Volt ma mindenféle...

... kezdődött azzal, hogy nem volt reggel túlságosan hideg, jó, jött a tömegközlekedő jármű nagyjából rendesen (10 perc késés, az itt egészen jónak számít), készültem angol órára és nem sunnyogtam el a tanulást, ahogy általában szoktam, szuper (csak ami ragad - erre játszom többnyire :(, ez meg nem sok mindenre elég), sikerült visszaszereznem a már leadott ruhapénzes számlát, úgyhogy remélhetőleg a csere megoldva, király, egy akkora, de akkora szivárványt láttam, hogy még, sőt, duplát (bár a külső azért sokkal halványabb volt), szép. Szürreális kép fogadott a belvárosi villamosmegállóban, ahogy a sok ember mobillal próbálja lefotózni az égi tüneményt, persze később, a külvárosban, amikorra már azt hittem, hogy addigra úgyis elszáll, mire kiérek, de nem, akkor nekem is muszáj volt lekapni, mert egészen szépen elkülönült egymástól a piros, a sárga és a zöld szín, és horizonttól horizontig tartott, nem is fért a mobilba (ellentétben a csodás látványt nyújtó gyárkéménnyel).

Tehát jól indult. Meló, majd volt egy röpke gondolatmenetem arról, hogy alföldi gyerekként egy csomó mindenre akkor csodálkoztam rá, mikor elkerültem a Dunántúlra, a fősulira, illetve pl. most, amikor sváb származású kollégáim is vannak. Egyrészt ilyen gasztrodolgok jutottak eszembe, hogy van olyan, hogy a túróscsuszát porcukorral (elvetemültebbek szalonnadarabkákkal ÉS porcukorral) vagy a káposztás 'cvekedli'-t (nálunk csak simán 'tészta' az) is édesen eszik, hogy mi az, hogy smarni, avagy császármorzsa (annyira nem szerettem meg), hogy a töltött káposztát, már ha készítenek ilyesmit, akkor azt nem édes, hanem savanyú káposztával csinálják (tulképpen ekkor nem is igazi töltött káposzta, mert nem a káposzta levelébe töltik bele a tölteléket, amit mellesleg nem rizzsel készítenek, hanem a gombócok mellé rakják a káposztát), szóval hogy ilyenek, ennyire eltérőek a szokások. Aztán, hogy a győriek Komáromba ill. Komárno-ba jártak át bevásárolni, és vették a szlovák csokit, ami Deli névre hallgat, mondjuk finom, valamint én is használtam az akkoriban már bimbózó üzletember hajlamú kolistársaktól vásárolt szlovák füzetet (visszagondolva, nem hiszem, hogy oly sokkal olcsóbb lett volna, mint az itthoni spirálfüzet, inkább csak különlegesebb), ott hallottam először, hogy a magasztosan a hűség városaként aposztrofált Sopron más szemszögből nézve a jól fizető osztrák vendégek talpnyalója bizonyos vélemények szerint, és még egy csomó minden, ami most nem jut eszembe, de hogy ott nyílt ki a számomra egy másik világ, ami túl volt azon, hogy az én nagymamám meg Romániába járt ki vásárolni (törölközők, konyharuhák :)), és a tévében meg román adás is jött a magyar mellett...
Amivel viszont nem találkoztam főiskolás koromban (és innen indult az egész gondolatmenet), az a lentebbi, szintén híres szlovák (vagy cseh? vagy csehszlovák?) termék, nem is értem, hogy maradhatott ki a szórásból, pedig állítólag nagyon ott van a szeren (nekem ez se jön be annyira, mint amennyire sztárolva van - szimpla ízesített vagy ízesítetlen ostyalap, semmi extra) és most egy kolléga hozta a régiós útjáról, az oplatky, ez éppen 'gejl' mogyorós töltelékkel (apropó, ez a szó is felnőttkorom hajnalán került be a szókincsembe, mi asszem csak nagyon édes, esetleg émelyítően édesnek mondjuk az ilyesmit, úgy magunktól):

Aztán jött a kürtöskalácsos bácsi, vagy két hete jár be hétfőnként, s ahhoz képest baráti, harmadáron adja őket, amit most a Vörösmarty téri karácsonyi vásárról olvastam, hogy ott ezerötszá' egy darab. És van karácsonyi különkiadás most, ennek a tésztájában csoki- és kandírozott narancsdarabkák vannak, és különböző beforgatásúak, úgymint kókusz, fahéj, jaj... A másik pedig a Herbatea Manufaktúra különlegessége, egy mézállagú valami, amit meleg vízben feloldva egy teaszerű valamit kapsz, hm, érdekes:

És aztán, a sok jó után, valahogy minden elromlott. Beleolvastam már most itthon két blogba is, orvosok mind a ketten, akik írják, és hát keményen lerántódtam a rózsaszínű felhőcskéimből. (Tudom én amúgyis, hogy sok baj, meg gond van, csak nem szeretek róluk írni - így viszont úgy tűnhet, hogy minden csak móka és kacagás, pedig nem.) Ilyenkor csak a mérhetetlen hálát érzem minden iránt, ami van az életemben, és ugyanakkor a szomorúságot, hogy másoknak miért olyan kemény az élet, amilyen. Van-e, létezik-e olyan emberfeletti szociális erőfeszítés, amellyel legalább egy picikét csökkenthető lenne az emberi szenvedés, ha nem is lenne megszüntethető teljesen? Néha azt gondolom, hogy nem, képtelenség annyi mindenki életén javítani, jobbítani, mint ahányan szenvednek ezen a földön, lelkileg és fizikailag.

Kundera könyvének a címe jut eszembe sokszor erről az érzéskupachalmazról, amit nem is tudok rendesen kifejteni: a lét elviselhetetlen könnyűsége. Egyrészt, másrészt pedig a nehézsége, egyidejűleg. Vagy nem is tudom, elég bonyolult, ráadásul ismét feltámadt a szél is, csapkodja a porfogó ponyvát kinn az erkélyen, és a bútorok, tárgyak kísértetiesen meg-megnyikorognak idebenn; talán jobb, ha megyek aludni...