Nagyjából két típus van szerintem az emberekben: az egyik az, akit nem zavar, ha mesélnek neki egy filmről, neadjisten, a végét is megtudja, a másik, aki nem akar előre tudni róla semmit, szüzen akarja kapni az élményt. Ez itt most a mesélős, 'elárulom a végét' rész.
Valójában a cselekmény nincs agyonbonyolítva: adott egy család, papa-mama 3 gyerekkel, valahol Európában Amerikában. Nyár, forróság, szénabálák, néha fúj a meleg szél, valami ilyesmi, bálák nélkül:
http://www.usatravel.hu/fckep/Image/Oklahoma/Country.jpg
A mama, Meryl Streep, szájrákos, fájdalmait, a lelkieket is azt hiszem, horror mennyiségű droggal (lásd még: gyógyszer) próbálja csillapítani. Az alkoholista papa öngyilkos lesz, az ő temetésére gyűlnek össze a családtagok. Meryl S. az egyik legkedvencebb színésznőm, itt is hihetetlenül jó. Julia Roberts a csalódott, fiatalabb nő(k)ért elhagyott feleség szerepében szintén nagyon erős, Juliette Lewis borzasztóan idegesítő a vég nélkül picsogó legkisebb gyerekként, de jól hozza a karaktert ő is. Került a filmbe egy kis indiánellenesség (hihetetlen, hogy ez még mindig mozgatja az embereket arrafelé), és tettek bele néhány bizarr, bár teljesen életszerű jelenetet is (száguldás sportkocsival a temetésre full hangerővel bömbölő zenével, az asztali áldás alatt megszólaló mobiltelefon, a temetést lekéső szerencsétlen (unoka)testvér, az anya közlése, hogy az eredetileg a gyerekeknek szánt pénzbeli örökség az övé, bár a végrendeletet nem módosították ilyen formán, de a lányok azért csak fogadják el, hogy ez van, valamint a film egy későbbi pontján az is kiderül, hogy amikor megsejtette, hogy mire készül a férje, akkor az első dolga volt a széfet kiüríteni). A végén a beteg anya magára marad a nagy pusztaságban, a középnyugati házban, és senki más nincs már mellette, csak a lenézett indián házvezetőnő...
Mindamellett, hogy kiderülnek a családi titkok, sérelmek (pl. a szülők nehéz gyerekkora, a férj félrelépéséből származó gyermek, aki beleszeret a tulajdon testvérébe, a legnagyobb lány elhidegülése a férjétől, valamint az apa csalódása vele kapcsolatban, hogy nem lett belőle híres irodalmár, a középső lány mellőzöttsége, szürke vénlány státusza, a legkisebb lány butuskasága), nekem végig az járt az eszemben a filmet nézve, hogy ó-te-jó-ég, nem akarok megöregedni. Az egy dolog, hogy a betegsége miatt Meryl S. szörnyen néz ki, de mellbevágó Julia Roberts lenőtt, töveinél ősz haja (bár még mindig szép nő szerintem)...
http://www.imdb.com/media/rm1036374016/tt1322269?ref_=ttmi_mi_all_sf_5
... vagy Juliette Lewis természetellenesen vörös haja, ráncai, illetve szánalmas törekvése arra, hogy még mindig 20 évesnek nézzen ki. Tudom, hogy ez a dolog mindenkit utolér, és nincs menekvés, de akkor is kemény látni, hogy az idő senkit sem kímél. Számomra ez sokkal átütőbb erejű volt, mint amire a film eredetileg fókuszál, vagyis hogy dráma van, a családtagok egymásnak ugranak, és a padlóra birkózzák egymást durván, csúnyán beszélnek egymással, vagy éppen megkövülten nézik, ahogy a gyógyszerektől tudatmódosultan hallucináló beteg anyjuk/anyósuk táncol és énekel a nappaliban a koppra feltekert zenére, közvetlenül a férje temetése körüli időben.
Mindazonáltal, lehet, hogy mégiscsak hatottak ezek a képek/párbeszédek/történések is, ugyanis nem hiszem, hogy pár ősz hajszál és ránc miatt végigbőgtem volna a filmet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése