapcsolati tőke, az adminisztráció burjánzása a dolgok hatékony és gyors elintézése helyett, a felelősség hárítása, a lesz.rom tabletta erőteljes fogyasztása, stb., stb. Ami szomorú, hogy úgy hallom, hogy az odakerülő fiatalok nagy részénél is hiába reménykednénk abban, hogy a változást meghozzák, hát nem. Ha ott maradnak, bedarálja őket a rendszer, vagy kis idő múltán, miután átlátják, mi a szitu, otthagyják az egészet, gondolom személyiségtől, szakmai kvalitástól, más lehetőségektől függően. 
Sajnos, bár sokaknak fájna, valószínűleg akkor lenne csak változás, ha üzleti alapokra helyeznék a működését. Ha jönne egy ilyen profitorientált izé és jól megvásárolná és átszervezné, akkor asszem többen megtapasztalnák, hogy milyen az, amikor - igaz ugyan, hogy valószínűleg jóval több utaspénzért - nem az utas van a vasútért, hanem fordítva; ahol fontos az, hogy velem utazzanak és mindent megtegyek azért, hogy engem válasszon az a nyomorult utazó és ne a közutas közlekedést; ahol nem hagynák, hogy üljek egy elefántcsonttoronyban a nyugdíjas éveimig, és ne csináljak semmit, csak az emaileket küldözgessem, meg netezzek egész nap, na meg a pasziánsz; ahol lenne korrekt utastájékoztatás, és nem csak a sunnyogás, meg a mellébeszélés, meg a kávézgatás, mert 'nekem ez úgyis a munkaidőmből van, az meg kit érdekel, hogy a szerencsétlenek rendszeresen elkésnek a munkahelyükről, vizsgáról, iskolából, induljanak el duplán korábban, vagy ha nem tetszik, menjenek busszal, én lesz.rom'; meg jegyet, azt nem adok, viszont hepciáskodok, ha valakinek nincs; ahol figyelmet fordítanak arra, hogy a hangosbemondót, azt mindenhonnan lehessen ám hallani, mert az nem elég, ha a szép hangú kisasszony, vagy ippeg úriember saját magát hallja (ugye, hogy ez nem pénzkérdés, ugye?); ahol a személyzet minden tagja megkapta a kiképzést arra vonatkozóan, hogy hogyan működnek a berendezések a vonaton (hangosítás, internet, klíma, avagy télen a fűtés), és ha valaki ki meri nyitni a száját, hogy mégis hogy van ez vagy az, az utasok közül, vagy mondja, hogy nem műkszik, akkor nem leordítom, hogy kussoljál, és üljél csendben a helyeden, barátom, hanem készségesen mindent megteszek azért, hogy az utas jól érezze magát, és ha én nem tudom megoldani a problémát, akkor tudom, hogy kit kell felhívnom ahhoz, hogy megoldjam a segítségével, de legalább az igyekezet látszódjék, hogy próbálok mindent megtenni, hogy az utasnak jobb legyen; ésatöbbi, ésatöbbi. 
Dehát kinek kell egy ilyesmi a nyakába? Meg hát, amúgy is elég hihetetlennek tűnik, hogy eladnák... bár láttunk mi már karonülő varnyút, úgyhogy bármi lehetséges, meg annak az ellenkezője is.
Szóval, így ez van ezzel. Úgyhogy most töröm a fejem, hogy a szülinapi angyalkától kérjek-e egy robogót, hogy legalább a napi rutinban tudjak elszakadni egy kicsit ettől. (Ma busszal jöttem haza, az amúgy dettó ugyanez. Késik, kvaterkázik-jópofizik a sofőr,  mégis beér a megadott időre a célállomásra. Hát mégis, akkor mekkora plusz van az ő menetrendjében is, basszus, ha így is teljesíteni tudja???)

Ukrajna (forrás: toochee)

Tényleg, szégyelljék össze magukat

Mai csengőhang, beleharsanva a reggeli csöndbe (kivételesen az utasok mindannyian aludtak, vagy olvastak, vagy egyéb csendes tevékenységbe merültek), útközben (sajnos nem tudom szó szerint visszaadni, de a lényeg benne van és nem hallottam még):

 Értesítjük kedves utasainkat, hogy a Budapest-Szeged vonat 8 órát késik, mert az utasok túl lassan tolják...

Értem én a tréfát, csak nem mindig szeretem, főleg, ha ezzel a mentalitással nap mint nap találkozom a szárnyaskerekeseknél...