Levendulahetek Pannonhalmán - utolsó nap

Eddig még mindig közbejött valami, amikor a tihanyi levendulást meg szerettem volna nézni, talán jövőre sikerül, de most jól jött Travellina felhívása, miszerint menjen mindenki Pannonhalmára, mert az jó. A bencések itt újra foglalkoznak gyógynövénytermesztéssel, vannak levendulaföldjeik is, a fíling hasonló lehet Tihanyhoz, és még tehetek egy sétát diákéveim városában is, úgyhogy hajrá.

Reggel a 9 órás Railjettel indultam Győrbe, majd onnan busszal tovább Pannonhalmára, mert az információs néni telefonon azt mondta, hogy a vasútállomás nagyon messze van az apátságtól. Sokkal jobban szeretek vonatozni, de aztán megfogadtam a tanácsát, és buszra szálltam a csihuhu helyett (pedig a Győr-Veszprém vasútvonal gyönyörűszép, vagy volt, legalábbis még olyan kb. 15-20 évvel ezelőtt, megboldogult ifjúkoromban). A vonatút borzalmasra sikeredett, tele helyjegyesekkel, s rajtunk kívül még felszállhattak az emberek anélkül is, szóval ott is álltak fürtökben, ahol egyébként csak közlekedni szabadna. Ráadásul állítólag ezek a kocsik még szűkebbek is, mint egyébként, úgyhogy még inkább idegesített, hogy állandóan az arcomban landolt egy-egy hátsófél, vagy hátizsák, vagy mindkettő… Ezen kívül kifogtam egy velem egy négyesben, sőt két négyesben ülő, Bécsbe tartó ázsiai családot (nem tudom soha megállapítani ránézésre, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik, most a kínaira tippeltem), egy végig ordítozó kisfiúval. De tényleg, hiába csitította az apja, képtelen volt normál emberi hangon beszélni, jaj. Amit meg már korábban is konstatáltam: általában szeretem hallgatni a körülöttem idegen nyelveket beszélőket, de az ázsiai nyelvek, ezek borzasztóak a füleimnek.

Szerencsére az út másfél óra alatt megvan, megkönnyebbülten szálltam le egyik kedvenc városomban. Nem emlékeztem pontosan, de aztán megkérdeztem, és kiderült, hogy jól rémlik, a vonatállomásról egy aluljárón keresztül rögtön a buszállomásra lehet jutni és nem kell fel- majd utána lemenni a felüljáróra/-ról. 
Kevés várakozás után indult is egy busz, amivel röpke ¾ óra alatt ott is voltunk a csendes faluban. Felcaplattam a műút mellett az apátságig. A 13 órakor induló, levendulára kihegyezett vezetésre, mint kiderült, nem kellett előre bejelentkezni. Olyan sokan gyűltünk össze, hogy kettéoszlott a csapat és két vezető mutatta be a kertet, a növényt magát, a feldolgozást. A hölgy egy kb. félórában szuperül összefoglalta a tudnivalókat, nagyon hasznos és érdekes volt. Pl. amit én nem tudtam eddig, hogy sokfajta levendula van, náluk a francia és az angol levendula nő. A francia hamarabb virágzik, ottlétemkor még ugyan lilállott a terület, de annak a mezőnek a nagyját már learatták. Az angol később érő típus, így azt teljes pompájában láthattuk most. Ezen kívül különbség még, hogy az angol nagyobbra megnő, illetve az olaj lepárlásakor mennyiségre több, azonban minőségre gyengébb végtermék készül belőle. A levendulaolajat aztán felhasználják likőr, bor, szappan, kézkrém, fürdőolaj és fürdősó, csoki, szörp, ecet, teakeverék készítéséhez. A gyógylikőrjeik a 18. században lejegyzett recept alapján készülnek. A szörpöt kóstoltam ott a helyszínen, a teaházban, finom, frissítő, hamar elfogyott.

Egy kis vizes medence a teaház előtt, tavirózsával

Sajnos az apátság látnivalóinak végigjárása kimaradt a napból, de szeretnék még visszamenni úgy, hogy este érkezni, megaludni vagy az apátság vendégházában, vagy lenn a faluban, egy panzióban. Másnap délelőtt pedig felsétálni, részt venni a vezetésen, amelyek 11.30-kor és 14.30-kor indulnak. A kilátás egyébként gyönyörű onnan fentről...

A kincsek :)

Jó nap volt, mert: 

- elhatároztam, hogy jövőre ültetek a balkonra levendulát, mert imádom és mostmár többet tudok a termesztéséről is, meg még utána is tudok olvasni az ültetésig :), 

- muszáj vennem még abból a szörpből, szerencsére a fővárosban is van boltjuk, ahol kaphatóak a termékeik, 

-visszafelé a vonaton a menetjegyvizsgáló néni (szigorúan nem „kalauz”, pláne nem „kaller” :)) megdicsérte az outfitemet (ami egy sima fehér ing, kék póló volt; azt hittem először, hogy a nyakláncomat fogja, mert amiatt már többször megszólítottak, a múltkor egy néni csak úgy szó nélkül megállt előttem és csak nézte és csodálta :)), azt találta mondani ugyanis, hogy „de csinos fölsője van”... Visszafelé egyébként kb. hárman ültünk az egész kocsiban, és ebbe már őt is beleszámoltam, aki dolgavégeztével leült egy szabad négyesbe és olvasott...

A csodálat tárgya - hittem én

This is England - 9-10. nap, London bébi

Ez a két nap, ez kemény, mint a kád széle. 
Délelőtt berobogunk Uffingtonból Londonba, az idő szűkös, délig le kell adni az autót a bérbeadó cégnek, kitakarítva szépen, ahogy kell. Az a szerintem nem túl jó megoldás született erre, hogy a túravezetőnk kidob minket egy Wetherspoonban a csomagokkal, ő elmegy a kocsival, takaríttat és lead, addig mi ücsörgünk a vendéglátóipari egységben, tétlenül. Ettől talán jobb lett volna, ha elvisz a szállásra, azonban az a város túlsó végén lett lefoglalva Kingston helyett, pedig gondolom, emitt is akadt volna valami hostel; úgy talán kevesebb stresszel járt volna az elhelyezkedés/lecuccolás a nagyvárosban... Mindegy, dolgavégeztével visszaérkezik, eltömegközlekedjük magunkat a Viktoriára a nehéz csomagokkal, ide beszéli le előzetesen a talit a hostelből valakivel, aki majd elszállít bennünket a dormitoryba. Hangsúlyoznám, hogy még akkor beszélt az illetővel, mikor elindulunk Kingstonból, hogy mire mi odaérünk, addigra ők is ott legyenek. A megbízhatóság újabb példája: másfél-két órát várunk cirka a csávókra (valamiért ketten jöttek végül, az egyik tudott vezetni, a másik meg mondta, hogy merre menjen) egy utcasarkon a bőröndökkel, abban a hiszemben, hogy már mindjárt ideérnek... Egy óra elteltével azért már csak megcsörgetjük őket, hogy hol vannak már: jönnek, jönnek, ne türelmetlenkedjünk. Megérkezésük: négy személynek van hely az autóban, meg esetleg a csomagok. WTF? Kilencen vagyunk... Mit volt mit tenni, négyen beszálltunk, öten jöttek tömegközlekedve, ahogy már rég beértünk volna valszeg, ha elindulunk és nem várunk rájuk... Persze, ehhez jó lett a többieknek tudni, hogy a tömegközlekedős térkép nem méretarányos, tehát semmi köze a valóságban fennálló távolságokhoz. Ezért lehetett az, hogy a dugó ellenére mi sokkal hamarabb megérkeztünk, mint a csapat másik fele, mivel elkövették azt a hibát, hogy kinézték a térképen, hogy arra rövidebb, erre hamarabb, csak éppen a fentiek miatt elég rendesen megtévedtek. 

Végre betámolyognak ők is, mi a hostel társalgószerűségében várjuk őket, ott ül egy csávó, és nézi a tévét, esküszöm, míg ott vártunk, egy mozdulatot nem tett. A fiúk, akik este még lementek egy körre, mondták, hogy a fickó még most is ott ücsörög, mint egy Buddha, moccanatlan, lehet, hogy már nem is él... Fura, lehet, hogy kicsit be volt állva szegény...

Jól elment a napunk az ide-oda logisztikázással, olyan du. 3-4 óra körül indulunk neki a városnak. Kiderül a traffic jam oka: a Pride miatt van (melegfelvonulás). A Piccadilly Circus-ön annyian vannak, mint az oroszok (elnézést, nálunk így szokják ezt mondani, még az átkosból visszamaradott mondás, értsd: nagggyon sokan), de pl. a St. James Parkban sem lehet egy tűt sem leejteni. Elbuszozunk a Towerhez is, de minden látnivalót igazából csak végigrohanunk. Nem tudom, hogy a többiek hogy vannak vele, én halálosan elfáradok a nap végére, arra gondolok, hogy milyen jó lett volna már ma hazarepülni, maradt volna egy napom arra, hogy kipakoljak, és felkészüljek az előttem álló jómunkásember hétre, de ez ugye csak álom, a repjegy másnapra szól. Az már nem is hat meg egyáltalán, hogy a hostel ablaka meg egy temetőre néz...

Vasárnap aztán még futunk egy kört a városban, a Travelcard, amit előző nap vettünk, másnap már nem érvényes, így újabbat kell beszerezni, a csomagjainkat be kell raknunk egy csomagmegőrzőbe, újabb "potom" 9 font (vagy hagyjuk őket a hostelben, de félünk, hogy kevés lesz az időnk, sietni kell, mert a becsekkolás sokat vesz igénybe, ezért inkább bevisszük őket magunkkal a városba, hogy már ne kelljen visszabumliznunk értük), szóval egy csomó felesleges kiadás...És végül, nekem ráadásnak még jön egy jó kis 80 fontos túlsúly, amit fogalmam sincs, hogy hogyan csináltam, mert nem vettem semmi nagy dolgot, de itthon megmértem a bőröndöt és tényleg 28 kilót mutatott. Kifelé meg simán belefértem a 23 kg-os határba... Rejtély, de fizettem, mint a kisinas, hát, ez sem esett jól...:(

A Tower Bridge

Hyde Park, a Kensington palota előtti kacsaúsztató előtti madár

Szóval summa summarum, ez a két nap úgy hiányzott, mint egy púp a hátamra, de akivel beszéltem, ők meg mind azon a véleményen voltak, hogy az milyen már, hogy ott vagy Angliában, de Londonba meg nem mész el? Lehet, hogy én is így gondolkodtam volna, ha még nem jártam volna ott, de így semmi értelme nem volt, sőt, szívesen kihagyom, ha lehet. (Az út hazafelé eseménytelenül telik, du. 2-kor indulunk a Victoria Station-ről, este fél 1-re már itthon is vagyok.)

St. James Park

This is England - 8. nap, beszéljenek csak a képek

Ez a nap a hamisítatlan, vidéki Angliáé. Nem csinálunk mást, mint egyik kis faluba be, a másikból ki, és elveszünk az ódon kőfalak, az évszázados, mohalepte házak, templomok között. Van itt olyan falucska, ahol nincsenek látható vezetékek az utcákon, mert forgatási helyszínnek használják őket (Lacock, a BBC-féle Büszkeség és balítélet Jennifer Ehle/Colin Firth-szel), vagy Bibury, ami olyan, mintha tényleg a XIX. századba repítene vissza. Bourton-on-the-Water, Lower/Upper Slaughter, Stow-on-the-Wold, már a nevük is csodálatos. Peace and love, bár a többieknek a végére kicsit sok a jóból talán, nekem nagyon jólesik ez a nap. A kora este már Oxfordban talál minket, azonban itt nem kapom el a hely szellemét, diákváros, jó, tudjuk, nagymúltú, sokba kerül a tandíj, de kb. ennyi, nem ez a nap fénypontja. Esetleg eszembe jut még, hogy evezősök, csatornák, lakóhajók, Robert Fulghum és A harmadik kívánság, a szeretem-könyv.

Bibury, egy kis ékszerdoboz:

This is England - A hetedik te magad légy

A hetedik nap egyrészt a Nagy Látványosság, ami szemérmetlenül a hülye turisták kizsákmányolása, másrészt a két faluval arrébb kb. ugyanazt bemutató, de semmiféle hókuszpókusz és lehúzás napja. Jó, a parkolóért azért itt is kell fizetni.

Szóval Stonehenge és Avebury, a nap végén pedig az utsó kemping az út során, a vicckategória.

Cornwallból lelépünk (anélkül, hogy a bizonyára hiperszuper kempinges jóléti kombók bármelyikét is igénybevennénk, persze előző este megint éccakába nyúlva érkeztünk "haza", esély nem volt bármit is használni), vissza kelet-közép Anglia felé. Útközben nagyon kéne mindenkinek egy kávé, hát mit választunk? Egy ilyen lakókocsiban kialakított útmenti helyet, toi-toi-jal, porkávéval, s egy olyan kiszolgáló nénivel, akinek a "bitch" szó van hátul a nyakára tetoválva. Ráadásul mindezt egy vágóhíd mellett... De - a többiek szerint - bizonyára mindig friss marhahús kerül a lakókocsis néni hambijába. Hááát... Kipróbáltunk egy ilyet is, de maradunk inkább a Wetherspoon-nál, sőt ezután egy Costa Coffee is befigyel majd, micsoda dőzs, micsoda luxus! :)

De vissza az útra, következik Stonehenge. Ofkorz ezt is a National Trust (Nemzeti Védnökség) igazgatja, mint még sok más angliai látványosságot; hát erről aztán lehúzzák az utsó bőrt is. Gondoltam én, hogy megadják a módját, volt borsos belépődíj, körbekerített kövek (volt olyan állítólag, hogy kis kalapáccsal elvetemült fanatikusok le akartak kopogtatni belőlük, szóval tényleg félő, hogy évszázadok alatt elhordanák így őket), már épül a nagy hodály látogatóközpont, de addig is du. 4-kor bezár a bazár, addig lehet odamenni, előtte-utána csak a távolból lehet szemlélni (de a körbekerítés hatótávolsága is van vagy 20-50 m körül, bár becslésből nem vagyok jó, szóval nem sokkal látni többet a hatalmas sziklákból belépődíjasan, mint anélkül). Természetesen a parkolásért is fizetni kell a hivatalos parkolóban; mi még találtunk - többekkel egyetemben - egy kis dűlőúton egy helyet, ahol nem, de bizonyára ezt is hamar lefülelik majd és elkerítik. A Stonehenge melletti, faluba bevivő utat már lezárták, felszedik, behintik sóval és befüvesítik. Hát, kérem, szép példa arra, hogy lehet elszórni félórás ott-tartózkodásra valahol egy valag pénzt...

Hát kell-e ennek felirat?

Ellenben átmentünk Avebury-be, ahol szintén vannak ilyen kövek, mintegy ösvényt kialakítva egy kis temetkezőhelyig, ott meg birkakaki közepette, zöldellő búzamező mellett elsétálva juthatunk el a végső sziklahalomig, ingyen. Viszont sz.rrá ázunk ezalatt a kis kirándulás alatt, nagyon durván. De a feltételezett nyughelynél csönd van, nyugalom, csak a cipőinkben összegyűlő víz cuppog egy kicsit. A lelőhely korát 5000 évesre becsülik, de lehetnek olyan részei, amik korábbiak még Stonehenge-nél is.

Avebury

A napot egy swindoni Wetherspoonban zárjuk, ahol a skóciai gyakorlatot követve próbálok száradni: a kézszárító alá állással-üléssel (persze nem túl hatékony módszer, csak ippeg egy kis illúziót ad, a pamlag meg túl messze van a szárítóhoz, hogy kényelmesen bevackoljam alá magam).
A vacsi után szemünk előtt egy szuper kis szállás lebeg, az egész kisbusz párában zötykölődve, száraz ruháról álmodozva kerül egyre közelebb végcéljához, a csodakempinghez, mely benne van Anglia húsz legjobb kempingjében. Na most, ehhez képest, ami fogad Uffingtonban: eső, nedves, csatakos fű, vizesblokk egy műút túloldalán, amik ilyen toi-toi jellegű wc-k, mobilzuhanyzók egy halomba dobálva. Szél. A néne, akié a hóbelevanc, terepjáróján járja be az út két túloldalon kiadott mezőrészeket, kérdezi, hogy minden oké-e (mi megadjuk neki az udvarias választ, amit vár, nem borítjuk az arcába, hogy utáljuk, hogy a bugyinkból/gatyánkból is esővíz csöpög és különben is, miért esik már megint...). A mi általunk kiválasztott területen is vannak toi-toi wc-k, egy indián sátor és egy jurta is. Próbáljuk bekönyörögni magunkat valamelyikbe (a toi-toi-ba nem :)), de a mámi azt mondja, hogy háááát, nem is tudja, hogy lehetne-e, de inkább nem, különben is, holnap már jönnek bele vendégek, úgyhogy rohadjunk csak az esőben, bizti, ami a tuti, ne legyünk rendesebbek a kelleténél. Nem, ő nem volt ilyen szókimondó vulgáris, fujj, dehogy. Mondjuk tényleg, másnap este már valami hangos gyerekcsapattal csapattuk a nedves füvet, ennyit arról a városi legendáról, hogy hangos, bulis, balhés fiatalokat nem engednek be a kempingekbe. Amúgy viszont mibe került volna, ha kinyitja a jurtát mégis, másnap este legalább nem esett már az eső, aminél nincs is jobb egy sátorverés során...

This is England - És a hatodik napon vala vége a földnek

Megérkezésünk a newquay-i kempingbe érdekesre sikerült. Befordulunk a kapun, recepciós épület, sehol senki. A kiírás szerint még nyitva kéne legyen - újabb példa arra, hogy "nem mediterrán ország ez". Biztosan kezdődött a kedvenc sorozata az illetékes elvtársnak vagy elvtársnőnek és sietni kellett haza... Kis tanakodás után végül is hintónk behajt s keresünk valami alkalmas helyet a sátraknak, lesz, ami lesz (sose túl messze a vizesblokktól!). Volt itt amúgy minden, épp csak toronyóra láncostul, ami nem, medence, szauna, játszótér a gyerekeknek és már nem is emlékszem a többire - de én nem nagyon tudom az ilyet hova tenni: alapból a kempingbe azér' mennek az emberek, hogy ott megaludjanak, nem? Következő este aztán előkerült valami felelős személy, aki jól lecseszett minket állítólag, hogy miért nem használjuk/tuk ezeket a lehetőségeket??? Tapasztalatom szerint, ha végre este hazaérsz, már annyira fáradt vagy, hogy zuhany, fekvés, oszt' jónapot. Napközben meg úgyis járod a környéket, nem a kempingben töltöd az időt, hogy az ottani medencében hédereljél, nem?

Szóval, reggel mi is nekiindultunk, ahogy kell. Első állomásunk St Michael's Mount, a szigetre épült kis kastély, jelenleg Lord St Levan hivatalos rezidenciája (amúgy turistailag természetesen a National Trust fennhatósága alá eső terület). Olyan a fekvése a kérónak, hogy dagálykor csak a vízen keresztül megközelíthető, csónakkal (hülye turistáknak 2 font jelenleg + ha szerencséd van, egy tündéri blökivel utazhatsz együtt, az egyik csónakossal ugyanis együtt dolgozik a kutyája is :)), apálykor meg egy kis ösvényen. A kastélynak van egy szép kertje is, na, arra már nem volt idő bemenni. A házat végigjártuk, patinás, az egyik szobában a tulajék feszítenek egy fotón Karcsival és Kamillácskával; az arisztokrácia diszkrét bája.

 

St Michael's Mount

Következő állomásunk Land's End, ez a legcsücskebb csücske a nagy angol szigetnek. Itt végződik az angol Camino is, az út fent északon, Skóciában zárul/indul, attól függően, hogy hol kezded, John O'Groatsban; összesen 1300 km kb. a teljes út. Van egy kis kiállítás, hogy mi mindennel/hogyan tették már meg az utat: meztelenül, gördeszkával, vicces. A legtöbben gyalogolnak, bicajoznak. 
Csinálunk itt a parton egy kis túrát is, a következő falucskáig, ahol egy kicsit élvezzük a dolce vitát, bambuljuk a szörfözni tanulókat, elugrálunk a dagályban lévő víz elől, míg a gájdunk visszaszalad a kocsiért és értünk nem jön (ezen a megoldáson csodálkozom ugyan, elvégre túrás útról beszélünk, de nem tiltakozom, ahogy a többiek sem, kevés ilyesféle szabadidőnk van, hogy csak úgy legyünk bele a világba, örülünk neki).

 

Land's End

Land's End

Este nem megyünk egyből haza, hanem Newquayben teszünk egy kis városnéző sétát, vacsizunk, bevásárolunk. Nagyobb szörfös jelenlétre számítottam a beharangozó alapján, talán még nem indult be teljesen a szezon, kevés jelét láttam a Holtpontot idéző fílingnek (szegény Patrick Swayze). A kikötőben viszont fiatalok ugrálnak be a vízbe, igaz, hogy búvárruha van a legtöbbjükön, de bizti, hogy a legjobb kúlság beugrálni a hajók közé, az olajos, koszos vízbe?

 Newquay

This is England - A zötödik

A madaras kempingből meglépve másnap elindulunk Cornwall felé. Reggel történik velünk valami, aminek az utóhatásai még köztünk (vagy csak bennem?) rezegnek később is: az egyik utastársunk előző este az étteremben felejti az áramátalakító célszerszámot, azt a speckó kütyüt, ami kell ahhoz, hogy a mi hengeres, kéttüskés elektromos eszközeinket szögletes, háromtüskéssé tegye (az angolok furák, emlékszünk, ők ebben is mások, mint mások Európában). I-nek, aki ott felejti, van egy olyan gondolata, hogy semmi gond, igaz, hogy 9 körül szerettünk volna indulni, de az étterem csak 10-kor nyit, de fél 10-kor is már majd lesz ott valaki bizti, aki kiadja, olyan felkiáltással, hogy "nem mediterrán ország ez, hogy késsenek az emberek". Guide-unk mosolyog a nem létező bajusza alatt, illetve, asszem kicsit bosszús, hogy várnunk kell, de még nem szól semmit. Az eredmény: 10-kor még sehol senki. A túravezető ekkor mondja el nagyjából, de lehet, hogy már korábban is pedzegette, hogy kicsit el vagyunk tévedve a pontosságot, megbízhatóságot illetően, ha azt hisszük, hogy itt minden óraműpontossággal történik. Végül úgy oldjuk meg, hogy elmegyünk megnézni ezt a kastélyt, csak úgy kívülről és egy félóra múlva visszajövünk a kempingbe a cuccért:

A 17. század elején épült Lulworth Castle

Olyan kellemes reggeli nyugalom van itt, csak mi vagyunk, meg a birtok, meg esetleg a komornyik teáscsészéjén a halk kanálkoppanás (Downton Abbey rulez!). Egy kicsit bele tudok érezni abba, hogy milyen lehet itt élni vajon, jó érzés itt lenni ebben a hajnalinak tűnő órában. Legalábbis nem képzelem, hogy a stressz viszi majd a sírba az itt lakókat...

De haladnunk kell tovább, úgyhogy kocsiba be, országútra ki. Útközben átvágunk Dartmoor-on, itten vannak a lovacskák, illetve pónik. Simizéspróbálkozás után

egy kisebb túrára indulunk a közeli gránittömbök között, állítólag Sherlock Holmes is itt oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét. A helyiek szerint még mindig van itt egy rém, amely napjainkban is gyilkolja az állatokat, mi nem találkoztunk vele, hacsak nem valami turistabőrbe rejtőzött el, de ők sem tolongtak hála égnek.

A séta után megyünk tovább, legközelebbi megállónk Port Isaac, ahol a tövöből ismerhető Doc Martin sorozatot forgatják. Íme a doki háza, a kép közepén lévő nagy alatti kisebb kulipintyóra tippeltek a sorozatot ismerők:

Port Isaac, szép.

Végcélunk ma Newquay, helló-szia Cornwall, már vártam nagyon, hogy lássalak.

This is England - 4. nap

A negyedik napunkon elsőként Godmanstone-ba megyünk, itt található a már bezárt, legkisebb angliai kocsma, a Smith’s Arms pub, aminek a működési engedélyét II. Károly (1630-1685) adta meg, mikor nem akarták őt kiszolgálni ennek hiánya miatt. Ha már arra jártunk, megnéztük a falu templomát, amelyből sok hasonlót láttunk Anglia szerte.

Godmanstone

Innen nincs messze a Cerne Abbas-i óriás. A krétamészkőbe vájt alak eredete, célja nagyjából ismeretlen, akárcsak a második napon látott wilmingtoni Long Man-é. Az országszerte itt-ott látható lóalakok, pl. az osmingtoni, vagy utunk egy későbbije, az uffingtoni White Horse léte is elgondolkodtató. Jelenleg a wiki szerint lóból/'úgynézkiminthalólenne'-ből 19 létezőt tartanak nyilván. Mindenesetre látványosak, a Cerne Abbas-i óriási fütyije miatt ráadásul fennmaradt a sztori, miszerint a látvány zavarta a prűd Viktória királynőt, ezért uralkodása idejére kitakartatta a férfiú e nemesb testrészét. Ma már teljes nagyságában látható, csodálkoztam is, hogy a velünk egyidőben ott tartózkodó iskolások nem röhögcséltek rajta, sőt, készségesen nekiálltak az alak lerajzolásának, amikor a tantóbácsijuk erre kérte őket.

Cerne Abbas

Lyme Regis

Pusszantva!

Ezután következett a Jurassic Coast, azon belül konkrétan Lyme Regis. A tengerpart itt tele van fosszíliákkal, mi is találtunk jó néhányat. A kisvárosban minden a maradványokról szól, még a sirályok is ammoniteszes lámpavasakon ücsöröghetnek. :)Keresgélés után sétáltunk még egyet a városban, itt fotózom ezt a cukker rendszámot, ami ráadásul walesi is.

Ezután Chesil Beach felé vesszük az irányt, ami még a Jurassic Coast része és ahol egy speciális kavicsturzás látható a tengerpart vonalával párhuzamosan. Az a sajátossága, hogy a kavicsok nagysága egyik irányból a másikba finomodik, illetve durvul. Földrajzilag nem megmagyarázott jelenség.

Chesil Beach

Estefelé a többiek még lemennek a tengerpartra, csak most nem arra részére, ahol tegnap este voltunk, én maradok az étteremben, iszogatok, olvasgatok, netezek. Később megjönnek ők is és ismét mindenki rácuppan a hálóra, majd, mikor az étterem 11-kor bezár, visszavonulunk, hogy a madarak „énekét” hallgatva megpihenjünk. Az idő jó, kellemes, bár másnap reggel, a sátrakat elbontva konstatáljuk, hogy valami ragacsos izé lepte be a sátorlapokat; valami láthatatlan permet hullhatott a fákról, vagy nemtom.

Durdle Door, még mindig

Ja, és G – aki egy gyönyörű csodaszarvas mozaikot alkotott Portugáliában, Azenha településen, önkéntes munka keretében, ha arra jár bárki is, nézze meg – asszem itt mesélte azt a viccet a kb. 3-ból, amit meg is tudtam jegyezni: 

- Miért nehéz József Attilával barkochbázni? 

– Mert már egy hete csak a mamára gondol… :)

Az újjászületés, a megújulás és a Nap jelképe Azenha-ban