Egy Steinway & Sons és egy Yamaha. Egy szőke és egy vörös. Egy szépen megfésült (az utánozhatatlan, számomra a régi szovjet időket idéző hajfonat :)) és egy ide-oda röpködő. Valószínűleg két teljesen különböző személyiség, a fekete-fehér billentyűk kötik most itt össze őket.
Torit volt szerencsém élőben is látni, hallani és tényleg így ad elő: ugrabugrál, egy számot nem bír nyugodtan végigülni, grimaszol, hol suttog, hol kiabál, szerintem halálosan elfárad minden koncertje után (mi, a közönség meg végigültük az egészet :))
Az a jó, hogy mindkettőt szerethetem, hogy mindkettő megfér bennem, ami mozdulatlan és csak az arc szinte az, ami kifejező, és az is, ami pattog, mint a gumilabda, nyughatatlan, fortyogó. (Sajnos Lucia-tól nem találtam olyan felvételt, ahol közönség előtt játszik, talán élő koncerten ő is másképp zongorázik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése