...egy hétvége leforgása alatt.
Sokszor van az az érzésem, hogy milyen jó nekem. Kesereghetnék azon, ami nincs, ami nem jól van az életemben, de valahogy mégsem teszem, viszont örülni sem tudok felszabadultan, ha közben körülöttem sok a baj, a gond. Sok a rossz a nagyvilágban, nagy a frusztráltság, a rosszkedv, depressziós hangulat az országban, erős a kiégettség a közvetlen környezetemben... Szinte lelkiismeretfurdalásom van attól, ha én meg boldogacska vagyok. Csak így, "-acska", a "boldog" már túlzás lenne. De mit ér az egyéni boldogság, ha sokan körülötted, akik fontosak a számodra, fásultak, megtörtek, szomorúak?
Nem segíthetsz mindenkin, illetve, hogy tudsz segíteni azon az ismeretlen gyermeken, akit a tisztaságmániás anyja kint hagy a folyosón, és mindaddig nem enged be a lakásba, amíg a másik gyereket le nem fürdeti, mert szent meggyőződése, hogy a kinti koszt így nem viszik be? Vagy mit lehet kezdeni azzal a szánalomra méltó emberrel, aki az irodában, a földre feküdve képes hallgatózni, hogy mit csinál a főnöke a szomszéd szobában, aki zokogásával sokkolja a kollégáit, amikor áthelyezik ebbe az irodába, ahol már nem egyedül van, mint korábban, majd utána, mikor megszokja a helyzetet, folytatja a hülyeségét és állandóan mások életével van elfoglalva? Milyen az ő élete, ha ennyire sokkal fontosabb számára a másoké? Mit gondoljunk arról az emberről, aki a gyomorgyűrűje segítségével ugyan lefogyott nagyon sok kilót (ha jól emlékszem a számra, 80-at, mindenesetre plasztikai műtéttel kell/kellett eltüntetni a megereszkedett bőrt a testén, annyira sokat), majd utána rosszul lesz, és még a rosszulléte után sem hajlandó megszabadulni tőle, mert attól fél, hogy nélküle visszahízna?
Hol a józan ész ezekben az esetekben? Hol a határ a fogyókúrázásban, a tisztaságmániában? Mi a lelki egészség titka, létezik-e ilyen egyáltalán, vagy végképp elvesztettük a képességet arra, hogy kiegyensúlyozottan, boldogan éljünk? Hogyan légy te magad kiegyensúlyozott, ha egyébként mindenfelől ömlik rád a nem jó? És ezek a fentiek, ezek csak pár kiragadott példa, a töredékes töredéke a szörnyűségeknek...
Talán nem egészen jó a párhuzam, de mindig eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor régen látott emberekkel találkozol sok idő után, újra. Hogy mit mondasz nekik az életedről, mikor megkérnek, hogy mesélj, mi van veled? Elmondod nekik ezeket a defektjeidet? Nyilván nem. Hogy egyáltalán tudatában vagyunk-e annak, hogy mivel telik el az életünk? Hogy sokszor képtelenek vagyunk megbecsülni azt, amink van (jó nagy közhely, de annyira igaz), hogy az apró dolgok is nagyon fontosak, még ha nagy dolgok nem is történnek az életünkben. Baromi nehéz, főleg, ha még az elvárás is az, hogy na, most aztán mondj valami nagyot, de olyat, ami igazán hangosat szól ám...
Elmondom, én minek örültem - többek között - a hétvégén. Az unokahúgom ismét rajzolt, színezett nekem:
Zeneoviba jár, remélem, hogy nagy örömöt szerez majd neki a zenével való kapcsolata, és a propagandával ellentétben örülök, hogy az öcsémék tudnak áldozni erre (az rtlklub híradója a múlt héten: nagy az elszegényedés az országban, mivel a legtöbb gyermek nem kaphat zeneiskolai képzést...ööö, tessék??? Azt hittem, rosszul hallok... Komolyan már, ez a mérőszáma az elszegényedésnek, mióta, könyörgöm, mióta? Félelmetes).
Felköszönthettük barátnőnket immár a 41. szülinapján. Ő is megörvendeztetett minket a csoda babatakaró látványával, amit készített:
Remélem, nagyon örült az ajándékainak, a konyharuha majd megfelelően szívja a nedvességet, ahogy kell (le a hitvány, silány minőségűekkel :)), tűinek szép helye lesz a tűpárnában és a piros szütyőben fellelhető kavicsok is hozzásegítik őt ahhoz, hogy a táncban szép pillanatokat élhessen meg/át, mi mindenesetre ezt kívánjuk neki.
Ofkorz, nincs szülinap torta nélkül:
És jártunk a természetben is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése