Ha egy másik blog beindul...

... akkor szegény kis egyikre nem sok idő marad...

Mostanában a kis Gubancolóm viszi el minden szabadidős kapacitásomat, de szeretem kitalálni, mi hogyan legyen... Nem nagy dolog, tudom, de annyira meg éppen nagy, hogy több időt töltsek vele, mint minden mással. Van egy kis szeglet ebben a nagy netes dzsumbujban, amit én teremtek ide, ebbe az elképesztő és kimeríthetetlen nagyságú katyvaszba, fura...

Tanít is ám minden nap ez a folyamat: hogyan egyensúlyozzak a két érzés között: egyrészt vágyom megmutatni, ami kijön belőlem, másrészt nem akarom felhívni rá a figyelmet direkt, mert semmi egyedi nincs benne, minden ott van már amúgy is, amihez én nem tudok már hozzátenni semmit. Feladatom elfogadni, hogy van, akinek fölhívom rá a figyelmét, de nem érdekli. Örülni annak, ha valakinek ismeretlenül feltűnik és kíváncsivá lesz, hogy mi is ez. Leírva olyan egyszerű ez, megélni már egy kicsit nehezebb, úgyhogy elengedem most ezt a témát egy kis időre. Aki rá akar találni, rá fog úgyis, aki nem, az meg úgysenem.

Nade, vissza ide. Megvan a két céges karácsonyi parti időpontja, s erről eszembe jutott, hogy a Tartozik-Követel csoport szeptemberi pilisi lazulós egy napos kirándulását még nem is dokumentáltam. 

A Pilis egy kis zugát fedeztük most épp fel magunknak. Csobánkáig autókkal hajtottunk ki a bázisról. A faluban, az Oszoly-pihenőnél leraktuk a járgányokat, s megindultunk felfelé. 

Ilyenkor mindig bajban vagyok, mert ugyan a kollégáimmal vagyok együtt, akikkel azonban nagyon keveset találkozom, még kevesebbet beszélek, akkor most miről és hogy? Munkáról nyilván nem, hiszen azért jöttünk, hogy kicsit kiszakadjunk belőle. Mivel nem ott dolgozom, ahol ők, nem tudok semmit a folyosói sztorikról, a közös ebédeknél, cigiszünetben felbukkanó nem melós történetekről, a magánéletükről. Vannak olyan kolléganők, akiknek nem tudom a nevét sem és nyilván ők sem ismernek engem. Vannak klikkek, ahová esélytelen beférkőzni, ők csak egymással hajlandóak leginkább beszélgetni, a többiek - nemcsak én - számukra jobb esetben a közömbös levegő, rosszabb esetben az utált kis izé kategória. Bár lehet, hogy a közömbösség rosszabb, az utálatot legalább lehet kötni valamihez, annak lehet valami alapja, megfoghatóbb, határozottabb körvonalú, kivéve, ha egyszerűen csak nem szimpatikus valaki...

Szóval bennem ilyenkor mindig két dolog viaskodik: az akolhoz tartozás vágyott érzése, amikor ahhoz a közösséghez szeretnék tartozni, aminek valamilyen szinten a része és a nemrésze is vagyok, és a "nem, nem megyek el, minek" érzése, mert attól nem fogok valahová tartozni, ha valakikkel x időt együtt töltök; a közösségi szellem kialakulásához azért több kell. Lehet, hogy együtt-időből is több, mint pár óra és lehet, hogy mentalitásból is, akaratból is...

Most az döntött a menés mellett, hogy a programkiírás szerint szabad levegő, fák, domborulatok vártak - hát miért ültem volna helyette az irodában, butaság lett volna kihagynom.

Nem is tettem, a túra, amit megtettünk, nem volt nagy, két-három óra csupán, de nagyon jól esett. Így csináltuk :):

 

A zöld körön (Oszoly-ösvény) mentünk végig

A tanösvények

 

Oszoly-csúcs

Jártunkban-keltünkben

Fenn a csúcson szegény magyar zászló elég ramaty állapotban volt... és vihettünk volna koszorút magunkkal a kereszt tövébe...

Séta után az Ürömi Hüttében ebédeztünk, ami korántsem csak "Pizza és sör". A napi ajánlatuk a céklaleves volt, ami valami isteni finoman sikerült, legalábbis nekem nagyon ízlett. A tonhalsaláta is nagyon fini volt, bár nekem kicsit több köret, kevesebb hal lett volna az igazi. A créme brulée, hát, az is nagyon ott volt a szeren, bár olyan túl sokszor még nem ettem, hogy sok összehasonlítási alapom lenne. A sztorija a helynek az, hogy az egyik celebritásunk ott lakik valamerre és ő meg a család, meg a barátok utálták a szitut, hogyha akartak egy jót enni, akkor be kellett menni a fővárosba, mert helyben nem volt semmi. Nosza neki, megvették ezt az akkoriban még romos épületet és csináltak egy helyet. Úgy tűnik, nemcsak a maguk, hanem a mások örömére is, mert ahogy hallom, elég sokan járnak oda (akár ki a városból is), ami nem csoda, mert tényleg jól főznek, még ha egy kicsit az árak borsosak is...