Négy évszak a lovardában - ősz

Végre össze tudtuk hozni, hogy E barátnőmmel kimenjek a lovardába. Terveim szerint - remélem ő is és I is benne van, végül is érintőlegesen beszéltünk róla - fogunk még ilyet csinálni, hátha én is egyre ügyesebb és ügyesebb leszek a masinámmal és jó képek születnek majd.

Szombaton tehát kaptuk magunkat, és kilibbentünk a pacik, pónik, cicák és az egyszem kuty-kuty világába, aki egy puli-pumi keverék és szeret ásni, valamint felugrálni az emberre. :) A cicmákok méltóságteljesek és távolságtartók, Bogárka kicsit sunnyogós, kicsit fiatalosan ugrálós, még sokat tanulós, Rozi és a többiek kis kíváncsiak és nem ijedősek és mindannyian nagyon aranyosak. E büszkén és szépen mutatott a nyeregben, irigylem őt, hogy már ilyen messzire jutott a lovaglásban, dehát nagyon szereti, nincs ezen mit csodálkozni (szárkezelésre/szártartásra figyelj - de I majd még sokszor figyelmeztet rá :))

Köszönet azért, hogy a felázott talajra  rámehettünk, már nagyon határeset volt a csúszkálós-sáros pálya miatt, hogy kinn tudjuk-e majd tölteni az egy órát, de azért sikerült! :)

"Nyugodtan érezzük jól magunkat, azaz taps!"

Na, megvolt a koncert. Mivel még sosem láttam Ákost élőben, nagy várakozásokkal néztem elébe a dolognak. A régi művelődési központ talán színháztermében gyűltünk össze teltházasan, így a többi népekkel együtt; T-vel még régebben emlékeztettük is magunkat, hogy jaj, mikor mi itt NO koncerten voltunk (A folyónál, meg a Hallottalak sírni téged, óh :))... 

T-nek nagy fájdalma volt, hogy ültünk, engem annyira nem lepett meg és nem is zavart, öreg vagyok én már ugrabugrálni, meg végig állni :), bár az a dobogósjellegű megoldás, amit ott kialakítottak, a régi zeneakadémiai nyikorgós vacakra emlékeztetett, (állítólag most csiliviliúj az is), meg a régi moziszéksorokra, az a fajta, ahol minden egyes fészkelődés továbbrezeg, és érzi az egész sor, sőt, az egész dobogórészleg, hogy valaki bemozdult éppen. Na, mindegy, nem volt vészes, csak nem értem, hogy hiperszupermaimodern az egész, és akkor ezt miért így. Ja, meg telerakták a sorok közötti átjárós részt is székekkel, úgyhogy a ki-be közlekedés tényleg olyan volt, mint egy színházban. (Tudta-e Ön, hogy illemtanilag nem helyes háttal bemenni egy széksorba a helyére magácskának, a már bent ülőknek a hátsó feledet mutatva? Szemben kellene, mégis mindenki fordítva csinálja, vajon miért? És mit szólnának, ha valaki mégis szemből menne? Éljünk vadul és legközelebb próbáljuk ki! :))

A setlistről nem nagyon tudtunk semmit, de Ákos az elején nagyon ügyesen tájékoztatott minket, hogy most pedig eljátsszák a teljes Karcolatok lemezt 1993-ból, amivel elindult a szólókarrierje, valamint egyéb zs-kategóriás számokat, amik, ha lennének még hanglemezek, meg audio kazetták, akkor azoknak a "B" oldalán lennének ezek a szegény számocskák, de ők most jól újrahangszerelték őket, szóval no para, jó lesz. Hú, hát akkor itt egy kicsit megijedtem mégis, hogy milyen lesz ez, ha így bizonygatni kell a jóságát előre (és megértettem, hogy miért olvastam valahol egy kommentben, hogy "kicsit féltem tőle, de végül is jó volt"), én ugyanis a mainstream számok mellett, meg még a régi Bonanzások mellett inkább csak az Andante I-II. koncertlemezeseket ismerem. Fixa ideám, hogy koncerten lenni akkor igazán élvezetes, ha ismered a dalokat, vagy legalábbis nagy részüket, akkor tudod az előadóval énekelni, akkor ismered fel már az első akkordokról, hogy mi következik és ordítasz/énekelsz/táncolsz együtt a tömeggel, szóval érzésben egész más, mintha ismeretlenül kell lelkesedni valamiért. Legalábbis szerintem.

Valójában asszem ez rá is nyomta a bélyegét az élményre. A koncert is jó volt, de majdhogynem azt kell mondjam, hogy jobban élveztem azt a fanyar, kicsit gúnyos, kicsit ironikus, kicsit megbántottságérzést közvetítő összekötőszöveg-halmazt, amit a számok között nyomott, mint magát a zenét. Egyrészt csodálom, hogyha ezek tényleg olyan nem nagy sikert aratott dalok, akkor hogy merte mégis elővenni őket, és majdhogynem erre építeni a fél koncertet, másrészt értem az irigyeit, akik leköpködik azt, amit csinál, merthogy gondolom, ez keveseknek sikerül, így megújulni, megújítani és sikeressé tenni valamit (tényleg teltház volt, nemcsak itt, hanem más helyszínen és időpontban is, ahogy olvastam, szóval vagy mindenki nagyon tájékozott volt rajtunk kívül és tudta, ismerte a koncepciót, de nem érdekelte, csak koncert legyen és kész, vagy ennyire ismerik és szeretik már őt, hogy a kemény mag és a nem annyira kemény mag is elmegy bármire, amit csinál, nemtom). Mindenesetre, sokat mesélt, beszélt, annak ellenére, hogy fájt a torka? hangszálai? Elcsacsogta a sztorikat a dalok keletkezéséről, ki írta, miért, s hogy, poénkodott azon, hogy na, mit iszik Ákos emiatt a szájkiszáradós nyavalyája miatt, hát persze, hogy whiskyt, mindjárt egy teljes üveggel (nyilván egy alkoholista állat), ki miatt bomlott fel az együttes, hát persze, hogy őmiatta (nyilván egy önző dög, aki csak magának akarja a sikert). Amit Marci fiához írt számot, azt úgy vezette fel, hogy aki fogott már életében igazi, műsoros cd-t, az láthatta, hogy... majd kis szünetet tartott, hogy értsük, hogy mire is akar utalni. Vagy amikor a zeneírós kezdeteket idézte fel, valami ilyesmit mondott: "tudják, amikor még én is írtam ezeket a 'te hagytál el, nem én engem' típusú dalokat" - valahogy az is nagyon betalált. T-vel gondolkodtunk is rajta, hogy vajon másnap este is ezeket a poénokat süti majd el, mert valahol meg annyira kitalált és megkoreografált és vérprofi hatása volt az egésznek. Ja, és volt szünet! Erre is volt egy története természetesen, nyilván a 40+-os törzsközönség férfitagjainak ilyentájt már előforduló prosztataproblémáit karakírozta ki...

Aki még akar olvasni róla, annak itt egy interjú vele, bár kicsit régi, de szerintem lehet, hogy nem sok minden változott azóta vele kapcsolatban, és legyen itt az a szám, amitől az én barátnőm mindig elérzékenyül és összeszorul a torka (Érintő):

http://mandiner.blog.hu/2008/04/24/megyek_az_iranytum_utan_nagyinterju_kovacs_akossal

Hangoló - ma este!

Imagine Budapest-i séták 2. - Együtt változunk II.

Ez a túra tényleg olyan gazdag, hogy kellett rá két délelőtt, ahogy Emese, a túravezető is megtapasztalta, úgy én is elfáradtam mindkét nap után, sok lett volna egybezsúfolva.

A második etapot is a Jézus szíve templomnál kezdtük. Volt egy kis kavarodás, a plébános segítője kellett volna, hogy felvigyen minket a templom tornyába, de először nem találtuk meg az embert (mise volt éppen a templomban + még keresztelő is utána), aztán meglett, de ő meg nem találta meg a toronykulcsot...Végül feljutottunk, ez volt a kilátás:

 

Miután mindenki épségben leért a harangtoronyból, benéztünk a templomba, melynek üvegablakait próbálják folyamatosan pótolni, amelyek még a II. világháborúban törtek be, majd ismét a Városmajor utca felé vettük az irányt. A Barabás-villa melletti lakóház, a 42. szám alatt,  amit Árkay Aladár tervezett, a már korábban említett Schachtner-ház a 24-ben, a Kós Károly iskola, és itt van az 50-es szám alatt a következő érdekes ház, amely már 1941-ből való, franciaerkélyekkel, üvegtéglaberakással és - ami a képen nem látszik, de van - teremgarázzsal, ami a maga nemében elég új dolognak számított akkoriban, hiszen még alig voltak autók.

A következő ház nekem különösen kedves, itt lakott ugyanis Polcz Alaine férjével, Mészöly Miklóssal. Emléküket a 48-ban emléktábla is őrzi.

 

A házat Basch-villának is hívják, Dr. Basch Lórántról kapta a nevét. Itt működött a Nyugat Irodalmi Múzeum, most főzőiskola van benne állítólag... 1934-ben készült, Vágó József tervezte, aki egyébként vicces módon az Imagine Budapest egy másik sétáján, A fal adja a másikat címűn, a pesti oldalon, a VIII. kerületben, a Gutenberg téren álló Gutenberg-otthont is, többek között, de tervezett pl. a szülővárosomban is egy házat, bár az elpusztult. Az Alföldi Takarékpénztár egyébként ez az ominózus épület.

Ezután már csak két nagyobb épület volt hátra (közbeiktatva még előttük a Kékgolyó utca sarkán álló modernista bérházat, melynek csöndes és nyugalmat sugárzó belső kertje van, annak ellenére, hogy nem messze itt dübörög az Alkotás utca forgalma - 1961-ben készült el Presich Gábor tervei alapján, és a lakói közül még sokan most is az akkor beköltözöttek, vagy már a leszármazottaik, de mindenesetre szeretnek itt lakni az emberek), a Déli pályaudvar melletti, most Hotel Mercure Buda egyrészt (leánykori nevén Hotel Buda Penta), Finta József tervei alapján, az utolsó panelszálloda 1982-ből.

Másrészt pedig az utolsó állomásunk, ahol bent nem lehetett fotózni, pedig színes esernyők lógtak a nagy belső fedett terében és az olyan jól mutatott (amúgy ez a rózsaszín fal, ez olyan fura nekem), ez pedig a régen Matáv székház, most talán Magyar Telekom a rendes neve neki, a Krisztina krt. 55-ben. A ház megépítésekor palota volt, Kammerlauf (Kalmárffy) Ignác barokk palotája, majd Karátsonyi-palota néven volt ismert, végül az 1950-es években legyőzte őt is a szocreál.

Összességében véve tehát végigsétáltuk nagyjából a XIX-XX. századot, nagyon izgalmas volt látni és hallani a város ezen szegmensén keresztül annak alakulását. Még sok-sok ilyet szeretnék! :)

Találjuk ki, hova megyek hétvégén :)

Feltéve, ha jó lesz az idő! :) Segítek képekkel.

Jöjjön, ami még nem volt: csajosblogposzt! :)

Csak azért ám, mert véletlenül megnéztem Victoria Beckham új tasunkóját, és arra gondoltam, hogy ha ilyen van, hogy több, mint 2000 euró az ára (tesók között is 600 eFt!), akkor az én új kinézettemért igazán baráti az az ár, amit elkérnek - pedig szívom a fogam tőle rendesen, de annnnnyira tetszik... Persze, Vikiét utol sem éri sehol, dehát én nem is vagyok olyan posh, mint ő...

Az enyémet megmutatom majd akkor, ha 1./ megvettem, akkor azért, hogy milyen gyenge vagyok, hogy engedek a fogyasztói társadalmi nyomásnak 2./ mégsem vettem meg, akkor azért, hogy tudja meg mindenki, hogy ezért fájt a szívem, sírtam is, meg minden, de azért túlél(t)em 3./ megtalálom a képét valahol :)

Ellenben itt van V-é, ezt megmutathatom, mert ehhez semmilyen érzelem nem fűz, tehát ámulás és bámulás :): 

http://www.victoriabeckham.com/shop/category/accessories/victoria-bag-tangerine

Ha már tegnap búcsú, emlékezés és nosztalgia...

..., akkor nem maradhat ki Laurie Anderson sem, aki Lou Reed felesége volt. Most beleolvastam egy kicsit az életrajzába, hát, ő is volt minden, csak akasztott ember nem, ahogy mondani szokás... Én a simogató hangját szerettem meg, ahogy 'beszélget' a számaiban, már nem tudom hogyan jött a képbe, de egyszercsak lett tőle két kazettám, majd, már az utóbbi időkben két cd-m is.