A fényképezésben - és mostmár a horgolásban is - az a jó, hogy megszólítanak a zidegenek (nem az ufók, vagy ilyesmi :)). Gondolom, ha lenne egy blökim, akkor még az is így működne, hogy önkéntelenül csacsogni kezdenek az emberek általa. Mert akkor bele lehet vágni a beszélgetésbe, nemcsak úgy ukmukfukk, rátörsz a másikra, hanem van rá okod, hogy megszólítsd őt. A maguktól nehezen nyílóknak ez olyan lehet - ha azért mégis nyitnának néha egy kicsit a külvilág felé, zártságuk ellenére is -, mint egy falat kenyér...
Ma a néni a héven elmesélte, hogy régen ő is nagyon sokat kézimunkázott, horgolt, kötött, hímezett. Mindenféle dolgokat a lányának, a lánya babáinak... Ha nem tudtam volna, hogy hamarosan leszállok, megkérdeztem volna amolyan schäffererzsisen, hogy mi lett a lánnyal, a babákkal, s miért nem molyolgat ezzel-azzal mostmár, miért múltidő a múltidő?
Hétvégén pedig az Ybl emlékév kapcsán, Ybl Miklós első jelentős munkájának, a fóti római kat. templomnak a bejáró sétájára mentem, ahol pedig az egyik csoportbeli úr szólított meg, hogy hol lehet a fotókat megnézni, amiket csináltam. Mondtam neki, hogy nem, én nem a lásdbudapestet vagyok. :)
Visszatérve a horgolásra, összeállítottam a táskát, most készül a füle, holnap megyek a belsejéért, szóval legkésőbb hétvégén befejezem, remélem.
