Reggel/délelőtt még a gyárban elvégzek dolgokat, aztán dél felé irány a Dunakanyar - kirándul a brigád. A mi évvégénk mindig a május 31., beszámolók, adóbevallások beadva, egy év ismét letisztázva. Utána mindig kicsit kiürül az életünk, elővesszük az egy ideje már halogatott dolgainkat, mostmár ezekkel is tudunk foglalkozni. És egy-egy napot pedig ajándékba kapunk ilyenkor a cégtől, munkánk megköszönve, lazítunk.
Figyelem a kollégáimat, külső szemlélő vagyok, csak papíron a kollégáim, nem egy helyen dolgozunk. Leveszem, hogy ki kivel van jóban, ők ilyenkor is együtt vannak. Kis, zárt csoportok, nem lehet közéjük férkőzni, összezárnak, ügyet sem vetnek másokra, gondolom, így működik a csoportpszichológia. Megvannak a szószólók és megvannak a követők. Én vagyok a kakukktojás, a többiek rendszerint nem ismernek, csak egy név vagyok a telefonlistában. De ez ilyen fordítva is, én is csak pislogok rájuk. Figyelem, milyen néven szólítják egymást, vagy megkérdezem a régieket, hogy ő kicsoda, s mióta van nálunk. Volt időm megszokni a szitut, nem zavar, a személyiségem is olyan, berakod egy sarokba, s ott marad, nem kell rögtön odatartoznia valahová.
Mindig megkérdezi valaki, hogy milyen ez így, hogy én állandóan valahol kint. Jó ez így. A legtöbben, akik próbálták, nem bírták, nem szerették...
De jó az is, ha mégis van kihez szólni ilyen alkalmakkor, ha néha megcsap az akol melege. Vagy csak a kis illúziója. Szerencsére még van egy-két ilyen hozzám hasonló öreg motoros a csapatban, akikhez ragaszkodom, még ha velük nem is tudom éreztetni mindig, szemtől-szemben (helló J! :), örülök, hogy vagy nekem!)
Figyelem a kollégáimat, külső szemlélő vagyok, csak papíron a kollégáim, nem egy helyen dolgozunk. Leveszem, hogy ki kivel van jóban, ők ilyenkor is együtt vannak. Kis, zárt csoportok, nem lehet közéjük férkőzni, összezárnak, ügyet sem vetnek másokra, gondolom, így működik a csoportpszichológia. Megvannak a szószólók és megvannak a követők. Én vagyok a kakukktojás, a többiek rendszerint nem ismernek, csak egy név vagyok a telefonlistában. De ez ilyen fordítva is, én is csak pislogok rájuk. Figyelem, milyen néven szólítják egymást, vagy megkérdezem a régieket, hogy ő kicsoda, s mióta van nálunk. Volt időm megszokni a szitut, nem zavar, a személyiségem is olyan, berakod egy sarokba, s ott marad, nem kell rögtön odatartoznia valahová.
Mindig megkérdezi valaki, hogy milyen ez így, hogy én állandóan valahol kint. Jó ez így. A legtöbben, akik próbálták, nem bírták, nem szerették...
De jó az is, ha mégis van kihez szólni ilyen alkalmakkor, ha néha megcsap az akol melege. Vagy csak a kis illúziója. Szerencsére még van egy-két ilyen hozzám hasonló öreg motoros a csapatban, akikhez ragaszkodom, még ha velük nem is tudom éreztetni mindig, szemtől-szemben (helló J! :), örülök, hogy vagy nekem!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése