Nyárutó autóban

Közben, az őrült horgolás mellett, zajlik ám az élet más frontokon is. Soha ne mondd, hogy soha, ugye? Na, hát ez közhely, de így van, merthogy autó, vezetés, én. Ez a három szó így nem jöhetett volna össze soha, és most meg mégiscsak úgy tűnik, hogy van, lesz kapcsolódás. A sztori az, hogy van nekem jogsim 100 évvel ezelőttről, merthogy meg kell azt csinálni, jó lesz az még valamire. Persze, jó helye volt a fiókban. Egyszer eszembe jutott, hogy talán már lejárt,  és tényleg, akkor ügyesen meghosszabbíttattam, hátha majd, ki tudja, talán, s vissza szépen az a fiók mélyibe.

S most kibújt rejtekéből. Autó van, járok Tibi bácsihoz hetente kétszer órát venni, hogy valamicske tudás is legyen, s jövő héten már a forgalomba is kimerészkedünk, riogatni a többi autóst (eddig a Szigeten tanulgattam csak, ott minimális a forgalom). Vagy majd ők ijesztgetnek engem, mert azért most, hogy már jobban rááll a szemem a forgalomra, meg jobban figyelek, azért vannak emberek, vannak szituk, amiket nem igazán értek. Néha az az érzésem, hogy mindenki meg akar halni. Vagy minimum megsérülni. De ha azt nem, legalább az autóját jól összetörni, lehetőleg a másokéval együtt. Mikor erre gondolok, akkor mindig elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekem, ősz hajszálaim amúgy sem csekély számát még ezzel is növelnem? Nemtom. Egyelőre próbálkozom, aztán meglátjuk. T-éknek üzenem, hogy fotó az autóról még mindig nincs, talán ma lesz.

Ez tényleg elég borzasztó, a zene fogalmát csak nagyon a periférián súrolja, de ez ugrott be az autóvezetésről most :):

(Tudósok: Apa kocsit hajt)

https://www.youtube.com/watch?v=kN0uwBq8Vb4

 Az egész bejegyzés pedig nem jött volna létre, ha nem olvasom ezt a verset:

Nyárutó autóban

"Vasszínű, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem."

(Radnóti Miklós: Nyugtalan őszül)