Lö Tour dö Fransz 11. rész - Irány a brötonok földje!

Ré szigetét elhagyva továbbmegyünk északnak és a délután már Dinan városában talál bennünket. Rögtön esővel indítjuk a városnézést, bánatosan álldogálunk a turistairodában, várva, hogy kicsit csendesedjen. 

Miután valamelyest eláll, megnézzük a várost, felmegyek a régi toronyba, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a régi, favázas épületekre, kacskaringós utcákra:

Lesétálunk a kikötőbe a meredek, kis üzletekkel teli utcán, ami oda vezet, majd lassan vissza a buszhoz, amihez épp hogy csak odaérünk, és ismét elkezd zuhogni.

Szerencsére eláll, mire a kempinghez érünk, így megússzuk az esőben sátorállítást. A kempingből (Matignon felett, Saint-Cast-le-Guildo) szép a kilátás a La Manche csatornára:

Sátraink a naplementében, a csodás Bretagne-ban

 

A kemping tömve angolokkal, hollandokkal, és én csodálkozva nézem őket. Jönnek ezekből az elég csapadékos, hűvös nyarú országokból nyaralni, de hová? Egy ugyanolyan hűvös, csapadékos helyére a világnak: Bretagne-ba. Ami jellegét tekintve tök hasonló egy angliai vagy egy holland tengerparthoz. Ennek mi értelme? Ha elutazik dél-Franciaországba, Spanyolországba, azt értem: meleg van, süt a nap, változatosság, érthető, hogy egy szál semmiben mászkálnak az emberek. A durva az, hogy ők 15 fokban, szélben-esőben is így karistolnak. Mindenki azt mondja, hogy ne csodálkozzak ezen, ők így nőnek fel, ezt szokják meg, és kész. Hát, majdcsak el fogom tudni fogadni egyszer, hogy ilyen is van. :)

Lö Tour dö Fransz 10. rész - Bringázás esőben, szélben, napsütésben

Másnap reggel próbálunk lobbizni, hogy hadd maradhassunk a még egy itteni, hátralévő éjszakánkon a tornateremben, de sajna mennünk kell, mert rendezvény lesz benne, amihez elő kell készíteniük a helyet, úgyhogy nagy duzzogva átcuccolunk és sátort verünk a kempingben. 

Aztán megyünk a bicajokért a kölcsönzőbe, s megy, ki merre lát. A nap végén összeszámoljuk: a térkép alapján olyan 30 km-t tekerünk, közben háromszor vagy négyszer ázunk el, mert az idő nem tisztul ki rendesen.  
Először a világítótoronyhoz kerekezünk, aztán pedig a sziget kisebb falvait csalinkázzuk be. Nagyon jól kiépített bicikliutak vannak, és nem félnek használni őket - megint csak rengetegen vannak mindenhol, majd lelökjük egymást az útról. A kiírások néha megtévesztőek, vagy hiányoznak, de azért itt-ott vannak és van térképünk is végső esetre. Osztrigakóstolóhelyek mellett suhanunk el, de ezek a tenger gyümölcsei dolgok nem igazán vonzanak, egyszer kóstoltam polipot, tintahalat, és kagylót Portugáliában, de annyi elég is volt, nem győzött meg. :) 

Este próbálunk ismét beülni valahová, vacsizni valami meleget, de újra kudarcba fulladunk. Eleve nincs nagy helyválaszték, van egy pizzázó, ahol este 6 körül járunk, s közlik, hogy 9-re van szabad időpontjuk, amire a pizzarendelést fel tudják venni. Nem kérjük, tovább próbálkozunk inkább máshol. Találunk egy bár-éttermet, olyat, ahol kinn is és benn is vannak asztalok. Kinn ülünk le, mondjuk, hogy enni szeretnénk. Hát, azt kinn nem lehet, csak benn. Jó, akkor bemennénk. Azt nem lehet, mert benn minden asztal foglalt. Benézünk és nem értjük: full üres a belső helyiség. Most ilyenkor mi van? Csoporttársaink is ugyanott kötnek ki: nekik ugyanezt eljátsszák, ott már felajánlja nekik a pincér, hogy akkor megkérdezi, hogy nem lehetne-e mégis, hogy kint ehessenek. Miután valakitől igen választ kap a drága, elkezdi megteríteni az asztalukat, de hogy. Nem túlzok, egyesével hozza ki az öt fős asztaltársaságnak az evőeszközöket, a poharakat, a szalvétát... Most komolyan, velem van a baj, vagy ezt tényleg így kell csinálni és nem kell ezen fennakadni, ők így működnek? Mindenesetre, mi szépen felálltunk és eljöttünk, s maradtunk a konzerv vacsinál, amivel addigra már kezdtünk telítődni, de más lehetőség sajna nem volt ott a faluban - mi legalábbis nem találtunk.

A Ré szigeti világítótorony, harmadik darabja a világítótorony "gyűjtemény"-emnek :)

Lö Tour dö Fransz 9. rész - Ismét továbbállunk - utazás Ré szigetére

A talaj köves, kavicsos és ott is ott a kövér porcsin, lányok :)

Ismét két, utazással együtt három nap, ami kimaradhatott volna a programból. A sziget szép, tényleg, de annyit nem tesz hozzá az úthoz, én már Bretagne-t várom nagyon.
Észak felé haladunk, Bordeaux irányába, ez pedig azt jelenti, hogy jelentős borvidéket érintünk, így szinte kikerülhetetlen, hogy részt vegyünk egy borkóstolón. Hamarosan el is érjük a kiszemelt szőlőbirtokot és fogad minket a pár, akiké a föld, a szőlő, és akik a bort is készítik egyúttal. A házaspár szimpatikus fiatal hölgy és úr, akik kicsiben kezdték és teljes mértékben még most sem tudnak megélni a borászkodásból, szőlő- és bortermelésből, így a néni a helyi bankban is dolgozik párhuzamosan, de hazajön a fogadásunkra.
Először kapunk egy általános tájékoztatást a vidékről, a földről, a a talajról, a termesztett szőlőfajtákról, kinn a tőkék között, aztán bevonulunk az újonnan felépített borkészítő üzembe, és ennek az előterében iszogatunk a végén. 

Érik a szőlő...

Többen is hangot adnak abbéli csalódásuknak, hogy egy kastélyt vártunk helyszínül, ahogy a kiírásban volt, s nem pedig egy full modern, csupa fém és beton üzemet (állítólag nálunk is terjedőben van már ez az üzemszerű borgyártás, és egyre kevesebb az igazi, hangulatos borospince - na, majd egyszer lecsekkolom, hogy is van ez).
A kóstolt borokról sajnos nem tudok érdemben írni, mert hülyeséget nem akarok, amúgy meg nem értek hozzá. Azt tudom csak, hogy a legutoljára kóstolt Apollon fantázianevű boruk ízlett a legjobban, ami a legsikeresebb termékük, testes vörösbor, de finom a Venus is.

Egész napos utazás után érkezünk meg, mondanám, hogy a kempingbe, de nem. Menet közben derül ki ugyanis, hogy az óceánban benn lévő szigeten akkora vihart várnak, hogy nem szeretnék, ha mi ott tábort vernénk, mert nem tudják garantálni a sátrak és a mi biztonságunkat. Viszont, és állítólag ilyenek ők, hogy megvannak a maguk korlátai, de azért szívesen segítenek az emberen és azon vannak, hogy megoldják a problémákat: a település polgármestere felajánlja, hogy aludjunk a viharos éjszakán a falu tornatermében. 

S lőn, tábort verünk a tornaszerszagú helyen, különös módon, még jó is (kivéve, hogy tényleg büdi volt). Nincs hideg, van meleg víz és nem csak idézőjelesen meleg, vannak asztalok, székek, végre ismét kulturáltan tudunk enni, van áram, jut konnektor mindenkinek, ahol ott is hagyod nyugodt szívvel a töltendő cuccost, nem parázva azon, hogy ki lovasítja meg, szóval kúl. 

Nem volt más dolgunk, mint hálózsákot ki, vacsi, és ki a partra, ami a tornateremtől sem volt messze szerencsére. A vihar már közeledett, de csak éjjel csapott le, és tényleg kellett menteni a kempingben valakiket állítólag, mert elvitte a sátrukat a szél és az eső. De az óceán, a fények dönörűek ezen az estén:

Lö Tour dö Fransz 8. rész - Nekem kult-nap, a többiek csak mennek és mennek

Ez a másik alkalom az út során, amikor szkippelem a közös, kiírt programot és "magam vagyok, akár a világegyetem", de nekem jólesik. Míg a többiek erőt próbáló napot csinálnak végig (igaz, 3 erősségi fokozat van, így ki-ki eldöntheti, mit vállal be), én élvezem a szállásunkul szolgáló Luz-Saint-Sauveur falucska hangulatát. 
Itt történik az a bizonyos csalódással végződő szárítógépes mosás reggel, utána bemegyek a faluba, s persze megint piac van, kicsit vásárolgatok, nézelődök, sétálgatok, kávézok és hipp-hopp, már délutánba is fordult a nap, s érkeznek vissza szép sorban a többiek.

Elsőként azok, akik az első szintet teljesítették. Ez abból állt, hogy mindenki elbuszozott Gavernie faluba, ahonnan gyalogosan indult a csoport a Gavernie-cirkuszvölgybe. A völgyet többszáz méteres sziklafalak határolják és a völgykatlanban zúdul alá Európa legmagasabb vízesése, amely 423 m magas. Namost, ebből szegény szerencsétlen túrázók semmi, de semmit nem láttak a rohadt nagy köd miatt, ami Luz-ban is érzékelhető volt. Igaz, nekem a kempinges néni azt mondta, hogy á, a csoporttársaimnak tök jó, mert fenn a hegyen tiszta az idő, hát, nem volt  igazán az, az elmondások szerint.

Az első etap tehát eddig tartott, aki akart, az innen visszafordulhatott, s ugyanazon az útvonalon visszajutott a buszhoz, amin elindult a csapat. Eredetileg úgy beszélték meg, az első group bevárja a másodikat, de aztán a helyszínen kiderült, hogy olyan sokat kellett volna még várni rájuk, hogy Béci sofőr megkönyörült az első körön, s lehozta őket anélkül, hogy a második csapat visszaérkezett volna.

A második etap az első menedékházig ment, onnan az egyik túravezető hozta le azokat, akik ennyit vállaltak aznapra.

Maradt a hegyen a másik túravezetővel a legkitartóbbja és legerősebbje, akik előbb feltrappoltak az út második menedékházáig, majd onnan még egy 13 km-es útjuk volt lefelé. Ők, a nap hősei, 30 km-t tettek meg cirka, a szint felfelé egy kicsivel több volt, mintha megmászták volna tengerszinttől számítva a Kékestetőt (1300 m), lefelé is jöttek 1550 méter szintet - gratula nekik, ügyesek voltak! És szegények végig nem láttak semmit, illetve azt mondták, legeslegfelül egy kicsit kitisztult, akkor tudtak egy picit gyönyörködni a tájban.

Ezt a fotót a túravezető készítette, aki felvitte a csoportot a legmagasabbra

Lö Tour dö Fransz 7. rész - Egy újabb szép túranap

Mivel elég későn érkezünk meg előző este a kempingbe, mert kifogunk egy olyan dugót az odavezető autópályán, amilyen hosszút én még életemben nem láttam, szerintem két órán keresztül biztos, hogy csak araszoltunk vagy éppen álltunk a sorban, ezért megcseréltük a következő két nap programját és ezen a napon mentünk a könnyebb, másnap pedig a nehezebb túrára, mert ahhoz elég korán kellett kelni, hogy abszolválni lehessen.

Ez a nap tehát a színtiszta örömkóricálás kategória, elsőre buszozunk egy picit, aztán libegőzünk, aztán kis gyaloglás után egy csodaszép tengerszemhez érünk, a Lac de Gaube-hez (1725 m), melynek túloldalán a Pireneusok főgerince és a 3298 m magas Vignemale csúcsa tornyosul. Kis időtöltés után indulunk le- és visszafelé, 1400 méterre ereszkedve. Utunk végig a sebesen rohanó folyó, és az általa kialakított vízesések mentén halad, több kilátóponttal.

Mint azok a régi, nagy, falra ragasztott poszterek...(Lac de Gaube)

A fransziák amúgy ebben fantasztikusak, bár itt ugyan egy fokkal kevesebb turistával találkozunk, de még így is rengetegen jönnek szembe, ill. tartanak velünk egyirányban, kisgyerekkel, kutyával, eszméletlen (az Alpokban ugyanez, vau-vau, totyogós megy anyu-apuval, nem ám, hogy otthon punnyadunk, mert még kicsi a gyermek és nem megyünk vele sehová, plusz a kutyut sem hagyjuk otthon szomorkodni egyedül). Ahogy halljuk, de látjuk, tapasztaljuk is, nagyon szeretnek kirándulni, a legtöbb kemping totál tele van, a karavánozás nagyon menő, és akkor az egyéb szálláshelyeken megszállókat még nem is számoltam.

Lö Tour dö Fransz 6. rész - Ismét hegyek - vár a Pireneusok!

Provence és Azúr-part letudva (ugye, hogy ez semmi sem volt?), másnap reggel sátorbontás, s várnak a pirenézek.

Átutazóban még a tartományon, megállunk Beau de Provence-ban, amely a középkori provanszál trubadúr költészet központja volt egykoron, falai között a mindig nemes és kegyes úrnő felé érzett szerelmet a legnemesebb és legvonzóbb formában verselték meg. A trubadúrok voltak a harcias feudális urak ellenpontjai, akik családfájukat a bibliai három királyok egyikéig, Baltazárig eredeztették vissza:

A trubadúr szerelme mindig kimeríthetetlen és kielégítetlen volt, csupán a vágyat testesítette meg, csupa lovagiasság, tánc, udvarlás, önmaguk élvezete volt az életük. Ennek a kornak is vége szakadt azonban egyszer, s ekkor a vidék kis bárósággá szelídült, majd a francia királyi korona része lett.

Kilátás a várból

Megnézzük a városka feletti várat, sétálunk a jórészt egy utcán, amije van neki, majd egész napos utazás során, a nap végén érjük el következő kempingünket már egy új tájegységben, a Pireneusokban. 

Azt hiszem, sokunknak ez a 2-3 nap a Pireneusokban a legszerethetőbb. Nem annyira zsúfolt hegyecske, mint az Alpok, ugyanakkor nagyon szép a táj, vízesések, vadvirágos hegyoldalak, völgyek, tengerszem. Sok-sok bicajos, elvégre itt van a Tour de France-nak több szakaszhelyszíne is, szóval jó hely, na.

Lö Tour dö Fransz 5. rész - Kalankázás Cassisban

Ez a nap tengerpartozásos, hajókázós, napozós. Miután éjszaka egészen váratlanul esik (szerencsére nem a misztrál csap le, hanem csak egy kis szimpla esőcske - a misztráltól nagyon tartanak arrafelé, ha jön, mindig váratlanul, leáll az élet, világvége hangulat köszönt be, állítólag nagyon gyilkos tud lenni), másnap attól még ugyanolyan szép napos az idő, mint előtte, úgyhogy lebuszozunk Cassisba, a tengerhez és egész napos szabadprogram veszi kezdetét, ill. aki akar és befizet, az dél körül ismét csoportosul és tengeri kajakba száll, hogy megnézze a kalankákat, egy kis izommunkával kísérve.

A kalankák kis öblök a part mentén, ahová olyan 15-20 személyes hajókkal is beviszik a delikvenseket, ha nem a küzdősebb módját akarja az ember a látvány elérésének. Mi inkább a pihisebb módját választjuk, mert én szeretem a vizet nagyon, de úszni benne kevésbé tudok sajna, így nem vállalom, hogy esetleg beleborulunk és jajmilesz. 

Számomra így is tökéletes az élmény. A 3 kalankás utat választjuk, gondolom, a kettővel több kalanka ugyanolyan, mint a három, felesleges az 5-öst, még kevésbé a 8-ast választani.

Így aztán délelőtt szeljük a habokat, délután meg a parton, a strandon múlatjuk az időt. Arrafelé a népek nem szégyenlősek, nyilván ezért nincs semmi alkalmas öltözőalkalmatosság kialakítva a parton, amin kicsit csodálkozom. Tusoló is csak egy van az egész partszakaszra, érdekes. Vagy kiütötte a szemem, és nem találtam meg őket, nemtom. Mivel törölköző alatt képtelen voltam megoldani az átvedlést, én se nagyon foglalkozok vele, ki mit lát, vagy mit nem; az ember alkalmazkodjon a környezetéhez, nem igaz?

Látok egy fickót, aki nagyon mókás, ahogy közlekedik ki- és be a vízbe, akárha magamat láttam volna: én sem bírok a köveken menni, másoknak meg meg sem kottyan, kb. mi ketten meg úgy ugrálunk rajtuk, mint a bakkecskék és sziszegünk, hogy szúr. :) Ráadásul ő mazochistán többször is ki-be járkál a tengerbe, én kerülöm ezt a tevékenységet, csak akkor megyek, mikor már nagyon melegem van. Egyébként itt is baromi sokan vannak, mindenki túl közel van, nem bírom, sérül az intim zónám folyamatosan.

Ja, és leégtem, de hogy. Készültem én tanár úr, ahogy kell, de egy-két apró terület kimaradt a naptejezés során: pl. a dekoltázs és a váll közötti része a mellkasnak, ott, ahol felkar találkozik a hónaljjal, ahová a hátizsák szíja esik. Estére már úgy égett, mint a fene. Ja, és még megkapta a nap a két lábfejemet, azokat sem kentem, estére azok is jól bevörösödtek, illetve a füleim felső része, mert az is érzékeny és vörös volt napokig - a franc se gondolta, hogy ilyen is van, sosem jártam még így, persze hülyeség, hát bőr van ott is, miért ne éghetne le, ráadásul elég vékony is. Na, nem mintha minden nyáron tapasztalt csokibarna lennék, mert annyit napoznék - az idejét sem tudom, mikor volt ilyen, hogy csak fetrengjek a homokban egész nap.  Most sem tűrtem túl jól, bevallom, még mindig nem az én világom ez az órákon keresztüli bícselés. Ja, és természetesen:

volt piac is aznap ...