Még ma sem hiszem el, hogy nincs többé, hogy valaki ilyen hirtelen hogyan tud távozni erről a világról. Nem ismertük jól egymást, de E bátyja volt, és az ő vesztesége, a fájdalma az enyém is.
F még külföldön dolgozott, amikor telefonszámokat kértem el tőle az fb-n keresztül E szülinapjának szervezéséhez, s akkor "beszéltünk" pár szót. Írta, hogy emlékszik rám, pedig van annak már huszonéve is, hogy találkoztunk, utoljára talán középiskolásak lehettünk, amikor vele is összefuthattam E-éknél. Kedvesen azt írta, ha újra itthon lesz, biztosan látjuk majd egymást.
A sors közbeszólt és ő elment, anélkül, hogy ez teljesülhetett volna. Felfoghatatlan...
Ez a vers álljon itt az ő emlékére.
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
(Reményik Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése