"A pillanat részegsége a legmagasabb." (Hamvas Béla): Mozizzunk!

Olyan régen voltam moziban, csináltam hát egy listát, hogy mi az, ami az idei itthon bemutatott filmekből érdekelne. A listák baja viszont az, hogy az ember ragaszkodna hozzá, hogy akkor végig is pipálja, ha egyszer már összerakta, viszont ezek között kapásból van olyan, ami év eleji premier volt, s már nem adják. És akkor csak frusztrálom magam feleslegesen vele, hogy nem láthatom... Na, mindegy, ennyi bajom legyen csak, és nem több, hogy egy-kettőről lemaradok nagy valószínűséggel.

Az egész egyébként múlt hétvégén történt, mikor megnéztem Mike Leigh Még egy év c. filmjét. Tőle először nagyon régen a Mezítelenül-t láttam, aztán a Két angol lányt. Mindig elcsodálkozom, hogy hogyan lehetett Katrin Cartlidge-nak belehalnia a tüdőgyulladásba, vagy annak szövődményébe, dehát nem értek az orvosláshoz (sem). Ő nem csak M.L. filmjeiben játszott, hanem a kedvenc filmjeim között szereplő Eső előttben is, felfoghatatlan a halála azóta is.

A Még egy év... hmmm. M.L. nem egy csili-vili rendező, nincs katartikus vég, nincsenek a megfelelő időpillanatban hajszálpontosan belépő és rázendítő zenei betétek, csak zajlik bennük egyszerűen a zélet. Egy középkoron picit túl lévő házaspár, egy köveket, talajt felforgató férj (geológus) és egy pszichomóki mama. A néni túlmozgásos, végtelenül magányos kolléganője, a fiuk, akinél felmerül halványan a gondolat, hogy talán a fiúkat szereti, de aztán becsajozik végül, de nekem túl harsány ő is és nem természetes (a szülőknek tetszik).
A házaspárnál egyfolytában azt vártam, hogy na, most biztosan előhozakodik valamelyikük valamivel, hogy ez vagy az nem felel meg neki, hogy boldogtalan, vagy bármi, de nem, összeszokottan végzik a dolgukat, élik az életüket, elégedettek, nem kívánnak mást, nem akarnak mást, mint ami van, nincsenek rejtett, titkos vágyaik, gondolataik. A végén a hölgy picit berág a kolléganőre, aki már túlmegy egy határon és már nem beszélget vele, és már nem hívja meg magukhoz, mint azelőtt, szánván, hogy olyan egyedül van szegény, ami valahol nem csoda, mert a 40-es nő az ő 30-as fiukat gondolja a megfelelő partnernek, ami nyilván fura lenne, és sehogy nem venné jól ki magát, de a fiú nem is hajlik erre a kapcsolatra, inkább csak eltűri a nő tolongását - de ezt sem hangosan, nagy veszekedve teszi, csak olyan hidegvérrel, angolosan.
A film úgy ér véget, ahogy folyamatában is zajlik: csendesen, különösebb dráma nélkül. A kolléganő fel lesz világosítva, hogy ez itt egy család, ámde nem az övé, úgyhogy ehhez tartsa magát, csá, helló, vége a barizásnak. Sajnáltam szegényt, tapintani lehetett a kirekesztettségét, az ijesztő magányát, amit az erőltetett harsányságával próbált leplezni, nem túl sikeresen. Mondjuk a film egy pontján lett volna lehetősége összekavarodni a mintacsalád másik barátjával, egy szintén boldogtalan, piás, elhízott fickóval, de abból nem kért, túl lealacsonyítónak találta asszem.
M.L. valahogy nagyon meg tudja ragadni a boldogtalanságot, nagyon erősen tudja ábrázolni, hogy annyira gyengék tudunk lenni és szánalomraméltók. Hogy borzasztómód szét tudunk esni, hogy csoda, hogy mint toljuk magunkat előre nap mint nap akkor is, ha semmi motivációnk nincs arra, hogy egyáltalán felkeljünk aznap.
Ami az érdekes, hogy van ám Mike barátunknak egy életigenlő, pozitív és optimista filmje is, ez itt az, erre is kíváncsi lennék, de már régi ez is:

http://www.port.hu/hajra_boldogsag!_happy-go-lucky/pls/fi/films.film_page?i_film_id=92546&i_city_id=3372&i_county_id=1&i_topic_id=2

"A pillanat részegsége a legmagasabb." (Hamvas Béla)

2014. november 22., szombat

Mozizzunk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések