Az úgy van valahogy mindenkinél, akivel eddig csak beszéltem, hogy van az itthon, meg az otthon. Hogy melyik melyik, az mindig attól függ, merről-merre tart az ember. Ha otthon vagyok, a szüleimnél, a szülővárosomban, akkor otthon vagyok. De majd jövök haza, ide, itthonra, ahol a mindennapjaimat töltöm, távol az otthontól. De ez simán meg is fordulhat: ha valaki keres, amikor D-ben vagyok, azt mondom neki: itthon vagyok. Itthon a tizennyolc évig megszokottal, az ismerős arcokkal, az ismerős helyekkel, az első tizennyolc év emlékeivel. A rácsodálkozással, hogy jé, itt már valami más van, de valaha ez volt, a megnyugtató érzéssel, hogy de jó, ezt meghagyták, ez megmaradt a múltból, viszont az ott, tök jó, hogy felújították, jót tett neki. Van valami melengető érzés abban, hogy hazatérhetek két helyre is: ide is és oda is.
Találkoztam a kis unokahúgommal, aki mindig készít, rajzol nekem valamit, fejben tartja, mikor jövök, mikor megyek, miért nem maradok, miért megyek már, de mikor jövök legközelebb. Emlékszik egy vagy több látogatásnyi idővel korábban történt, beszélt dolgokra, és kőkeményen szembesít azzal, ha te elfelejtesz bármit, amit ő megjegyzett. Őrületesen jól el tud csacsogni T férjével, aki megjavít, lefest egy radiátort, miközben mi látogatóban vagyunk náluk, pedig most tölt vele el hosszabb időt először. Huncutkodik a kamasz nagyfiúval, bújócskázik vele, amit az csak a bajsza alatti dörmögéssel nyugtáz és sztoikusan mosolyogva eltűr. :)
Hangosan kacag, amikor a felnőttek "cicáznak vele", úgy tesznek, mintha megijesztenék, de közben látja rajtuk, hogy csak játszanak. Óriási, hangos sziasztok-kal köszön el, mikor már kisírt még egy órácskát, hogy maradjunk még. Érthetetlen módon cirkuszol, amikor kérjük, hogy vegyen fel egy papucsot, mert hideg a burkolat és még jobban meg fog fázni, mint ahogy már megvan. Nem hagyom annyiban, beszélgetek vele, mondom neki, hogy akkor eldöntheti, hogy vagy le se száll a kanapéról, és akkor lehet mezítláb, vagy felhúzza a csizmáját, de abból meg hullik a kosz, nem jó ötlet, de akkor is szeretnénk, ha lenne valami a lábán. Jó. Először ül a kanapén, nyilvánvaló, hogy nem fogja kibírni mozgás nélkül. Látja, hogy tényleg koszol a csizmája, feladja ezt az ideát is. Telik-múlik az idő, egyszercsak odasompolyog, látszik rajta, hogy mondani szeretne valamit. Közli, hogy naaaaa jóóóóó, akkor felveszi a papucsot. Ééés a vége a legjobb: önfeledten, vigyorogva csúszkál a papucsban a kövön. :) Ki érti a gyerekeket, hogy mit, miért és hogyan gondolnak?
Hangosan kacag, amikor a felnőttek "cicáznak vele", úgy tesznek, mintha megijesztenék, de közben látja rajtuk, hogy csak játszanak. Óriási, hangos sziasztok-kal köszön el, mikor már kisírt még egy órácskát, hogy maradjunk még. Érthetetlen módon cirkuszol, amikor kérjük, hogy vegyen fel egy papucsot, mert hideg a burkolat és még jobban meg fog fázni, mint ahogy már megvan. Nem hagyom annyiban, beszélgetek vele, mondom neki, hogy akkor eldöntheti, hogy vagy le se száll a kanapéról, és akkor lehet mezítláb, vagy felhúzza a csizmáját, de abból meg hullik a kosz, nem jó ötlet, de akkor is szeretnénk, ha lenne valami a lábán. Jó. Először ül a kanapén, nyilvánvaló, hogy nem fogja kibírni mozgás nélkül. Látja, hogy tényleg koszol a csizmája, feladja ezt az ideát is. Telik-múlik az idő, egyszercsak odasompolyog, látszik rajta, hogy mondani szeretne valamit. Közli, hogy naaaaa jóóóóó, akkor felveszi a papucsot. Ééés a vége a legjobb: önfeledten, vigyorogva csúszkál a papucsban a kövön. :) Ki érti a gyerekeket, hogy mit, miért és hogyan gondolnak?
Napsugárba ojtott fenyőfák - ablakmatrica tőle, nekem :)
Megcsináltuk T-vel ezt itt, köszönöm a segítséget: http://www.moksha.hu/konyha/szaloncukor-helyett-porkolt-dios-rumos-hazi-csokikocka/
Jó lett, csak kicsit morzsálódós:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése