Hazaérkeztem a 16 napos gall körútról 19-én délután, majd a 20-át már munkával is töltöttem (és erről valamiért a klasszik vicc jutott eszembe, mikor az agresszív kismalac biciklizni tanul és elesik). Mit nekem Új kenyér és/vagy Alkotmány ünnepe, a most éppen 21-én esedékes bevallásokat akkor is be kellett ma küldeni időben, ha nyár van, az ember lánya meg pihen(ne), NAV never sleeps. S még csak hallgassak, akadt egy szuperjó részhelyettesítőm a több mint két hétre, míg nem voltam, de mindent nem tudott átvenni nyilván, hogy nekem már csak a küldés gombot kelljen megnyomnom. Ne menjetek számviteli területre dolgozni, soha, de soha...
Amúgy ez úgy van, hogy 1996 óta, mióta ilyen munkakörben dolgozom, még soha nem voltam két hetet egyfolytában szabin (munkaügyi ellenőrök most ne figyeljenek ide). Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert nem lehet. Illetve lehet, mint az ábra mutatja, most kiharcoltam, de olyan fokú szervezést igényelt, hogy egyszerűen nem éri meg a macerát, a jövőben kétszer meggondolom, hogy lesz-e még ilyen. Sorolom a tényeket: 2 ember emiatt szombaton (aug. 2.) is be kellett, hogy jöjjön, velem együtt, dolgozni, mielőtt elutaztam 3-án. Egy harmadiknak is be kellett volna, ha nincs otthoni hozzáférése. Mivel a folyamatok egymásra épülnek, 4 másik embernek hamarabb be kellett fejeznie a július hó zárását, hogy mi szombaton tudjunk továbbhaladni a hétfő (aug. 4.) helyett, amikor én már a francia Alpok hegyvidéki levegőjét szívtam. A hivatalos helyettesítőmön kívül három másik ember vett át tőlem részfeladatokat a szabi idejére - közben ők is szabin voltak nálam rövidebb időkre, akkor a helyettesítő helyettesítője kellett, hogy melózzon. Beáldoztam - igaz, ezt már csak egyedül - a 20-i ünnepnapot.
Nem vagyok pótolhatatlan, csak nem jó senkit sem megkérni és errefelé nem is szokás...
Nem vagyok pótolhatatlan, csak nem jó senkit sem megkérni és errefelé nem is szokás...
Szóval, míg mások esetleg meg tudják toldani a szabijukat egy-két plusz nappal, amikor - igaz, számomra kissé paradox módon, hát hisz éppen nyaraltál, vagyis pihentél, nem? - a nyaralás fáradalmait pihenik ki, addig én erre csak a szememet meresztem, hogy jé, ezt így is lehet? Én még eddig mindig rohantam vissza a gyárba, és ezzel a "jó" szokásommal most sem szakíthattam. Na, majd ezután másképp lesz. Vagy nem.
Az a baj, hogy öregedek. Imádok úton lenni, utazni, de már szeretem a kényelmet is. Szeretem a megszokottat, az ismerőst. Szeretem látni, hogy mennek máshol a dolgok, és szomorú vagyok, mikor hazajövök és látom, hogy itthon is mehetnének úgy, de mégsem úgy mennek, de már kell, mégis, hogy itthon lehessek újra (jobb lenne-e, ha nem látnám, és nem idegesíteném magam rajta?). Szeretem a szelet, az esőt, a hűvöset, az ősziest, de már kényelmetlen a sátrazás a nedves időben és megfájdul a fejem az állandóan fújó széltől. (A tenger- és óceánpartokon soha nincsen szélcsend? Mert ez így elég őrjítő akkor, s nem bizti, hogy odaköltöznék egy mellé majd valamikor az öregkoromban - ennek persze eddig is rendkívül nagy volt a realitása, de soha nem mondjuk, hogy soha).
Az első napokban még el is voltam bagetten és croissant-on, az utolsókban már rájuk sem bírtam nézni és ölni tudtam volna egy vizes kifliért, egy normális tésztájú és normális méretű, másnap is ehető kenyérért (a reggel vásárolt bagettel már aznap este agyon lehetne ütni valakit, olyan keménnyé szárad a héja pár óra alatt), az itthoni péksüteményekért (úgy tűnt, ők csak ezt a zsiradékban tocsogó leveles tésztaizét ismerik, bár voltak korlátaim a gasztronómia élvezete terén és lehet, hogy változatosabbak ők annál tésztaügyben is, mint ahogy én gondolom). Az elején még próbálkoztam az angollal, a végén már torkig voltam vele, hogy én nem értek semmit, hogy ők nem értenek engem, és nem tudok kommunikálni normálisan a madámok, madmazellek és möszjők földjén. A tömeget sosem szerettem, a végére meg tudtam őrülni attól, hogy mindenütt rengetegen vannak, turista, helyiek, jaj, még ennyi embert, sok volt, na, azt hittem Párizs után, hogy a vidék majd más lesz, de nem. Üdítő volt, hogy ismét rendesen, folyamatosan folyik a víz a csapokból, nem kell újra és újra megnyomni/tekerni/mozgásérzékeltetni valami gombot 10 másodpercenként a tusoláskor, kézmosáskor, mosogatáskor. Hogy ég a villany folyamatosan, de legalábbis megtalálom a kapcsolót és fel- és le tudom kapcsolni magamnak szükség szerint, és nem kell a sötétben botorkálni hideg haj- és egyéb szőrzettel teli zuhanyzókba, mosdókba, wc-k-be, brrr. Hogy a meleg víz, az tényleg meleg és nem csak langyos, vagy éppen már hidegbe hajló, s nem megy át helybenfutásosba a feredőzés. Hogy akkor látogatom meg a mellékhelyiséget, amikor a természet szól, hogy menni kell, és nem pedig programozottan ürítjük a katétert, mert ki tudja, hol, mikor lesz lehetőség rá, ha értjük, mire gondolok. Hogy vadászni kell az áramra, a mindenféle kütyütöltési lehetőségekre, a wifire, s a drága 3G-re, ha már nagyon netelvonási tüneteid vannak. Hogy életemben először használok szárítógépet, erre a ruhák nedvesek maradnak benne és kint is olyan az idő, hogy nem száradnak meg, és nem vittem kötelet sem,amire felakaszthattam volna magam ilyen esetben, amire kiteregethettem volna, így maradt a szívességkérés, vagy faágra pakolás, már ha volt a közelben alkalmas fa (inkább kevesebbszer, mint többször). Mondjuk vehettem volna (kötelet, nem fát), de egy háztartási boltot se láttam (vagy nem tudtam, hogy az az, mert a felirat, a logó nem volt ismerős, csak úgy meg nem nyithattam be mindenhová, hogy csókolom, szárítókötél van?), ugye milyen jó, hogy nálunk meg van ilyen? Vagy legalábbis el tudom magyarázni valakinek, hogy ezt és ezt keresem, de most kint hogyan mutogattam volna el a melyik boltosnak? Meg kell tanulni franciául, ha még vissza szeretnék térni...
De amúgy jó volt, szép volt minden, vagy ha nem, hát úgy is csak a szépre, jóra emlékezünk most is, ahogy általában. Szerintem nincs nagy baj, kicsit regenerálódok, s pikk-pakk visszanyerem a régi utazós formám, s, már ha kellene, bízom benne, útra tudnék kelni hamarosan újra. :) Mert minden kényelmetlenséget leszámítva azért láttam szépet és jót is, például éreztem az óceán sós páráját a bőrömön, kóstoltam finom bort (bár állandóan a sört kívántam, én se vagyok normális, a bor és a sajtok hazájában), rácsodálkoztam önnön kicsinységemre az Alpok és a Pireneusok fenséges vonulatai között; majd mesélem szép sorjában.
Az a baj, hogy öregedek. Imádok úton lenni, utazni, de már szeretem a kényelmet is. Szeretem a megszokottat, az ismerőst. Szeretem látni, hogy mennek máshol a dolgok, és szomorú vagyok, mikor hazajövök és látom, hogy itthon is mehetnének úgy, de mégsem úgy mennek, de már kell, mégis, hogy itthon lehessek újra (jobb lenne-e, ha nem látnám, és nem idegesíteném magam rajta?). Szeretem a szelet, az esőt, a hűvöset, az ősziest, de már kényelmetlen a sátrazás a nedves időben és megfájdul a fejem az állandóan fújó széltől. (A tenger- és óceánpartokon soha nincsen szélcsend? Mert ez így elég őrjítő akkor, s nem bizti, hogy odaköltöznék egy mellé majd valamikor az öregkoromban - ennek persze eddig is rendkívül nagy volt a realitása, de soha nem mondjuk, hogy soha).
Az első napokban még el is voltam bagetten és croissant-on, az utolsókban már rájuk sem bírtam nézni és ölni tudtam volna egy vizes kifliért, egy normális tésztájú és normális méretű, másnap is ehető kenyérért (a reggel vásárolt bagettel már aznap este agyon lehetne ütni valakit, olyan keménnyé szárad a héja pár óra alatt), az itthoni péksüteményekért (úgy tűnt, ők csak ezt a zsiradékban tocsogó leveles tésztaizét ismerik, bár voltak korlátaim a gasztronómia élvezete terén és lehet, hogy változatosabbak ők annál tésztaügyben is, mint ahogy én gondolom). Az elején még próbálkoztam az angollal, a végén már torkig voltam vele, hogy én nem értek semmit, hogy ők nem értenek engem, és nem tudok kommunikálni normálisan a madámok, madmazellek és möszjők földjén. A tömeget sosem szerettem, a végére meg tudtam őrülni attól, hogy mindenütt rengetegen vannak, turista, helyiek, jaj, még ennyi embert, sok volt, na, azt hittem Párizs után, hogy a vidék majd más lesz, de nem. Üdítő volt, hogy ismét rendesen, folyamatosan folyik a víz a csapokból, nem kell újra és újra megnyomni/tekerni/mozgásérzékeltetni valami gombot 10 másodpercenként a tusoláskor, kézmosáskor, mosogatáskor. Hogy ég a villany folyamatosan, de legalábbis megtalálom a kapcsolót és fel- és le tudom kapcsolni magamnak szükség szerint, és nem kell a sötétben botorkálni hideg haj- és egyéb szőrzettel teli zuhanyzókba, mosdókba, wc-k-be, brrr. Hogy a meleg víz, az tényleg meleg és nem csak langyos, vagy éppen már hidegbe hajló, s nem megy át helybenfutásosba a feredőzés. Hogy akkor látogatom meg a mellékhelyiséget, amikor a természet szól, hogy menni kell, és nem pedig programozottan ürítjük a katétert, mert ki tudja, hol, mikor lesz lehetőség rá, ha értjük, mire gondolok. Hogy vadászni kell az áramra, a mindenféle kütyütöltési lehetőségekre, a wifire, s a drága 3G-re, ha már nagyon netelvonási tüneteid vannak. Hogy életemben először használok szárítógépet, erre a ruhák nedvesek maradnak benne és kint is olyan az idő, hogy nem száradnak meg, és nem vittem kötelet sem,
De amúgy jó volt, szép volt minden, vagy ha nem, hát úgy is csak a szépre, jóra emlékezünk most is, ahogy általában. Szerintem nincs nagy baj, kicsit regenerálódok, s pikk-pakk visszanyerem a régi utazós formám, s, már ha kellene, bízom benne, útra tudnék kelni hamarosan újra. :) Mert minden kényelmetlenséget leszámítva azért láttam szépet és jót is, például éreztem az óceán sós páráját a bőrömön, kóstoltam finom bort (bár állandóan a sört kívántam, én se vagyok normális, a bor és a sajtok hazájában), rácsodálkoztam önnön kicsinységemre az Alpok és a Pireneusok fenséges vonulatai között; majd mesélem szép sorjában.
 |
| A vadvirágos bröton tengerpart például igen szép volt... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése