Annyi, de annyi mindent kéne még csinálni...

..., de oly kevés minden fér csak az időmbe, bele. Nekikezdtem a falvédőnek, szeretem ezeket az őszies színeket (is):

Fényviszonyok között 1.

Fényviszonyok között 2.

Mivel nem ruházat, így ezek most olcsóbb, műszálasabb érzésű fonalakból készülnek, de a falnak nem kell úgysem, hogy simizze őt a ruhája... Mondjuk, érinteni, dolgozni vele ettől még nem kellemes, mert szúrós, sprőd, de nem baj, a színeit akkor is szeretem, és az összhatást is.

Fényviszonyok között 3.

Viszlát május...

Mostmár megmutathatom :)

Az úgy kezdődött, hogy nekem már tavaly kipattant a fejemből, hogy E-nek valami lovazós alkalmat kell majd szerveznünk a következő szülinapjára. I-nél, az oktatójánál már ekkor rákérdeztem, hogy benne lenne-e valami lovardában lezajló happeningben, amire ő rábólintott és most, mikor aktuálissá vált a dolog, ismét mellé állt a nemes ügynek. :) A helyszín tehát adott volt. 

A 'mikor'-ban is megállapodtunk az ötyével, pipa. Mindig kérdés szokott lenni, hogy hogyan gyűljünk: családostul, vagy csak csajosan. Így, hogy a lovaglás köré csoportosultak a dolgok, részemről nem volt kérdés, hogy ez csak csajosan kivitelezhető inkább, mivel a lovaglás teljes embert kíván, ahol a figyelem nem megosztható a gyerekekre ügyelés és a ló között. Így is lett, sikerült megszervezni, bár voltak kis kavarások. :) A végén E egész családja be lett avatva, a legnehezebb mégis az volt, hogy az ünnepeltet úgy irányítgassuk, hogy ne ő maga hiúsítsa meg az egészet. Többszöri kérésre sem tudta elengedni azt, hogy itt és most kivételesen neki csak lábat kellene lógáznia, s bízza ránk magát, minden el lesz intézve. :) Bár senki nem mondta neki emlékeim szerint, hogy T-éknél gyűlünk majd, ő mégis végig ragaszkodott ehhez az ideához: sütni-főzni akart az alkalomra, valamint a már lebeszélt fél 6-os lózós időpontot is lemondta az utolsó pillanatban, mondván, hogy neki ünnepelnie kell menni, nem ér rá lovagolgatni. :)

Újratervezés után azért csak sikerült összehozni. Nagypapi jött a gyerkőcökért, mi meg téptünk a pacikhoz. Elkészült az ajándékszoknya a 41 horgolt virággal & levelekkel, láncöltéses szárakkal, kapott még lovasos könyvet, epres-pezsgőkrémes tortát (isteni finom lett, J, s az értékéből semmit nem vont le enyhe szétesettsége! :)) és a mentás limonádé is telitalálat volt T-től, főleg, hogy előtte derült ki, hogy E imádja a mentát. :)

Ybl 200 - akik még megemlékeztek róla

Ide-oda tekergéseim során találtam ezt a jó kis gyűjtést, aki még tovább akar olvasni, képeket nézegetni:

http://urbanista.blog.hu/2014/04/06/pont_200_eve_szuletett_ybl_miklos_hogy_unneplik_a_szulinapot_a_bloggerek

www.magyarermebolt.hu

Az Öreg Hölgy (meg)látogatása... (4. nap)

Az utolsó nap a 'fények városában' - amiről azt olvastam valahol, hogy nem a kivilágítottsága miatt hívják így, hanem amiatt, hogy szellemileg, eszmeileg, művészetileg kitündököl a többi nagyváros közül.

Délelőttre előirányozottan a Bercy negyed megtekintése volt a program (egykori borkereskedő negyed, raktáraival, pavilonjaival, régi rossz házaival ultramodern kerületté alakítva, nem annyira intereszál), inkább még egyszer látni akartam a tornyot, ill. próbálkozni azzal a bizonyos 'ujjaim-között'-es fotó elkészítésével, bár faramuci módon már csak a telefonnal tudtam volna megcsinálni, ha egyáltalán, mivel a nagy gépet már elcsomagoltam a bőröndbe, hogy ne kelljen a szuszakolásával szenvedni, mikor visszaérek a szállodába. 
Leváltam hát a csoportról, s elmentem ismét a Trocadéro-ra, de továbbra sem találtam meg a megfelelő beállítást a képhez. Az eső ekkor is esett, a változatosság kedvéért, nem is volt így nagyon kedvem a kísérletezéshez, és időm sem, izgultam, hogy biztosan visszaérek-e a szállodába, ahová jött értünk a busz, hogy kivigyen a reptérre. Lesétáltam a toronyhoz, volt egy halvány gondolatpróbálkozásom arra, hogy mégiscsak sorba kéne állni és felmenni rá legalább valameddig, ha nem is a tetejébe, de aztán elvetettem az ötletet. Ha még visszatérek, megpróbálom majd ezt a jegyet is online megrendelni előre, ahogy a Louvre-os múzeumi belépőt is pl. 
Valamiért azt hittem, hogy ez olyan, hogy lent beszállsz egy liftbe, fent meg ki, de nem így működik, hanem szintek vannak, és egyik liftből át kell szállni egy másikba, ha tovább akarsz menni. Továbbá, mint egy tegnapi véletlen találkozás során megtudtam Gy-től, lefelé is sorba kell állni, ha lifttel akarsz lejönni és nem indulsz neki gyalog. Kemény ez a turistaélet, azt kell mondjam, engem legalábbis a hideg ráz a sorbanállásoktól, a drága szabadidődet így elmicsodálni, hát, nemtom.

Továbbsétáltam a torony melletti Mars-mezőre, átvágtam a parkon, közben kötelességszerűen leegyenfotóztam egy-két turistát, akik meg akarták örökíteni magukat a hölgyike előtt állva, majd elmetróztam az Opera-ig, ahonnan egy-két utcasaroknyira van a La Fayette áruház.

Megittam az utolsó eszpresszót egy kiülős helyen a közelben, s spuri vissza a szállodába, majd onnan, már a csoporttal, a reptérre.
Itt kell, vagy inkább itt is, megköszönnöm J-nek és K-nak a segítségét, amit tulképpen az egész úton nyújtottak, kb. az első nap délutánjától, amikortól fogva elkezdtünk beszélgetni egymással, mert szinte örökbe fogadtak erre a pár napra. :) A keresztségben a Magdi nevet kaptam tőlük (az Andi után ez most változatosság - az már többször voltam :)), és nélkülük jelentős euró mennyiségtől szabadultam volna meg, de szerencsére ott álltak mögöttem a drágák a bajban is, s segítettek, amikor kellett. :) Izgultak az első utamnál, amikor egyedül utaztam a metrón, s megnyugodva konstatálták másnap reggel, hogy sikerült megoldanom a hazajutást, nem vesztem el, én, a vidéki kislány a nagyvárosban... Csináltak nekem is szendvicset, amikor maguknak is...

Még az is volt velük kapcsolatban, hogy megérkezünk a reptérre, a gép még nincs kiírva, következik a kis kedvencem, az ácsorgás, fejünkből kinézés. Elmegyünk mosdót keresni, mire visszaérünk, a többiek már állnak benn a sorban, itt ugyanis, számomra követhetetlen logika szerint, mindenkinek be kell csekkolnia a kisasszonyoknál, akármilyen csomagja is van, az utastereseket is felbilétázzák, s ami az én mumusom tavaly óta: LE is MÉRIK őket. Nem is én lettem volna, ha nem hoznak ki 4 kg-os túlsúlyt... Na, lefőttem, mint a kávé, hogy a rohadt életbe, már megint fizethetek egy ilyen hülyeség miatt, mikor jött ez a cuki, fent említett keresztanyu-apu, akik megengedték, hogy átpakoljak hozzájuk egy-két dolgot, így pont 10 kg-ra visszanyomva a poggyász súlyát. Hálám ezért örökké üldözni fogja őket! :) Azóta újból leellenőriztem és jól emlékeztem: a szervezők kifejezetten csak a bőrönd kiterjedésbeli méreteit adták meg, hogy cm-ben miből nem szabad kilógni, de a súlyát nem limitálták ebben a bizonyos bűvös tíz kg-ban, itt az írásuk róla, a középső voltam én: 

- max. 32 kg súlyú feladott poggyásszal + 1 db 42x32x25cm -es kézipoggyásszal (+11.600,- Ft/fő), vagy

- feladott poggyász nélkül, 1 db max. 56x45x25 cm -es, súlykorlátozás nélküli nagyméretű kézipoggyásszal (+5.800,-Ft), vagy 

- feladott poggyász nélkül, 1 db max. 42x32x25 cm -es, súlykorlátozás nélküli kisméretű kézipoggyásszal (ingyenes) utazik. 

Lehet, hogy már kifelé is nehezebb voltam, de akkor nem mérték meg, így ki sem derült a dolog. Rutinosabb utazók tuti, hogy tudták volna, hogy le kell ellenőrizni a repülőtársaság honlapján is a korlátokra vonatkozó szabályokat, vagy már fejből tudják azokat, nekem ez a tudás nem volt meg, viszont egy életre megjegyeztem ez után az eset után, hogy mennyi az annyi, illetve, hogy ennek is utána köll(ött volna) nézni, utálok ilyenekre pénzt kiadni...
Ezután az incidens után már nyugisan teltek a továbbiak, lett 5 fajta termékmintám az egyik kedvenc parfümmárkámból a duty free-ből,

még kis üddögélés, az érkező gép késett, emiatt mi is, de azért fél tíz körülre így is landolunk Ferihegyen, ami pont király, mert nem érem el a hazafelé menő vonatot, de szerencsére a keresztszüléim behoznak a belvárosba, onnan mégiscsak olcsóbb hazajutni taxival, mint a kifutópályák mellől.
Summa summarum, jó volt, jó volt, de azért annyira meg mégsem tökéletes. Látnom kéne újra, napfényben, vagy valami ilyesmi. Ezenkívül, abban egyetértettem a tanár úrral, hogy ez a töredékes négy nap semmiképpen nem elegendő arra, hogy még a múzeumokba is bemenj, és elmerülj a látnivalókban egészen, ahhoz több idő kell(ene). A kérdés az, hogy szánok-e rá, hogy megadatik-e még valaha ez az idő...

Az Öreg Hölgy (meg)látogatása... (3. nap)

Az Opera (1862) épületével indítunk ma, a változatosság kedvéért ismét esőben (ha nem esik, akkor fúj, ha egyik sem, akkor is minimum felhős - és ez megy négy napon át, míg ott vagyunk). Innen átsétálunk a La Fayette áruházhoz (szegény Dzsoni és Árnika  Dodi és Diana, innen indultak állítólag utolsó, halálos útjukra), de nem megyünk be testületileg, másnap nézem meg egyedül az üvegkupoláját, de gyorsan ki is menekülök a tömegiszony miatt. 

Gare Saint-Lazare: második a hat legforgalmasabb pályaudvar között, 1837-ben nyitotta meg kapuit. Itten van az egyik zongorakoncert, ill. a professzor kifejti, hogy milyen egy baromság már a fejpályaudvar, mint olyan, mi szükség van rá, hogy beutazzanak az emberek a belvárosig közvetlenül. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy ha már a belvárosi zsúfoltságot nem erősíti valaki azzal, hogy nem ott lakik, nem ott él, akkor legalább ne szívassuk vele, hogy még át is kelljen szállnia az agglomerációból érkezve valami izékülsőn, ahonnan a továbbjutás a városon belülre máshová, vagy vissza haza, jóval nehézkesebb. Bár lehet, hogy ezek megint csak a magyar állapotok, és meg lehet ezt sokkal jobban szervezni annál, mint ahogy most nálunk van. Nekem igenis jó és szimpatikus és kényelmes, hogy a Nyugatiból, de a Keletiből és a Déliből is könnyen el lehet jutni ide-oda a sűrűn közlekedő, jól behálózott belvárosból indulva, össszehasonlítva azzal, hogy mondjuk a Nyugati esetében nem járnának a vonatok, csak Újpestig, vagy a másik irányból teszem azt Kőbányáig, a Déli esetében Kelenföldig, a Keletinél, ott meg nem is tudom mi van előtte olyan nagyobb pályaudvar még, ami elbírná az ingázókat és az északi országrészből érkezőket, meg a Nyugat-Európából/-ba jövőket/menőket. Lám-lám, a St. Lazare-t sem alakították át valami százhuszonhatodik kulturális központtá, amit a tanár úr olyan jó ötletnek tartana az épület hasznosítását illetően; muszáj, hogy egy város funkcionálisan is jól működjön, a mindennapi, gyakorlati életben, amellett, persze, hogy a "lenni vagy nem lenni" helye, léte sem mellékes egy város életében. Vegyük már észre, hogy a kötött pálya a legjobb a tömegközlekedésre, legfőbb előnye, hogy mentesíti a közúton való közlekedést, nem szennyez lokálisan (mert azért, a működéséhez szükséges villamos áram az előállítása helyén már nem olyan környezetbarát, inkább csak legfeljebb barátabb, mintha a benzint égetjük benn, a belvárosban). Csak ott menjenek buszok, ahová a villamos, a hév, a metró már nem ér el. Szerintem. Főleg, hogy a buszon hányingerem is van, ha lefelé nézek, így azon se olvasni, se horgolni nem tudok anélkül, hogy ne kavarodna fel a gyomrom. :)

Elsétálunk a Madeleine-templom lépcsős talapzaton emelkedő hatalmas, antikos homlokzata előtt:

Visszatérünk a tegnap már érintett Concorde térre, az Obeliszkhez, ami 1833-ban került Párizsba, és amely egykor az egyiptomi luxori templom bejáratánál állt, majd átvágunk a Tuilériák kertjén, amelyet Medici Katalin palotájához alakítottak ki anno. A szó cserépgyárat jelent, ugyanis a palota egy korábban itt álló tetőcserépgyár helyére épült.

Vendome tér

Jártunk még a Vendome téren, amely a drága luxusüzleteivel, ill. a város egyik legelőkelőbb szállodájával együtt nagyon menő egy hely állítólag, a Comédie-Francaise-ben, Franciaország nemzeti színházában, az Église Saint-Eustache-ban, mely 105 évig épült az 1500-1600-as években, és itt temették el Moliére-t, itt keresztelték meg Madame Pompadour-t és Richelieu bíborost. Épp egy mise zajlik, mikor itt járunk, ezért kevésbé mozoghatunk szabadon benn, de így is egy gyönyör és ez pl. nekem sokkal nagyratörőbb, hatalmasabb, hatásában, mint a Notre Dame.

Átvágunk a Jardin du Forum des Halles-on, ami manapság egy borzasztó bevásárlóközpont a föld alatt, a mennyezetből lógó vezetékekkel többek között, egy labirintus, amiből valahogy kikeveredünk, és odaérünk a Pompidou Centerhez, ami külsőre egy gyárra hajaz, az épületen kívül vezetett csőrendszerrel, belül a Modern Művészetek Múzeuma, Matisse, Chagall, Picasso művekkel többek között, de csoportosan ide sem megyünk be.

Pompidou Center

Itt oszlik fel a kis group, egy pár óra erejéig szabadprogram. Mi, az egyik házaspárral, kimetrózunk a La Defense negyedbe, melyet az 1960-as években kezdtek el építeni, s egy "csodálatos", felhőkarcolókkal, modern Diadalívvel tarkított negyed. Azért szerettem volna kimenni, mert soha nem láttam még élőben felhőkarcolót, hát, gyönyörűek. Ááá, nem, semmi szépséget nem bírok bennük felfedezni. Ahogy feljövünk a metróból, van egy bazi nagy betonplacc, az új Diadalívnél látjuk, hogy valaha fel lehetett menni a tetejére, most szeméttel telin áll a kis pénztárosbódé a sarokban, világvége hangulat, csak a szél süvít és hordja a port, akárha ufók pusztító csapása után lennénk. Még éppen nem alkonyodott, de majdnem, a drámai hatást fokozandó...

Van még néhány túlélő az armageddon után, kilátás az új Diadalív tövéből...

Letelik lassan a szabadidőnk, egy picit visszatérünk vásárolgatni a Champs É.-re, de aztán fel a Montmartre-ra, ahol újból összegyűlnek a csoportból azok, akik szeretnének ismét vezetést kapni. Beülünk egy kicsit a Place de Abbesses-en lévő Église Saint-Jean de Montmartre templomába, és olyan fáradtság kerít hatalmába, hogy azt érzem, hogy otthon szeretnék lenni, nem bírok továbbmenni. Még kicsit hezitálok, hogy mi legyen, de végül úgy döntök, inkább hazamegyek, elég volt mára, úgyhogy szégyen-gyalázat, de a híres kulturális és művészeti negyedből, a bohémek városrészéből ennyit látok. Kimarad a Sacré Coeur többek között, Párizsnak ez a része tehát még visszavár...

Az Öreg Hölgy (meg)látogatása... (2. nap)

Ezen a napon kb. gótikamérgezést kaptam, de nem baj az, mert szeretem! :) 

Amit a franciák, azon belül Párizs biztosan tud és képes is rá, hogy karbantartsa az épületeit, és nemcsak a Notre Dame-ot, meg a többit, mint leglátogatattabbakat, hanem a kisebbeket, nem annyira ismerteket is gondozzák, renoválják. Legalábbis az összes templom, ahol jártunk, márpedig elég sokat megnéztünk, úgy hiszem, de a középületek is, jó állapotban vannak. Épp ma reggel nézegettem pl.  Budapest Rákóczi útját: tele van lepusztult házakkal, beragasztgatott, elhagyott kirakatokkal és egykori üzlethelyiségekkel, bűzlő kapualjakkal, de ha lenne rá pénz, hogy helyrehozzák őket, semmiben nem maradna el egy-egy párizsi boulevard-tól. Vagy a múlt héten jártam Budán, és csak a Gellért szállótól a Móricz Zsigmond körtérig, ezen a rövid szakaszon is, csodás homlokzatok vannak, kiülős kávézókkal, akárha Párizsban sétáltam volna. 
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy túl van lihegve kicsit ez a 'Párizst látni kell'-dolog. Kell persze, és lehet, hogy számban nekünk nincs annyi műemlékünk, és kisebb a lépték jóval, de a múlt, a XIX-XX. század építészete, vagy akár még a korábbi koroké is, ugyanolyan jelenvaló nálunk is, csak talán legpukkantabb formában, kevésbé megbecsülten. Párizsnak, vagy esetleg magának Franciaországnak is, és nem tudom, hogy ez minek köszönhető, nagyon jó a marketingje. Amijük van, azt kiválóan el tudják adni, jó pénzért persze. Mi valahogy másképp csináljuk ezt. Példa: a hétvégén a Várkert Bazár és Ybl Miklós budavári építkezéseit bemutató sétán vettem részt, ennek során felmentünk a budai várba is furcsamód :), és ott egy kenyér- és péksütemény fesztivál kellős közepébe csöppentünk, rengeteg pavilonnal, sörpadokkal, operettet éneklőkkel, akkor épp, amikor mi ott voltunk. Az egésznek volt valami nem Budavári Palotához illő, kevésbé méltóságteljes hangulata. Miért jó az, ha a turista térdig gázol a papírtányér-műanyagpohárban pl., ami az ilyen sör-virsli-vursli jellegű összejövetelen termelődik általában? Szerintem nem ott lenne az ilyen rendezvényeknek a helye (még ha kézműves, jó minőségű termékekről is van szó), ahol elvileg reprezentálni akarunk, annyi más hely (Millenáris, Felvonulási tér, mittomén) van még erre a célra a városban... bár lehet, hogy csak azért nem esett jól, mert az operettel, mint zenei műfajjal, nem tudok mit kezdeni. :) Mondjuk a francia sanzonnal se sokat. :)

De lássuk, hogy mi volt a terítéken Párizsban, a második napunkon. A Notre Dame az első. Most sem értem, hogy miért ez Párizs egyik legközkedveltebb temploma a turisták körében, többet is látunk mellette, amelyek ugyanolyan szépek, monumentálisak, mint ez, nem is kevésbé gótikusak, de csak itt vannak kígyózó sorok, érdekes módon. Mivel még reggel van, a villamos is aluszik, így mi viszonylag könnyebben bejutunk, úgyhogy jótanács: ne délutánra tervezzük programként. Itt tartották az egyik legkülönösebb esküvőt, Navarrai Henrik, a protestáns vallású vőlegény csak az ajtóból kiálthatta be házastársi fogadalmát a bent lévő katolikus arájának. Később Henriket itt koronázták királlyá, innen ered híres mondása: "Párizs megér egy misét!"

Pöti Notre Dame

Következik a Sorbonne környéke, azaz a Latin-negyed, itt van a Panthéon is, többek között. Az egyetem a középkorban vívta első helyét az európai egyetemek között, ma mintegy 12-15 ezer diákja van. A Panthéon 1758-ra épült fel, de csak 1789-re készült el teljesen. Többször volt templom rendeltetésileg, de Victor Hugo temetése után már csak nemzeti sírtemplom, "a francia szabadság nagy embereinek" hamvait helyezik itt el, utolsóként Pierre és Marie Curie-nek lett a nyughelye. Amiről még híres: itt végezte Foucault híres ingakísérletét, mellyel a Föld forgását bizonyította be.

"Nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó." (Voltaire, aki tudott valamit...)

Átvágunk a Luxembourg kerten, Église Saint Sulpice, Église Saint-Étienne du Mont, majd Église Saint-Germain des Prés - gótikában utazunk, még mindig.

Az Église Saint-Étienne du Mont kivételesen röneszánsz szentélyrekesztő karzata

Ebédszünet után folytatjuk a vezetett sétát, Invalides palotaegyüttese, Napóleon síremlékével, ahová nem megyünk be, mert a vezetőink úgy vélik, hogy nem éri meg a látványt. Átsétálunk a Pont Alexandre III-on keresztül az egymással szemben álló Grand és Petit Palais-okhoz, majd innen át a Champs Élysées egyik elejébe (Place de la Concorde, az Obeliszkkel), és végigtörjük magunkat a másik végébe, ahol meg a Diadalív van. 

Párizs legszebb hídja, gyönyörű szecessziós lámpákkal

Itt, a párizsi legismertebb sugárúton, ami 2 km hosszú, kapjuk az  enapi második és egyben utolsó fél óra szünetet. A Diadalív (1806) építését I. Napóleon rendelte el, hogy ezzel hirdesse a francia katonaság dicsőségét.

Nem, nem fizet nekem a Pepe Jeans ezért :)

Innen át a Place de Trocadéro-ra (az 1878-as világkiállításra készült tér), ahonnan ez a klasszikus kép készíthető az Eiffel toronyról, végre teljes nagyságában látszik. :)

Vagy a szobrok dőlnek, vagy a torony, vagy a fotós melletti épület. Vagy a fotós béna... :)

Ez az acélszerkezeti csoda az 1889-es világkiállításra épült fel, és máig megosztja a párizsiakat: hívják "Csúfság"-nak, de "Öreg hölgy"-nek is. Többször le akarták bontani, felrobbantani, a II. vh-ban fegyvereket akartak belőle készíteni, kétszer is eladta egy szélhámos ócskavasnak, szóval van egy kalandos története. Egyébként tényleg fura egy építmény, így a városban, a normál kinézetű épületek között, de nagyon touristy látványosság, szóval talán megéri megtartani a városnak mégiscsak.

Na, tud ő szálegyenes is lenni, ha akar...

Innentől szabadprogram, ami nálam abban merül ki, hogy hazametrózás, ásványvíz, s némi hidegkaja feltankolás a szálloda közelében egy kisebb boltban, majd séta haza, evés, hidratálás, pihi, megnézegetése a leírásnak, hogy tudjam, hol is jártunk ma, mert ott, a helyszíneken, ezeket nem mondták el. Asszem, ezt egyébként fordítva kellett volna csinálni, mármint, hogy előre elolvasni, hogy mi lesz másnap, na sebaj, majd legközelebb.