Annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy eddigi életem során inkább az derült ki a számomra, hogy semennyire nem bírom az erős testi-lelki megpróbáltatásokat igénylő dolgokat, mindig is csodáltam azokat, akik viszont elképesztő teljesítményekre voltak képesek. A mindenféle nagy és mély vizeket átúszóktól kezdve, a napi száz km-eket több héten keresztül biciklizőkig, a hosszú-hosszú távokat lefutókig, az összes extrém sportolótól mindig tátva marad a szám, hogy hogyan csinálják? Mi hajtja őket előre a sokszor borzasztó körülmények, a testi-lelki fáradtságuk, kimerültségük dacára is, gyakran az életük veszélyeztetése árán?
Így vagyok a hegymászókkal is. Életemnek egy korábbi szakaszában több könyvet is elolvastam róluk, tőlük, mivel olyan emberek vettek akkoriban körül, akik sokat utaztak, túráztak. Ekkor hallottam szinte először George Malloryról, Edmund Hillaryról és Tenzing Norgayról, Reinhold Messnerről, Kurt Diembergerről, a magyarok közül pedig Szendrő Szabolcs ugrik be, akinek a könyvében most elolvastam újra az utolsó fejezetet, ami az 1996-os Everest expedícióról szól és említ benne egy "erdélyi magyar fiú"-t is, Erőss Zsoltot. Róla nem is emlékszem, hogy mikor hallottam első körben, de egy idő után figyelni kezdtem rá is, a 2010-es tátrai balesete után mindenképp.
A könyv olvasása közben, amit Földes András írt az életéről, sokmindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy el sem tudom képzelni, bármennyire is próbálják elmagyarázni, leírni, hogy milyenek a körülmények egy-egy csúcstámadás alkalmával. Hogy mi forog az emberek fejében ilyenkor, hogy mennyire képesek kivetkőzni magukból ebben az oxigénhiányos állapotban, hogy mentálisan mennyire stabilnak kell(ene) lenni ilyen extremitások közepette. Hogy mindannyian túl akarják élni és haza akarnak jönni, de azt is nagyon-nagyon akarják egyidejűleg, hogy meghódítsák azokat a csúcsokat, és e kettő között egyensúlyoznak folyamatosan. Amennyire nekem átjött, Zsoltnak nagyon erős, vasszervezete volt, a leírásokból az tűnt ki, hogy testileg jól bírta a magasságot, az akklimatizáció - a többiekhez képest - talán gyorsabban lezajlott nála. Sokat bírt, és ehhez még hozzájött szerintem az is, hogy nagyon gyakorlatias is volt, nem burjánzottak a fejében kósza, nem odavaló gondolatok, nagyon tudhatott koncentrálni. Többször történik a könyvben utalás arra, hogy neki a mászás volt a lényeg, minden egyéb csak körítés. Ment és csinálta, nem tervezgetett különösebben. Már életének korai szakaszában vakmerőbbnek tűnt, az a gyanúm, hogy sokszor emiatt magányos is lehetett. Sok olyasmit is bevállalt, amit mások nem. Valamiért az volt az érzésem több útjuk leírásánál is, hogy a többiek azért tervezgettek annyit egy-egy megindulásuk előtt, mert bár vágytak is rá, hogy meghódítsanak egy-egy csúcsot, de meg is rettentek tőle, így ez afféle időhúzásnak tűnt. Természetesen azt megértettem, hogy - az akklimatizáción túl, amikor szoktatják magukat a nagy magassághoz - a legtöbb mászásnál a megfelelő időjárásra való várakozás miatt hédereltek oly sokat a különféle alaptáborokban, ahol nem nagyon van mit csinálni, de Zsolt ebben is olyan türelmetlennek tűnt sokszor, ő lehetett a 'menjünk már, nem bírok tovább várni'-ember. Illetve biztosan mindig megy a mérlegelés arról is, hogyha most meg is indulunk, de mi van, ha hirtelen elromlik az idő, ha rosszabb lesz, mint amilyennek jósolták, ha mégsem vagyunk jól és bírjuk fizikailag, stb.? Az apró változások is végzetesek lehetnek adott esetben és nagyon lényeges, hogy milyen a visszafelé út, ezért tény, hogy meg kell gondolniuk, miként cselekednek és mikor.
Hogy milyennek láttam még Erősst a könyv alapján? Nem tudom, minek lehet azt nevezni, amikor valaki nem hagyja magát meggyőzni mások által, hogy ez vagy az lehetetlen, nem fog sikerülni, hanem ő akkor is nekiindul, saját maga akarja megtapasztalni a lehetetlennek mondottat és többször sikerül is neki? Bátrabb, mint mások? Vakmerőbb?
Egészen az első gyermeke születéséig nem szólt másról neki a világ szerintem, csak a hegyekről. Az egy nagyon megrázó rész, amikor arról van szó, hogy nincs ott Gerda születésénél és már csak hónapos korában szoríthatja magához és hogy mennyire kínlódik azon, hogy tudata minden szikrájából kiszorítsa ezt a hiányérzetet, és hogy ekkor érti meg, hogy mások, ha fél aggyal máshol járnak, otthon, a szeretteiknél, akkor mennyire nehéz a hegyre koncentrálni. Korábban ő ilyet nem érzett.
Zsoltnak és társának, Kiss Péternek az útja lefelé a Kancsenzöngáról 2013 májusában halálos volt. Mindenhol mindenki hangoztatja, hogy a hegymászók tudatában vannak annak, hogy meghalhatnak, mégis megrázó tud lenni, ha nem élik túl, még a laikus számára is, nem beszélve a közeli ittmaradottjaikról, a családtagjaikról, gyerekeikről. Nagyon sok vita volt arról, hogy mit tettek, vagy mit nem tettek, hogy így, vagy úgy kellett volna, de sajnos ez rajtuk már nem segít. Nem voltunk ott, senki nem volt ott, nem kéne annak nyilatkoznia, hozzászólnia, netán vádaskodni, aki meg egyáltalán nem ért hozzá, sosem élt át ilyesmit.
Ahogy olvastam, a Magyarok világ nyolcezresein sorozatnak vége, egyszerűen azért, mert nem maradt olyan mászó, aki ezt a mozgalmat tudná képviselni (már korábban is, még Zsolt életében, felmerült, hogy elfogytak mellőle a hasonló stílusú mászók - mindemellett én úgy éreztem, őt nem is lehetett igazán besorolni sehová, annyira egyéni volt). Azokkal a véleményekkel én sosem tudtam mit kezdeni, akik teljesen elítélték, elítélik az ilyen nagy kockázatokat vállaló embereket, hogy minek ment oda, magának kereste bajt, nem fogom tán sajnálni. Ezeknek az embereknek talán azért szép az élet, mert azt csinálhatják, csinálhatták, amit szeretnek, még ha bele is halnak néha. Emberfeletti teljesítményük akkor is csodálatra méltó, ha józan ésszel teljesen érthetetlen és felfoghatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése