"Szeretem a ködöt, amely eltakar és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Olyan kevesen szeretik a ködöt és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Olyan kevesen szeretik a ködöt és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Járom a ködöt. Eleinte szinte fázom letérni a gyalogútról, melynek tíz lépésre már vége
van - a többit takarja a köd -, de aztán csak belelépek a gazosba, és
amikor már negyedórája settenkedem benne, úgy érzem, nem is olyan hideg.
Helyenként megállok, és hallgatózom. Csak a harmatcseppek hullanak a levelekről... Magasan felettem, valahol a köd tetején, varjak kiáltoznak reggeli üzeneteket. Hangjuk ősi, mint maga a föld. Kint háltak a tó mellett és most mennek a rétre, hova lila csillagokat rakott a kikerics. Később vadlibák diskurálnak a ködben... A sárga leveleken ragyogott a harmattá vált dér, mert - amint mondom - akkor már november volt, amikor az elárvult határban csak a pipiske sírdogál, és a vadlibák kiáltanak a mezőknek távoli üzeneteket." (Fekete István)
Helyenként megállok, és hallgatózom. Csak a harmatcseppek hullanak a levelekről... Magasan felettem, valahol a köd tetején, varjak kiáltoznak reggeli üzeneteket. Hangjuk ősi, mint maga a föld. Kint háltak a tó mellett és most mennek a rétre, hova lila csillagokat rakott a kikerics. Később vadlibák diskurálnak a ködben... A sárga leveleken ragyogott a harmattá vált dér, mert - amint mondom - akkor már november volt, amikor az elárvult határban csak a pipiske sírdogál, és a vadlibák kiáltanak a mezőknek távoli üzeneteket." (Fekete István)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése