'Whatever did we do before discovered nostalgia?'

'Mi a fenét csinálhattunk, mielőtt felfedeztük a nosztalgiát?'

És tényleg, mit is? Megteremtettük azt, ami után most, a jelenben, vágyakozunk? Amúgy görög eredetű a szó, "fájóan visszatér" a jelentése.
Imádom a graffitiket egyébként, mert viccesek, szellemesek, megmosolyogtatnak, frappánsak, játszanak a szavakkal, sokszor van mögöttes értelmük és ez izgalmassá teszi őket; kitaláljuk, értjük-e vajon. Én pl. sokat nem, mert nem tudom hozzá a háttérinfót (a sok amerikaira és angolra gondolok), de így is jó őket olvasgatni és elmélázni rajtuk.

Spanyolország-Portugália

A kamionos osztálytársam most dél-Európát járja, erről eszembe jutott az első nagy utam cirka 22 évesen külföldre, nyugatra. Előtte Litvániában voltam anyu munkahelyének a szervezésében, ott ünnepeltem a 16 éves szülinapomat, egy-két évvel ezelőtt voltunk a családdal a bulgár tengerparton, vonattal. Talán az érettségi után nyáron utaztunk az ÖTYE két másik tagjával Görögországba, úgyhogy ez is kelet. Volt még egy családlátogatás Heilbronn-Heidelberg környékén is, na ez már nyugat. J-nek, egyszem drága törzsolvasómnak, aki az elejétől fogva követ (már akiről tudok) innen üzenem, hogy előkerült az Európa térkép, amin elkezdtem anno bejelölni, hogy merre jártam már, de a továbbjelölésről egy idő óta megfeledkeztem, most majd pótolom rajta, amit tudok, amire emlékszem. (Ja, és kedves J, legyen szíves válaszoljon az emailünkre B-vel, köszi! :))

Litvánia, Bulgária, Görögország

Nem emlékszem, hogy aztán, a fősuli alatt voltam-e valahol, szerintem nem, mindenesetre a legemlékezetesebb trip ez a két hét volt Portugáliában és Spanyolországban, az államvizsga utáni évben. (Talán még egy hosszú hétvégés prágai kirándulásunk volt még Gy-vel és E-vel ekkortájt.) Gondban is voltam, hogy kapok-e szabit, azt nem mondanám, hogy pályakezdőként, mert akkor már, még ugyan diploma nélkül, de valamennyi munkatapasztalat volt már mögöttem, viszont a bankban, ahol ekkoriban melóztam, új voltam. Mondjuk, a munka mennyiségétől aztán mehettem, nem sok volt belőle, nem is bírtam sokáig a tétlenséget, 1 év után felmondtam és azóta a bank sincs már...
A nosztalgiába tényleg kerül valami fájó, ugyanis a főiskolás kapcsolatunk P-vel ekkor már nem az igazi, nem is vagyunk vidámak a képeken. Az út maga azonban mélyen belém ivódott, mert végre volt saját igazi keresetem, amiből már megengedhettem magamnak, hogy menjek a nagyvilágba bele, bár azért, meg kell hagyni, elég karcsúra sikerült ennek a menőkének a költségvetése.

A fiúk a régi VV Transporterrel két héttel hamarabb indultak, mint én, és átautózva Európán, leginkább túráztak. Avignon-ból vannak fényképeim róluk, ami helyszínt felismerek (bár járni nem jártam ott), utána azt hiszem az Ordesa Nemzeti Parkban töltöttek több napot is. Sajnos egyikőjükkel sem tartom már a kapcsolatot, így nem tudok utánakérdezni a részleteknek, mindenesetre én busszal utaztam utánuk Barcelonáig, majd vonattal tovább La Coruna-ba, avagy Santiago de Compostela-ba, ahogy még ismerjük a várost a Camino kapcsán. 
Ez így leírva elég egyszerűnek tűnik, de hogy hogyan oldottam meg nulla egyedül utazós tapasztalattal ennek a kivitelezését, az rejtély, így a mai eszemmel. Oké, hogy itthon megvettem a buszjegyet Gaudí városáig, de ott kint hogyan találtam meg, hogy melyik vasútállomásra menjek és hogy jutottam oda? Hogyan vettem vonatjegyet, minimális angol és zéró spanyol tudással? Délelőtt érkeztem a városba, de délután-este indult a vonat, mit csináltam abban a pár órában, amíg vártam a pályaudvaron? Arra emlékszem, hogy telefonáltam egy pályaudvari fülkéből a srácoknak, ketten közülük az akkori 'pannondzsíszem'-ben (így, angolosan ejtették, nem géesem-nek, mint ma) dolgoztak, volt náluk mobiltelefon (1996 tájáról beszélünk, a mobilos kezdetekről, legalábbis Magyarországon biztosan), de én utálok telefonálni, mi a körzetszám, hány nullát kell nyomni, magyar vagy spanyol-e az országhívó, brrr, de úgy emlékszem, hogy elértem őket, sikerült megbeszélnünk, hogy kint vagyok, másnap érkezem La Coruna-ba, várnak a vonatnál. 
Éjjel, egyedül egy vonaton, egy idegen országban? Hűha. De ezt is abszolváltam, emlékszem, egy uruguay-i fiúval utaztam az út nagyobb részén, próbáltunk kommunikálni, szerintem kevés sikerrel. :) (Uruguay: egy dél-amerikai ország, wow, nekem ez akkor nagyon varázsos volt, átutazta az óceánt, hogy Európába jöjjön, azta...:))
Másnap a fiúk ott vártak rám a vonatnál, nagyon boldog voltam, hogy sikerült összefutnunk, olyan hihetetlen volt, hogy én is ott vagyok, ők is ott vannak, megtaláltuk egymást. Pedig majdnem nem sikerült a dolog, mert beleszaladtak egy igazoltatásba és majdnem el akarták vinni őket a rendőrök (valami vízumot akartak tőlük, pedig nem is kellett vízum az ott-tartózkodáshoz a kis szerencsétlen ká-európaiaknak sem, szerencsére el is engedték őket végül). 
Miután nyugtáztuk, hogy megvagyunk, megnéztük a katedrálist, ahová a Camino zarándokok is megérkeznek, majd délnek vettük az irányt, irány Portugália.
Luzitánia nekem az egyik legkedvesebb ország. Majdnem akkorkák, mint mi, de nekik sokkal nagyobb szerencséjük van, mint nekünk, mert nekik van egy óceánjuk is. Dicső, aztán kevésbé dicső történelem (valahogy rosszul jöttek ki a nagy, gyarmatosítós dologból, nem tudtak úgy meggazdagodni belőle, mint az angolok, spanyolok, franciák, aztán meg, a XX. században kaptak a nyakukba egy Salazar nevű diktátort, aki majd' fél évszázadon keresztül tartotta magát hatalmilag), szóval olyan kis esendő szerethetőek. Van egy fado-juk, ami nem olyan tüzes, mint a spanyol flamenco, sokkal inkább a magyarok sírva vigadásához hasonlatos melankolikus zene és ének.

Az út kétoldalán mindenütt parafák

Menhírek, dolmenek

Óbidos

Óbidos

Végigcsorogtunk az országon, ha volt látnivaló, akkor betértünk a szárazföldre is, de egyébként végig a parton. A menhírek, dolmenek és a végtelen parafaligetek, Braga, Porto, Coimbra, Óbidos, Lisszabon, Sintra, Cabo de Roca, az európai szárazföld legnyugatibb pontja, Évora. A déli, tengerparti részre nem igazán emlékszem, talán Faro és Albufeira, majd visszafordulás, és át Spanyolországba, ahol Sevilla, Córdoba és Granada voltak azok a helyek, amiket láttunk. Végül hazafelé indulás, Madridnál eltévedés az autópályarengetegben (nem mentünk be a fővárosba, már sietni kellett haza, nem maradt rá idő), majd Barcelona mellett egy kempingben alvás (a róka elvitte a szemetünket a sátor elől :)), és úgy vissza, Magyarországra.

Lisszabon

Porto

Nem tudom, a fiúk hogy voltak vele, nekem elképesztő út volt, melegséggel gondolok rá és Portugáliába bármikor visszatérnék, ha tehetném, mert sok mindent nem láttunk és ma már más szemmel is nézném, járnám az országot. A mindennapi reggeli rituálénk egy útbaeső kávézóban, a folyamatos magdaléna evés (ez a muffinhoz hasonló jó kis olcsó izé, amit nagyon szerettünk), a vadkempingezések (többek között Porto óvárosában alvás a kocsi hátuljában), ó, imádtam az egésznek a hangulatát. Úgy emlékszem, jól ki is jöttünk a három fiúval, legalábbis remélem, én sem hagytam rossz nyomot bennük (merthogy épp beszélgettük ebédnél a kollégákkal, hogy azért nagyon nem mindegy, kivel utazik az ember), egyszóval számomra csodálatos volt.
Azóta is hegyezem a fülem-szemem mindenre, ami az országgal csak egy kicsit kapcsolatos: volt szerencsém ott lenni Cesaria Évora koncertjén a MÜPA-ban, aki a volt portugál gyarmatról, a Zöld-foki Köztársaságból származott (sajnos 2011-ben meghalt), a Love actually-ban a legcukibb szerelmespár Colin Firth és a portugál szoba-/pincérlány volt, a drága J-éktől kapott szélmalmos csempe (azulejo)... 

Cesaria Évora: Sodade

"Cesaria Évora, a világhírű zöld-foki szigeteki énekesnő a morna nyelvén, az elszigeteltségről, a rabszolgák életéről, a vágyakozásról, a szerelemről, a szeretetről énekel. A dalaiban, a folyton visszatérő portugál "saudade" kifejezésre a nyugati nyelvekben nincs megfelelő szó. A magyarban sem, jelentése talán, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik. A Zöld-foki szigetekről sokan emigrálnak, és akik ott maradnak, azok érzik ezt, miután ők elmentek. És akik elmennek, ezt érzik, amikor távol vannak."