A csend szavai

B-nek ajánlom
"Azoknak, akik hisznek, nem kell bizonyíték. Azoknak, akik nem hisznek, nem létezik bizonyíték."
(Stuart Chase)

Még az ünnepek előtt szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, nem sikerült. Aztán az ünnepek alatt volt tervben, nem jött össze, sűrű volt az az időszak is. Úgy tűnik, a január csendessége illik az Univerzum szerint ehhez a bejegyzéshez igazán...

Nem vagyok templomjáró, nincs vallásos hitem a szó köznapi értelmében. Anyai ágról a görög katolikussághoz kerülhettem volna közelebb, apairól a reformátussághoz. Mikor még kis öntudatlan baba voltam, az apai család volt az erősebb akaratú: legyen a gyermek reformátusosan megkeresztelve. Lett, mivel tiltakozni, vagy legalább választani, akkor még nem tudtam.

Mikor 14 éves kor körül lehettem, mindenáron szerették volna a nagyszüleim, hogy konfirmáljak - ekkor már kicsit több öntudattal rendelkeztem, s egy parancsuralmi rendszerű család végül is, hogy hogy nem, rám hagyta a tiltakozásom - mindig jó kislány voltam, de ebben valahogy nem engedtem. Máig nem értem azt a kiállást magamért, hogy hogyan volt erőm nemet mondani egy olyan valamire, amiben nem hittem, hogy mégis megtegyem, a kedvükért... 

Tudom, hogy miért tiltakoztam, hogy mit éreztem akkor, mert ezt érzem ma is: az egyházak, bennük az emberek, számomra csak emberek. Nem isten földi helytartói, feljebbvalók, hanem gyarló emberek, mint én, vagy bárki más. Nem tudtam felnézni, nem tudtam vakon hinni sohasem senkire, semmiben, már gyerekként sem, most sem. Ahhoz túl sokat agyalok mindenen, és zavart, zavar, ha valakire csak azért kell(ene) felnéznem, csak azért kell(ene) minden szavát innom és elfogadnom, mert azt mondják, mert azt úgy kell, mert csak. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az ellentmondásokat, a részigazságokat, vagy hogy például öltek, méghozzá elég sokat, a hit nevében... Hogy az, amit hirdet, és az, amit cselekszik, két teljesen különböző dolog sokszor... (ezért vagyok földhözragadtan józan pl. abban a kérdésben is, hogy hogyan lehet olyan gazdagsággal bíró az egyház világszerte, hogyan lehet annyi arany és csillogás és pompa a templomokban, amikor az egyik alaptétel az, hogy a keresztények a földi javakat ne halmozzák fel, hanem fordítsák a szegényekre, a rászorulókra?)

Valamiért eddig még sohasem volt szükségem a hitre, mint fogódzóra, mint egyetlen változatlanra az életben, amihez mindig fordulhatok, bármi történjen velem. Lehet, hogy az élet hoz majd olyan helyzetbe, hogy sajnálni fogom, hogy így vagyok összerakva, nem tudom. Ha hiszel, nincs helye józan észnek, észérveknek, a hit mindent felülír, ugyanakkor látszólag könnyűvé teszi az életet, hisz majd Isten megoldja, amit én nem tudok; legalábbis nekem ez jött át üzenetként nagy általánosságban, ezzel kapcsolatban. De, sohasem felejtem el emlékeztetni magam arra, hogy 'Havas Jon, nem tudsz te semmit', azaz valójában olyan nagyon keveset tudok erről (is), hogy ez hogy működik az emberben...

Mondhatnám azt az általánosságot, amit még ilyenkor szoktak az emberek, hogy magamban hiszek, de még csak ez sem igaz, mert nem tudom, inkább csak érzem, hogy van valami ebben a világban, ami mozgat, ami által megtörténnek dolgok, melyek néha csodával határosak, vagy ép ésszel felfoghatatlanok, de hogy ki, vagy mi az, aki mozgásban tart, aki által örökké változik ez a világ - nos, erre nincs válaszom. De semmiképpen sem egy szakállas, ősz, öreg ember, valahol fenn az égben; az valahogy túl emberszerű lenne, és hát akkor hol van benne az isteni, a nem evilági, ami által fölénk emelődne?

Ezért lehet fura, hogy másrészről meg vannak vonzódásaim olyan dolgokhoz, amelyek a hithez, egyházhoz, valláshoz kötődnek. Az egyik ilyen Pilinszky János, és az ő élete, költészete. 

Már a középiskolában szokásunk volt, hogy idézeteket gyűjtöttünk, amit én többé-kevésbé máig folytatok, bár az egy helyre gyűjtésükben vannak elmaradásaim. Ficni-fecnik, post-it-ek, sebtében lefirkantott sorok, mostanság pedig az fb-n, a mentett dolgaim között fordulnak elő versek, verstöredékek, vagy itt-ott word dokumentumokban. Nyilván mindig ott a saját magam gerjesztette nyomás, hogy rendeznem kéne ezeket (is)...

Pilinszkyvel főiskolás koromban találkoztam jobban, erősebben, pedig állítólag középiskolában elemeztük irodalom órán a Négysorost, de ebből nekem semmi nem maradt meg, ezt csak úgy hallottam valakitől, aki ott ült, abban a teremben, ahol egykor én is, és emlékezett rá, mikor mondtam neki, hogy ja, igen, valami szegek, meg plakát, meg oltsd el a villanyt...

Csak emlékeztetőül:  Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Az én kedvenc soraim tőle ezek voltak anno; hát, elég sötétek, bár talán kevésbé elvontnak tűnők:

Könyörgés 

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Magamhoz (részlet)

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

Tilos csillagon (részlet)

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Trapéz és korlát(részlet)

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

A tenger már akkor is meghatározó:

A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Közben elkezdtem olvasni a Nők lapját, benne Schäffer Erzsébet írásait, akinél megláttam ezt a mondatot mottóul:

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." 

Simone Weil neve szerepelt az idézet mellett, ezért valamikor elkezdtem kutakodni, ki is lehet ő, és meglepve láttam, olvastam, hogy Pilinszkynek is volt köze hozzá. Sőt, azt hiszem, ekkoriban esett le, hogy amit én sokszor szerelmes versnek hittem, gondoltam Pilinszky esetében, akkori nagy világfájdalmamban, az valójában istenes-vers is lehet; de ebbe nem megyek bele, mert nem gondolom, hogy minden versről 100 %-osan megállapítható, hogy kiről, miről szól, csak úgy gondoljuk, gondolják az irodalomtörténészek, hogy arról az adott dologról (a verselemzés mondjon le...). 

Aztán olvastam Simone Weil-tól is, és hát ő, és a vallás szintén kapcsolatban voltak. Voltak gondolatai, amelyeket megőriztem, mert az adott pillanatban igaznak, hozzám közelnek éreztem és most, újraolvasva őket, még mindig:

Aztán eltelt jó pár év huszonéves sötét korom óta, Pilinszky is háttérbe szorult, mert az élet, vagy én, valahogy vidámabb, kevésbé depisebb lett/lettem az évek során (bár, amikor Polcz Alaine könyveit olvastam, akkor is ott volt a háttérben), mígnem mostanság a Napfényes étteremben futottunk össze D-vel, utána ránéztem az fb-n az étterem oldalára, ott jött velem szembe ennek az estnek a híre, amire úgy gondoltam, hogy B is vevő lesz hangulatilag, így ketten mentünk el rá.

Egy amatőr színjátszó csoport estje volt, egyikük mintegy narrátorként mesélt a költő életéről, egy másik hölgy zongorázott és énekelte a verseit, a többiek pedig szavalták őket. 

A legmegrendítőbb mindkettőnk számára talán a legvége volt az estnek, amikor ezt a verset hallottuk zenei aláfestéssel; először csak a zongorás hölgy énekelte, majd mindannyian, többször egymás után kántálták:

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot. 

Azt hiszem, a világ forgása számomra megállt ezekben a pillanatokban egy picit, én legalábbis valami nagyon mély megrendülésben voltam, amelyet sohasem felejtek el...Pedig csak négy egyszerű sor az egész... Jó érzés, hogy nem kell hozzá se csilivili templom, se pap, se mise, se Biblia, se semmi, hogy ilyesmit átéljek, elég volt ez a pár sor, ez a rövidke, relatíve halk ének, egy alagsori dísztelen teremben...

Az est végén mindenki húzhatott egy kis töredéket magának, nekem ez jutott:

Update: Tegnap délutáni poszt az fb-n, egy levél Törőcsik Marihoz:

https://www.facebook.com/330227700384779/photos/a.357403474333868.79734.330227700384779/926978367376373/?type=3&theater