5. nap

Tudom, hogy el kellett volna már vágnom a fonalakat, de ez nálam valami rejtett lelki dolog lehet - fizikailag fáj szinte, ha vágnom kell őket. De legalább hasonlít valamelyest a segédábrához a gubancolásom, úgy tűnik...

"Piros szoknya, kemény has..." , valamint egy titok is lelepleződik (végre) + ma van a 4. nap :)

Ilyen sem volt még: Balkán Fanatik koncertre is eljutottunk. Ez most a kedvencem tőlük (Feljött a nap, roadmovie változat):

https://www.youtube.com/watch?v=Op6_-eEowA0

Különben nem igazán jön be nekünk ez a rap-es vonal, amit most nyomnak pluszban, ezt megbeszéltük, a rock-népzene kombó valahogy még mindig jobban összeillik, bár ebbe is bele lehetne kötni, de legalább az 50+-os nénik, bácsik is tudják torkuk szakadtából énekelni a dalokat, és még a csárdás lépésektől sem esnek távol, ha rázzák - jó volt látni a vegyes összetételű közönséget, volt egy olyan falusi lagzi hangulata a koncertnek. :)

Aztán megemlékeztünk arról is, hogy "megint egy évvel öregebb lettél", azaz -tem, és végre lehullt a lepel a januárban indult titokról; bizonyos szempontból bezárult a kör, bizonyos szempontból pedig míg tart a kapcsolatunk, addig nincs vége és jár körbe-körbe...

Az úgy volt, hogy régen vettem én egy füzetet, azt a "Vázlatok" feliratút, amire még gyerekkori rajzórákról emlékeztem, hogy majd abba gyűjtsük az ÖTYE-s eseményeken készült fényképeinket, írogassunk, ragasszunk bele, afféle közös emlékeink könyve. Odaadtam egyszer J-nek, a "kreatív igazgatónknak", mondván, úgyis vagy náluk vagy T-éknél szoktunk összegyűlni, legyen nála ezért. Aztán nem indult be a dolog. 

A fura, hogy már egy ideje eszembe-eszembe jutott, hogy mostmár tényleg el kéne kezdeni ezt a dolgot, és készültem is rá, hogy megkérdezem J-t, hogy ugye, hogy megvan még az a füzet? Erre végül nem került sor, de igen, megvan :). T szülinapja táján megnézte J a Négyen egy gatyában c. kis filmecskét, ahol egy farmernaci jár körbe a négy barátnő között - s ekkor pattant a szikra - gondolom én - J fejében, hogy akkor legyen a mi farmerünk ez a füzet! :)

S így is lett. Itt fekszik előttem, megnyitotta J, aki továbbadta T-nek, aki továbbadta E-nek és végül ő nekem. A következő a sorban természetesen nem tudta, hogy mi van a csomagban, én voltam az utolsó, aki kinyithattam. Még nem tudom, mit fogok írni, tenni bele, félek is a feladattól, mert már ha csak rágondolok, gyűlnek a könnyeim... De erős leszek persze, s végül megoldom úgyis, mert az idő itt van mindjárt: októberben tovább kell adnom a "Pityergős"-t J-nek, s újabb egy évet várni arra, hogy ismét beleolvashassak/belenézhessek majd.

Kaptam "normális" ajándékot is ám: egy inget, egy E által varrt textilszatyrot, volt finom lecsó (imádom!), kettő torta, házi mentaszörp, de J, aki szereti a titkokat, kitalált egy "nem annyira normális"-at is :). 

Az van, hogy feladat van. Sok-sok borítékot kaptam, bennük minden napra kis részfeladat. Horgolmány lesz a dologból, akárki meglássa, a csavar, hogy a részleírások, mik a borítékokban lapulnak a fonalak mellett (mert persze fonalat is váltani kell, brrr), angolul vannak ám. 

Úgyhogy fordítom és megcsinálom, jelentem. Ha tudom. Eddig megy, itt a bizonyíték, most tartok a 4. napi penzumnál, ez már egy kicsit látványosabb: 

Nagyon izgi, hogy mi lesz belőle, de az az ukáz, hogy napról-napra kell haladnom, úgyhogy várunk türelemmel, mivé is alakul a mű... :)

 

Fényt-, utat mutatók, ti drágák

Szeretnék magyarul olvasni egy könyvet, ami tudomásom szerint nem jelent meg (még) ékes anyanyelvünkön és egyébként pedig csak franciául és németül olvasható, talán még angolul sem. Jó lenne, ha valaki ráugrana itthon, s lefordítaná gyorsba', lécci-lécci. 

A könyv címe Armen, ez egy világítótorony Bretagne-ban, és a könyv szerzője (Jean-Pierre Abraham) volt a torony őre egy darabig, ha jól látom a francia nyelvű wikiszedet szóról-szóra történő gugli fordítása alapján. 

Addig is itt van egy video, hogy hogyan is állják a sarat ezek a csodás építmények, vagy épp hogyan nem. Egyik drága túravezetőnk is tartott róluk egy kis előadást, mikor Ré szigete felé igyekeztünk, meg is akartam kérdeni tőle, hogy honnan szedte az infókat, de aztán ez elmaradt. Amikor megérkeztünk a szigetre, akkor még nem égett a lámpája az ottaninak, aztán meg egyszercsak felgyulladt, vajon erre mi a szabály, mikor kell égnie? Úgy működhet, mint az utcai lámpák rendszere, hogy mondjuk este 8-kor felkapcsolódnak egy adott partszakaszon? És ki kapcsolja fel őket? Egy ember, vagy egy automatika van rá? Hmmm, érdekes kérdések ezek.

https://www.youtube.com/watch?v=m7RSryuJAwE#t=161

A minapában pedig épp valami spectrum home-os műsorra szörföltem rá éppen, különleges lakhelyekről szólt, s egy srác meg mit vett magának, na mit? Hát, egy ilyen kis tornyocskát, csak úgy szelíden. És tök jól berendezte még ráadásul, azért az egy kihívás lehetett, hogy sehol egy szeglet, csak egy bazi nagy henger...

 

A kollekció :)

Ha már úgyis...

... itt-ott az országban megérkezett az ősz, és a közösségi portálon is versel mindenki:

Wass Albert: Őszi szerelem

Hol sápad már az ősz varázsa,
ma furcsa nászt ül két madár,
belekering a hervadásba
rikoltozó, vad héja-pár.

Egymásnak mennek, összevágnak,
keringő csókjuk: csillanás,
de jaj, az őszi szerenádnak
csapongó csókján nincs varázs.

Szerelmi nász ez? Hej, ki tudja:
talán csak őszi búcsúzó.
Mindegy. Nálunk az őszi útra
szerelmes szó a búcsúszó.

Száműzött lelkek őszi vágya,
szerelmi vágya, szertelen…
Lomb-hullatásos őszi nászra,
szerelmes párom, jer velem.

Álljunk a dér-virágos dombon,
tavaszra váró, furcsa pár,
amíg a szőke horizonton
felhőbe vész két bús madár.

Helló szeptember!

Lö Tour dö Fransz 14. rész - Loire völgye és utazás haza

Bretagne-ból hazafelé indulunk, lassan-lassan. Óceánparti kempingünkből visszafordulunk a szárazföld felé és Amboise-ba tartunk, utolsó két fél napunkat itt töltjük. Megérkezésünk délutánján megnézzük Amboise kastélyát, szép-szép, de én már mennék haza. Sajnos nem tudom a helyén értékelni már, hogy itt lehetek, lélekben hazafelé tartok, pedig itt van Leonardo da Vinci lakóháza is, mely szintén látogatható. Élete utolsó éveit töltötte itt a mester, de mondom, nem mentünk be, így csak hallomásból tudom, hogy szép a kert és elég sok találmányát is kiállították itt. 

Megérkezésünk másnapján, még aki szeretne, elkerekezhet, és Chenanceaux-t is megnézheti (egy másik híres kastélyt és kertjét), én maradok, nyugiban összepakolok a hazaútra, sétálok egy utolsót a városban, megveszem az utolsó ajándékokat, elkészítem az utolsó fényképeket és várom, hogy du. 2-kor elinduljunk haza.
Összefoglalva, ez a harmadik szakasza az útnak, amit kihagytam volna, mert ez a tájék szintén olyan, hogy eljössz ide 3-4 napra egy sima utazási irodával és az összes kastélyt megnézed; jobban megmarad szerintem az emberben, mint így, hogy már minden bajod van, s várod a hazatérést.

Amboise

Lö Tour dö Fransz 13. rész - Mont Saint Michel és Saint Malo

Reggel a nagy turistagyárba, Mont Saint Michel-be indulunk. Nem én aggatom rá ezt a nem túl megtisztelő címet, a látogatottsági adatok alapján Párizs után ide jönnek a legtöbben. 

Szegény apátság nem cáfol rá a hírére, elég elborzasztó hely ilyen szempontból. Egyébként egészen különleges, csak meg kell próbálni lehántani róla ezt a réteget, és elképzelni, milyen lehetett régen, mert most pont azt a belső elcsendesülést képtelenség érezni, amit a régi zarándokok érezhettek még, mikor ide látogattak. 

708-ban szentelik fel, s maga Mihály arkangyal parancsolja meg a legendák szerint, hogy építsenek tengerből kiemelkedő sziklára templomot. A kistestvérét egyébként tavaly, az angliai út során láttuk, itt írok róla:

http://magikuspillanat.blogspot.de/2013/07/this-is-england-es-hatodik-napon-vala.html

Tény, hogy a francia tesó sokkal monumentálisabb, látványosabb, ahogy ott áll a tengerben, apálykor szárazon, dagálykor vízzel körülölelten. 
Miután letesz minket a busz a durván nagy területű parkolóban, szinte futva tesszük meg a 3 km-es épülethez vezető gyalogutat, hátha megint, még elég korán van ahhoz, hogy elkerüljük a tülekedést (visszaolvasva, mintha az egész út erről szólt volna, az előremenekülésről, de tényleg ezt csináltuk folyamatosan, próbáltuk kerülni a nagy tömegjeleneteket...). Még működnek a helyi buszjáratok is a régi úton, melyek a parkolótól az épületig viszik a zembereket, de az idei év nagy szenzációja, hogy átadták a gyalogos bejárót (plusz a mellette futó buszsávot), mely cölöpökre épült, így a víz természetes, ár-apály mozgása akadálytalanul megtörténhet. A szilárd utat, amin jelenleg még a buszok közlekednek, elbontják majd, a környezetvédők pedig hallelujáznak. 
Szóval behömpölygünk a tömeggel együtt az apátság bejáratához. A gyalogjárón még csak-csak elmegy az embermennyiség, de aztán beszűkül az út, s a felfelé vezető lépcsőkön elviselhetetlen az egész, szakad rólunk a víz, mire felérünk. Ráadásul végig figyelni kellett arra, hogy a csoport együtt maradjon, mert a csoportos jeggyel csak egyszerre tudnak beengedni, ezért le sem maradhatott még véletlenül sem senki.
Számomra a legszörnyűbb az, hogy bejutunk, van egy terasz, ahonnan szép a kilátás a környékre, aztán a táblák bevezetnek a gótikus templom jellegű épületrészbe, megnézzük a kerengőt, van még egy-két terem és ennyi. 

Szóval, hogy nem értem, hogy miért ekkora látványosság ez, miért ekkora a látogatottsága. Mondom, a belső áhítat teljességgel kizárt, hogy te most egy szent helyen vagy, és akkor visszahúzódsz egy kicsit önmagadba, ha nem vagy vallásos, akkor is; na ez nincs. Mindenhol csoportok, akiket a magányos nézelődő csak tehetetlenül kerülget, fennhangon tartják a szervezett vezetéseket a falakon belül, ha megállsz, téged löknek fel, kisgyerekek visítanak (mondjuk megértem, azért ez nekik nem olyan buli, még ha egy erdőben, vagy a hegyen el is bóklásznak a szülőkkel, ilyen helyre azért én nem vinném őket), szóval mind vallásilag, mind turisztikailag sántít a dolog. Ezt az is jellemzi, hogy a csoport nagy része hamarabb ér vissza a megbeszélt időpontnál a buszhoz, mert egyszerűen szerintem 1. nincs annyi látnivaló, hogy kitartson addig 2. kb. egy óra, mire kilogisztikázod magad a parkolóhoz, mert messze van s kerülgetni kell a bámészkodókat és ha nem akarsz rohanni, se elkésni, akkor még több időt tervezel be annál, ami amúgy kellene rá (eleve nézni kellett, hogy kb. mennyi idő oda, hogy tudjad, mennyi lesz kb. vissza). 
Mi is gyorsan menekülőre fogjuk, csinálok még egy-két képet, mikor már a gyalogúton járunk, mert azért szép látvány, tagadhatatlanul, ahogy visszanézünk rá:

  Visszafelé találunk egy elhagyott kempinget is, a kerítésén pedig ezt :):

Milyen már az a sokpöttyös szó ott fent a bal sarokban? :)

Ezek után indulunk visszafelé, de még Saint Malo hátravan a napból. Megint dugó van az autópályán, csúszunk a tervezetthez képest, már jócskán benne járunk a délutánban, mire a városba érünk. Itt elkövetem azt a hibát, hogy nem veszek meg egy kis picike rajzot az egyik utcai árustól, utólag rájövök, hogy hülyeség volt garasoskodni, mert nagyon tetszett, és honnan lesz most nekem világítótornyos akvarellképem? Azóta beléjük vagyok szerelmesedve, és nagyon szeretem őket, mutatom, hogy miről beszélek (sajnos világítótornyosat, hasonlót ahhoz, mint amit St. Malo-ban láttam, a neten nem találtam - a képek forrása: pinterest):

Az a kép még minimálabb volt, épp, hogy csak a kontúrok voltak meg, mégis annyira tetszett. 
Szép a naplemente, de hűvös van, fázom, fáradt vagyok és nyűgös, a gyomrom is émelyeg, szóval alig várom, hogy visszaérjünk a kempingbe és ledőlhessek, kár, hogy emiatt nem élveztem annyira a várost, mint amennyire tehettem volna.