Vannak olyan helyzetek, amikor egészen jól lejön az, hogy mennyire másképp értünk/gondolunk dolgokat. A legtöbb esetben talán fel sem fogjuk, hogy mennyi félreértés, meg nem értés, másként értés forog fenn az emberek közötti kommunikációban. Talán erre mondják, hogy jó érzés olyan emberekkel együtt lenni, akivel félszavakból is értitek egymást, mert valahogy hasonló értékrendszeretek van, hasonlóan gondolkodtok úgy nagy általánosságban, és nagyjából tudjátok, hogy a szavak/mondatok alatt nagyjából ugyanazt értitek mindketten. Ettől olyan otthonos, olyan meghitt lesz az egész, nem feszültök meg és bele a kapcsolatba (és még szerintem ebben az üdvös szituban sem beszélhetünk 100%-os meg- és ugyanúgyértési tökélyről).
Nekem ez borzasztó nehéz, egyrészt megnyitni mások előtt a gondolataim világát, másrészt elfogadni azt, hogy mindannyian mások vagyunk, mert gyakran mások gondolatai tükrében méretik meg az én gondolatvilágom, és könnyen lehet, hogy ami az én világomban a magam normái szerint valamilyen, az a másik normavilágában totál az ellenkezője is lehet akár. És adott esetben zavar, ha nem úgy értik, ahogy én, a dolgaimat. (Persze ez oda-vissza megy, tehát nyilván én sem értem sokszor a másikat, mert nekem meg az ő reakciói furák, csak ebből nem mindenki csinál ügyet. Van olyan is, hogy én is túl tudok lépni ezen, ha érzékelem egyáltalán. Sok minden lehet, vagy nem jelentünk egymásnak annyit, hogy számítson a másik véleménye, vagy csak szimplán magunkkal vagyunk elfoglalva, ahogy az a legtöbbször megesik velünk.)
Hozok egy kis példát, hátha úgy én is megértem, miről hadoválok. :) Angolórán volt egy kis szöveg, aminél első körben a címe alapján kellett volna belőni, hogy kb. miről szól a szösszenet. Elolvastam, és széttártam a kezem, hogy nemtom. Jó, akkor olvassuk el a szöveget, hátha majd úgy. Na, úgy már átjött valami, de még mindig nagyon bambán nézhettem, úgyhogy még beszélgettünk róla egy picit. A szöveg arról szólt, hogy a statisztikák szerint a férfiak kb. fele, a nők kb. harmada hazudik arról, pl. egy randin, vagy ilyesmi, hogy milyen és hány könyvet olvasott, a saját maga jobb, műveltebb színben való feltüntetése végett. És akkor én erre azt gondoltam, hogy de miért tenne ilyet, az úgyis kiderül, ha utána meg mégsem tud beszélgetni róla. És ekkor egy olyan variáció merült fel, hogy dehát ezt igazából úgysem lehet ellenőrizni senkinél sem, én is mondtam korábban az órán (tényleg), hogy ezt és ezt a könyvet olvastam, de már nem emlékszem rá kristálytisztán, hogy mi és hogy volt benne. Vagyis az eredmény ugyanaz, mintha nem olvastam volna, azaz én ugyanúgy nem tudok róla csacsogni, mint az, aki nem olvasta egyáltalán, mi hát a különbség? Jó kérdés, nemtom. Gondolkodás-, értékrendbeli? Hogy nem állítok olyasmit, ami nem igaz, mert hazudni nem jó, mert hamarabb utolérnek, mint a sánta kutyát? De nem tudhatom, hogy a másik oldalon mit gondolnak majd (még ha nem is mondják a szemembe), miután kiderül, hogy valójában nincs közöm a szóban forgó könyvhöz. Ki tudja, hogy a beszélgetőtársam hogy veszi, lehet, hogy úgy, hogy na, szép kis nő, hazudott nekem, mert azt mondta, hogy olvasta, közben meg gőze sincs, hogy ki a gyilkos, aha, na persze. 10 emberből hány hiszi majd el, hogy tényleg olvastam, csak már nem emlékszem rá, és hány gondolja azt, hogy lám-lám, hazudott, csak azért hogy tessen nekem? Egyéb gondolati esetekről nem is szólva. (Pl. a beszélgetők magukból indulnak ki, vagyis, ha én hazudok, akkor biztosan ő is...)
Az a baj, hogy minden pillanatunkban ítélkezünk. Én is, felelőtlenül ráhúzom a gondolat- és érzelemvilágomat a másokéra, és viszont, és akkor érzem magam komfortosan, ha bele tudom illeszteni másét az enyémbe. Ezért nincs abszolút igazság semmiben, mert annyi mindentől függ, hogy mit gondolunk a világról éppen. Bár A tanú óta mindenképpen tudhatjuk, hogy a tények makacs dolgok :), de olyan kevés a világban a puszta Tény, csak úgy magában állva. Majdnem mindennek van egy érzelmi, gondolati vetülete is, és akkor ki mondja meg, hogy melyik az igazi, melyik az egyetlen? Mondjuk éppen ezért vezetődhetünk saját magunk által is a tévútra, mert innen már csak egy ugrás beleképzelni ezt-azt mások viselkedésébe, reakcióiba, aztán lehet belőle nagy pofára esés, vagy éppen kellemes csalódás, bár talán ez utóbbi a ritkább, ha valahogy meg kiderül mégis, hogy ja, az nem úgy van...
(Erről egyébként még két dolog jut eszembe most hirtelen, az egyik az, hogy évek óta fogalmazom a fejemben egy bizonyos embernek az érveimet, gondolataimat egy régi esetről, akivel egyébként nagy valószínűség szerint nemigen fogunk már ebben az életben találkozni, szóval halálosan felesleges ilyen értelemben (és egyébként is), amikor ezt csinálom, mert nála/vele valahogy kiderült (kicsit megnyíltam előtte, talán nem kellett volna), hogy semmi sem az, aminek gondolom, és van bennem egy hiányérzet, hogy igenis meg kell értetnem magam vele, és meg kell, hogy értsem őt, a másik pedig, hogy beleolvastam egy kommenthalmazba a közösségi portálon, s abban ilyen szavak voltak, hogy formális logika, meg deduktív érvelés; ezek állítólag meg mind azt mondják, hogy igenis létezhet olyan, hogy valami "alaposan definiált", "pontos", "tömör" és "egyértelmű", valamint, hogy van olyan kiindulópont, vagy alapinformáció, amely minden esetben magában hordozza az egyetlen következményt, azaz a következtetés eredményeként az egyetlen állítást az adott dologról. Hát, érdekes. S ha már itt tartok, azt tudja-e ön, hogy 'hát'-tal is lehet mondatot kezdeni? Erről meg itt lehet olvasni:
http://www.nyest.hu/hirek/hattal-kezdjuk-a-mondatot)
:)
ami szintén nem fért bele a tartófülembe; távirányítótartóként funkcionálhat mostantól az uhu. De tovább is van, 
