Állami Földtani Intézet bejárás - séta a Szecessziós magazin felhívására

Egy meleg délutáni napon került sor erre az épületre, felüdülés volt bemenni a hűvös intézetbe a kinti hőség után. 

Miközben próbáltam odatalálni, elmúlt Depeche Mode koncertek jutottak eszembe (az Intézet a Stefánia úton van, a most Puskás Ferencnek hívott stadion mellett, ami már legalább kétszer volt DM koncert helyszíne), aztán már bent, míg arra vártunk, hogy megkezdődjön a vezetés, sétálgattam egy kicsit a folyosókon, amelyek tele vannak térképekkel (jaj, de szeretem őket), a vitrinekben mindenféle kövekkel, ásványokkal, fosszíliákkal, ekkor meg a szegedi egyetemi évek ugrottak be (akárha az ottani geo tanszékek egyikén jártam volna). Olyan jó érzés volt itt lenni, mert valami teljesen más világ, mint ami nap mint nap körülvesz egyébként. Az egyetemet is ezért szerettem, mert egyrészt csodálatos és nagyszerű, hogy okleveles környezetkutató lettem hivatalosan és papírilag, de nagyon úgy tűnik, hogy soha nem fogok ezen a területen két szalmaszálat sem keresztbe tenni, ugyanakkor nem adnám semmi pénzért azt az öt évet, mert annyira más volt, mint amiben egyébként élek s dolgozom. Felüdített, kimozgatott a megszokott kis zónámból, egy csomó mindent tanultam, láttam saját tudományterületükbe teljesen belefeledkező, elhivatott embereket, hálás vagyok a sorsnak, hogy oda járhattam; a közgarázdák valahogy mások, mint a természettudományok valamely ágában tevékenykedők. 
Valahol sajnálom persze, hogy nem lett ebből semmi, mert biztosan szuper lenne valami laborban szép, színes, de gyanús tartalmú löttyökkel hülyéskedni, vagy kinn lenni a természetben naphosszat; egy csomó mindent, tudást leginkább, elfelejtek így, amit anno a fejembe vertem, de már menet közben rájöttem, hogy utópisztikus elképzeléseim vannak a környezetvédelemről és nem én fogom megváltani a világot, főleg, ha a világ, s benne az emberek jó része nagy ívben tesz arra, hogy az a vesztébe rohan, már ami az élhető földi létet illeti. Sajnos totálisan Konrad Lorenz-cel értek egyet ez ügyben, aki ezt írta, többek között:
"Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élő természetet elvakult és vandál módon pusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz."
Nade, elkalandoztam, visszatérek az épületre. 
A Semsey Andor által anyagilag jelentősen támogatott intézet a lechner-i életmű legeredetibb állapotában fennmaradt műve, valahol félúton helyezkedik el az Iparművészeti Múzeum és a Postatakarékpénztár között. Tervezése időben a kőbányai Szent László templom és az IMM befejezése körül történt, az IMM kedvezőtlen fogadtatása (a korabeli népnyelv egyszerűen csak a "cigánycsászár palotája" gúnynévvel illette - nagyon szokatlan volt ez a színes-szagos épület az akkoriban épült historizáló, visszafogott házak mellett) arra késztette Lechnert, hogy ennek a tervezésénél már visszafogottabban fogalmazzon. Ami nem látszik, de újítás volt, az pl. a szegecselt acélváz+gerendázat, ami tartja az építményt, és amit belülről stukkó, kívülről pedig majolika ornamentika borít. Több, az épület funkciójára utaló jelet is elhelyeztek rajta: a földgömb a tetején, a piramisformák alkalmazása, amely utal az ásványok, kristályok alakzataira, belül a falfestés, ahol a világoskék az eget, a sötétkék a vizeket hivatott szimbolizálni, másrészt pedig a barna szín a barlangokra, cseppkövekre utal; a csillárok a függő cseppkövek szimbólumai, de a falakon megtalálhatók az álló cseppkövekéi is. A falakon ezenkívül még apró őslények, az ammoniteszek mintázata is látható. Az igazi, ide tervezett csillárok egyébként sohasem készültek el, azok a kontinenseket mintázták volna. Kár...

A női mosdó

Álló cseppkövek (sztalagmitok)

A magyar szecessziós motívumok, azaz a magyar népművészeti elemek is jelen vannak: a tulipán a női, az életfa a férfi principíum megjelenítője.
Lechner nemcsak építész, hanem mai szóval élve belsőépítész/lakberendező is volt szinte, pl. vitrineket is tervezett a folyosókra (amiket eltüzeltek(!), 1969-ben készültek az újak, amikor egy jelentősebb felújításon esett keresztül az épület), sőt, olyan apróságokra is gondolt, hogy a folyosón lévő ajtók a geológusok, földtanászok számára a lehető legkényelmesebbek legyenek: elképzelte, hogy jön az ember, kezében egy láda kővel, hát hogy jut be az ajtón a legkönnyebben? Úgy, hogy az ajtó lengőajtó, amit csak megbök a testével, s már benn is van, de visszafelé csukódva se vágódjon ám be, hanem építsünk bele egy kis csillapítót, ami nem engedi, hogy becsapódjon... Nekem nagyon tetszik ez a gyakorlatias látásmód, amely ötvöződik a szépséges megoldásokkal, egyformán fontos a funkció és a látvány, az ízlés, nem megy az egyik a másik rovására.

Falfestés

Bányászfejek a díszteremben

A kis őslények

Jegyzetelek, tehát vagyok :)

A II. világháborút és az azt követő szovjet pusztítást az épület nagyjából megúszta, állítólag azért nem lett belőle se magtár, se istálló (ezeket a nagy épületeket előszeretettel használták az oroszok ilyen célokra), mert Vorosilov, szovjet hadvezér, marsall, ott lakott valahol az épület közelében, valamelyik villában, s volt benne egy kis érdeklődés a geotudományok iránt, így nem hagyta, hogy elpusztítsák. A díszterem mennyezeti festése sajnos nem maradt meg, egy beázás tönkretette, s a felújításkor nem rekonstruálták, egyszerű fehér ma is. A sétát itt fejeztük be, aki szerette volna, még megnézhette a kis ásványkiállítást, ahol az Amerikába kivándorolt magyar bányászok által gyűjtött fluoreszkáló köveket lehetett megnézni háromfajta fényben.

Egy kiadvány az épületről