Egy életem, egy halálom, én kimondom: nem ez a tegnapi lesz életem koncertje.
Nem értek hozzá, tehát szubjektív az egész, de szerintem borzasztó volt a hangosítás. Mintha a hang megállt volna a terjedésben.
Immár ez volt a harmadik DM koncert, amin ott lehettem, van egy kis összehasonlítási alapom. Az eggyel előttin emlékszem, ahogy megszólaltak az első ütemek, az első dobütések, felállt a karomon a szőr, olyan ereje volt. Most semmi. Eleve furcsán indult, nagyon hamar elkezdték. Lélekben ilyenkor mindig fel kell készülni, hogy valahogy bejutsz a koncert helyszínére, aztán van valami számodra halálosan ismeretlen és általában érdektelen előzenekar, aztán őket leszerelik, majd felszerelik a főt, szóval egy véget nem érő várakozás az egész. Ha állójegyed van, mire odaértek a főszenzációhoz, leszakad a derekad az egyhelyben álldogálástól. De hát ez egy ilyen bicikli, az ember belekalkulálja, és majd egyszercsak jó lesz. Itt most annyi történt, hogy besétáltak és elkezdték úgy valahogy. El sem tudtam hirtelen dönteni a messzi távolból, hogy ezek már ők, vagy egy újabb tuc-tucoló? Most nem volt előzenekar, hanem ilyen kevergetős emberek váltották egymást a színpadon.(*Update: Állítólag mégiscsak előzenekar volt, akik molyoltak ott az elején, szóval bocs.) És aztán úgy jöttek a számok, főként az új lemezről, ami szerintem még sokaknak nem érett be, mert nem igazán ragadta el a többezer fős közönséget a hangulat. Aztán játszottak néhány régebbi klasszikust, na, akkor úgy páran a lelátón is felálltak, hogy tessék-lássék tomboljanak, de nem volt az igazi. Vagy csak a saját rossz érzésemet vetítem ki rájuk, nemt'om, mert én volt, hogy konkrétan untam egy-egy számot és vártam, hogy belekezdjenek már a másikba. Közben végig az a torz hangzás, ami végigkísérte az egész koncertet. Előfordul, hogy hamisan énekelnek, vagy hamisan játszanak, de ez itt más volt. Mintha a zenészeket is zavarta volna néha, hogy nem úgy szól, ahogy kellene, Dave Gahan többször is a testén lévő kütyükhöz piszkált, amikor Martin Gore szólózott, ő is többször próbált helyezkedni az éneklés közben, igazgatni ezt-azt, de nem segített. Az egyetlen rezdülésem a Never let me down again-nél volt, de ott is csak a sok integető kéz láttán, a hangzás ennél a számnál is trére sikerült, pedig ennek mindig van húzása (ld. 5:39-től kb.):
Immár ez volt a harmadik DM koncert, amin ott lehettem, van egy kis összehasonlítási alapom. Az eggyel előttin emlékszem, ahogy megszólaltak az első ütemek, az első dobütések, felállt a karomon a szőr, olyan ereje volt. Most semmi. Eleve furcsán indult, nagyon hamar elkezdték. Lélekben ilyenkor mindig fel kell készülni, hogy valahogy bejutsz a koncert helyszínére, aztán van valami számodra halálosan ismeretlen és általában érdektelen előzenekar, aztán őket leszerelik, majd felszerelik a főt, szóval egy véget nem érő várakozás az egész. Ha állójegyed van, mire odaértek a főszenzációhoz, leszakad a derekad az egyhelyben álldogálástól. De hát ez egy ilyen bicikli, az ember belekalkulálja, és majd egyszercsak jó lesz. Itt most annyi történt, hogy besétáltak és elkezdték úgy valahogy. El sem tudtam hirtelen dönteni a messzi távolból, hogy ezek már ők, vagy egy újabb tuc-tucoló? Most nem volt előzenekar, hanem ilyen kevergetős emberek váltották egymást a színpadon.(*Update: Állítólag mégiscsak előzenekar volt, akik molyoltak ott az elején, szóval bocs.) És aztán úgy jöttek a számok, főként az új lemezről, ami szerintem még sokaknak nem érett be, mert nem igazán ragadta el a többezer fős közönséget a hangulat. Aztán játszottak néhány régebbi klasszikust, na, akkor úgy páran a lelátón is felálltak, hogy tessék-lássék tomboljanak, de nem volt az igazi. Vagy csak a saját rossz érzésemet vetítem ki rájuk, nemt'om, mert én volt, hogy konkrétan untam egy-egy számot és vártam, hogy belekezdjenek már a másikba. Közben végig az a torz hangzás, ami végigkísérte az egész koncertet. Előfordul, hogy hamisan énekelnek, vagy hamisan játszanak, de ez itt más volt. Mintha a zenészeket is zavarta volna néha, hogy nem úgy szól, ahogy kellene, Dave Gahan többször is a testén lévő kütyükhöz piszkált, amikor Martin Gore szólózott, ő is többször próbált helyezkedni az éneklés közben, igazgatni ezt-azt, de nem segített. Az egyetlen rezdülésem a Never let me down again-nél volt, de ott is csak a sok integető kéz láttán, a hangzás ennél a számnál is trére sikerült, pedig ennek mindig van húzása (ld. 5:39-től kb.):
Az i-re a pontot a taxis tette fel, aki jól leköpködte a zenekart, miután beszálltunk, hogy "ezt a tömeget, a sok 'módos', mind feketében, mi? Hát túl vannak már ezek a fénykorukon, mikor volt az, mi, mit erőlködnek még mindig..." Aztán elhallgatott, lehet, hogy ekkor gondolta át, hogy tán mi is a koncertről jövünk, úgyhogy volt egy kis mosolyszünettel egybekötött kínos csend az út elején, mert nem kezdtünk el vele vitatkozni, hogy demért, meg hogy...(igen, durva belegondolni, hogy ezek az emberek mind elmúltak 50 évesek, van egy-két dolog a hátuk mögött, de attól még csinálhatnak jót 50 és a halál között is...)
Amúgy nincs már ez a modoroskodás, ami régen jellemezte a zenekar rajongótáborát. Elnézegettem viszont a mostani közönség tagjait, hát, ki se látszottunk a deresedő halántékokból, lassan ráncokba gyűrődő arcokból és felbukkant a DM-es feliratos póló, barna jellegű, kockás öltönyzakóval is; az ő mentsége mondjuk legyen az, hogy külföldiül beszélt. :) Valamint, a '80-as évek egykori fiataljai elhozták kamasz gyerekeiket, nem egy példa volt erre is.
Kíváncsian várom majd a netes kritikákat, hogy mások mit szólnak a számomra felejthető élményhez.
(De legalább nem esett, az előzőeknél kicsit rontott a komfortfokozaton, hogy sz.rrá áztunk rajtuk. :))
 |
| Gyülekező színesben |
 |
| És fekete-fehérben :) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése