Az Öreg Hölgy (meg)látogatása... (3. nap)

Az Opera (1862) épületével indítunk ma, a változatosság kedvéért ismét esőben (ha nem esik, akkor fúj, ha egyik sem, akkor is minimum felhős - és ez megy négy napon át, míg ott vagyunk). Innen átsétálunk a La Fayette áruházhoz (szegény Dzsoni és Árnika  Dodi és Diana, innen indultak állítólag utolsó, halálos útjukra), de nem megyünk be testületileg, másnap nézem meg egyedül az üvegkupoláját, de gyorsan ki is menekülök a tömegiszony miatt. 

Gare Saint-Lazare: második a hat legforgalmasabb pályaudvar között, 1837-ben nyitotta meg kapuit. Itten van az egyik zongorakoncert, ill. a professzor kifejti, hogy milyen egy baromság már a fejpályaudvar, mint olyan, mi szükség van rá, hogy beutazzanak az emberek a belvárosig közvetlenül. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy ha már a belvárosi zsúfoltságot nem erősíti valaki azzal, hogy nem ott lakik, nem ott él, akkor legalább ne szívassuk vele, hogy még át is kelljen szállnia az agglomerációból érkezve valami izékülsőn, ahonnan a továbbjutás a városon belülre máshová, vagy vissza haza, jóval nehézkesebb. Bár lehet, hogy ezek megint csak a magyar állapotok, és meg lehet ezt sokkal jobban szervezni annál, mint ahogy most nálunk van. Nekem igenis jó és szimpatikus és kényelmes, hogy a Nyugatiból, de a Keletiből és a Déliből is könnyen el lehet jutni ide-oda a sűrűn közlekedő, jól behálózott belvárosból indulva, össszehasonlítva azzal, hogy mondjuk a Nyugati esetében nem járnának a vonatok, csak Újpestig, vagy a másik irányból teszem azt Kőbányáig, a Déli esetében Kelenföldig, a Keletinél, ott meg nem is tudom mi van előtte olyan nagyobb pályaudvar még, ami elbírná az ingázókat és az északi országrészből érkezőket, meg a Nyugat-Európából/-ba jövőket/menőket. Lám-lám, a St. Lazare-t sem alakították át valami százhuszonhatodik kulturális központtá, amit a tanár úr olyan jó ötletnek tartana az épület hasznosítását illetően; muszáj, hogy egy város funkcionálisan is jól működjön, a mindennapi, gyakorlati életben, amellett, persze, hogy a "lenni vagy nem lenni" helye, léte sem mellékes egy város életében. Vegyük már észre, hogy a kötött pálya a legjobb a tömegközlekedésre, legfőbb előnye, hogy mentesíti a közúton való közlekedést, nem szennyez lokálisan (mert azért, a működéséhez szükséges villamos áram az előállítása helyén már nem olyan környezetbarát, inkább csak legfeljebb barátabb, mintha a benzint égetjük benn, a belvárosban). Csak ott menjenek buszok, ahová a villamos, a hév, a metró már nem ér el. Szerintem. Főleg, hogy a buszon hányingerem is van, ha lefelé nézek, így azon se olvasni, se horgolni nem tudok anélkül, hogy ne kavarodna fel a gyomrom. :)

Elsétálunk a Madeleine-templom lépcsős talapzaton emelkedő hatalmas, antikos homlokzata előtt:

Visszatérünk a tegnap már érintett Concorde térre, az Obeliszkhez, ami 1833-ban került Párizsba, és amely egykor az egyiptomi luxori templom bejáratánál állt, majd átvágunk a Tuilériák kertjén, amelyet Medici Katalin palotájához alakítottak ki anno. A szó cserépgyárat jelent, ugyanis a palota egy korábban itt álló tetőcserépgyár helyére épült.

Vendome tér

Jártunk még a Vendome téren, amely a drága luxusüzleteivel, ill. a város egyik legelőkelőbb szállodájával együtt nagyon menő egy hely állítólag, a Comédie-Francaise-ben, Franciaország nemzeti színházában, az Église Saint-Eustache-ban, mely 105 évig épült az 1500-1600-as években, és itt temették el Moliére-t, itt keresztelték meg Madame Pompadour-t és Richelieu bíborost. Épp egy mise zajlik, mikor itt járunk, ezért kevésbé mozoghatunk szabadon benn, de így is egy gyönyör és ez pl. nekem sokkal nagyratörőbb, hatalmasabb, hatásában, mint a Notre Dame.

Átvágunk a Jardin du Forum des Halles-on, ami manapság egy borzasztó bevásárlóközpont a föld alatt, a mennyezetből lógó vezetékekkel többek között, egy labirintus, amiből valahogy kikeveredünk, és odaérünk a Pompidou Centerhez, ami külsőre egy gyárra hajaz, az épületen kívül vezetett csőrendszerrel, belül a Modern Művészetek Múzeuma, Matisse, Chagall, Picasso művekkel többek között, de csoportosan ide sem megyünk be.

Pompidou Center

Itt oszlik fel a kis group, egy pár óra erejéig szabadprogram. Mi, az egyik házaspárral, kimetrózunk a La Defense negyedbe, melyet az 1960-as években kezdtek el építeni, s egy "csodálatos", felhőkarcolókkal, modern Diadalívvel tarkított negyed. Azért szerettem volna kimenni, mert soha nem láttam még élőben felhőkarcolót, hát, gyönyörűek. Ááá, nem, semmi szépséget nem bírok bennük felfedezni. Ahogy feljövünk a metróból, van egy bazi nagy betonplacc, az új Diadalívnél látjuk, hogy valaha fel lehetett menni a tetejére, most szeméttel telin áll a kis pénztárosbódé a sarokban, világvége hangulat, csak a szél süvít és hordja a port, akárha ufók pusztító csapása után lennénk. Még éppen nem alkonyodott, de majdnem, a drámai hatást fokozandó...

Van még néhány túlélő az armageddon után, kilátás az új Diadalív tövéből...

Letelik lassan a szabadidőnk, egy picit visszatérünk vásárolgatni a Champs É.-re, de aztán fel a Montmartre-ra, ahol újból összegyűlnek a csoportból azok, akik szeretnének ismét vezetést kapni. Beülünk egy kicsit a Place de Abbesses-en lévő Église Saint-Jean de Montmartre templomába, és olyan fáradtság kerít hatalmába, hogy azt érzem, hogy otthon szeretnék lenni, nem bírok továbbmenni. Még kicsit hezitálok, hogy mi legyen, de végül úgy döntök, inkább hazamegyek, elég volt mára, úgyhogy szégyen-gyalázat, de a híres kulturális és művészeti negyedből, a bohémek városrészéből ennyit látok. Kimarad a Sacré Coeur többek között, Párizsnak ez a része tehát még visszavár...