A munkahelyemről kilépve, miközben át akartam vágni az úttesten, lassított egy autó és láttam, hogy megindul az ablak is lefelé. Hozzá vagyok szokva, hogy rendszeresen útmutatást kérnek a környéken, hogy mi merre van, ezért készültem a kérdésre, hogy hol található ez és ez, azonban valami egész más sült ki a dologból. Az autóból egy kb. velem korabeli hölgy kandikált ki rám és megkérdezte, hogy elvihet-e valameddig. Annyira meglepődtem, teljesen váratlanul ért a kérdés, de aztán tisztáztuk, hogy meddig lenne jó nekem és beszálltam. Elmondta, hogy szokott ilyet csinálni, néha megkérdez járókelőket, hogy tud-e nekik azzal segíteni, hogy elviszi őket egy darabon. Csak úgy, jófejségből.
Hogy reagál ilyesmire az ember? Egy másodperc alatt felméri az illetőt, a helyzetet (filigrán, vékony nő, tehát külsőre nem az a darabolós gyilkos típus, fényes nappal van, benn a városban, mi történhet, elvihet-e valahová, ahová én nem akarok vele menni, elvehet-e tőlem valamit erőszakkal, amit én nem szeretnék odaadni – bennem ezek futottak át). Ezen a ponton úgy döntöttem, hogy nem lehet nagy baj, belefér, hogy elmegyek vele. Azóta elmondtam egy-két embernek, hogy mi esett meg velem, és kiderült, amit azért sejtettem, hogy elsőre mindenki rosszra gondol; mivel a hölgy rendező, az egyik reakció az volt, hogy lehet, hogy valamilyen szerepre akart felkérni… szóval mindenki bizalmatlan és első blikkre nem feltételez jót az ismeretlen szembejövőről. Honnan, hogyan, mikor kerül belénk ez a bizalmatlanság, hogy nem tudunk hátsó gondolatok nélkül elfogadni nem kért segítséget és rácsodálkozunk és rosszat feltételezünk? Mindenesetre én azóta is hálás vagyok érte, hogy elvitt (a szokásos, 'a fülemen is lógott valami' helyzetben talált meg), hogy nem szorított kést az oldalamhoz, és nem akart kirabolni, vagy mittomén, szóval köszönöm szépen, ismeretlenül. (Összefuthatunk máskor is! :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése